„Örömmel jelentem, a nyolcadik metopét is birtokba vettük” – A világ legfájóbb műkincsrablási esetei

–

A British Múzeum büszkesége

Amikor először jártam Londonban egy barátnőmnél, álltunk a British Múzeum előtt, és ő megszólalt: „Na, gyere, megmutatom, mit lopkodtak össze nagy büszkén…”. Be nem állt a szánk, míg körbejártuk az egész múzeumot. Hol csodáltuk, miképp lehet felsorakoztatva annyiféle kultúra egy helyen, hol pedig (feltételezve, hogy úgysem ért bennünket senki) megtárgyaltuk, „hogy is lehet bőr a pofájukon ahhoz, hogy még ki is állítsák, amit harácsoltak”. A problémánk persze onnan eredt, hogy mindketten a gyarmatosítás máig ható árnyékával kezdtük az első történelemszakos tanévet, így pontosan tudtuk, hogy a kincsek nagy részét nem piros masnival átkötve, szépen becsomagolva nyújtották át a brit királyi családnak.

Egy ókori egyiptomi „szótár” – a rosette-i kő

Ez persze nem most történt: a legtöbb műtárgyat a XVIII–XIX. században szállították haza a britek, ami azonban nem jelenti azt, hogy az egykori tulajdonosok számára ne volna fájó pont ma is a hiányuk.

Évről évre felizzik a vita a korábbi gyarmatok és gyarmatosítók között (hiszen a hollandok, spanyolok, németek pont ugyanúgy kivették a részüket a műkincsrablásból, mint a britek) a legértékesebb és legismertebb darabokról.

Az egyik ilyen, a rosette-i kő, ami Egyiptomból származik, és eredetileg francia katonák találták meg Napóleon hódításai alatt. A britek a Napóleoni sereg legyőzése után tették rá a kezüket és szállították Londonba, ahonnan eszük ágában sincs elmozdítani, hiába próbálkozik az egyiptomi állam. A kő különlegessége, hogy a rajta található üzenet V. Ptolemaiosz egyiptomi fáraóról három írásmódban is olvasható. Tizennégy sor hieroglifákkal van rávésve, harminckét sort az egyiptomiak mindennapos használatban lévő démotikus nyelven írták, míg ötvenhárom sor ógörögül olvasható. Az ógörögül beszélő tudósoknak a kő így hatalmas segítséget jelentett az addig megfejtetlen hieroglif írás megfejtésében.

Melína Merkúri szívfájdalma: az Elgin-márványok

Hasonlóan felbecsülhetetlen értékűek az Elgin-márványok, amikért Görögország egyik leghíresebb színésznője, Melína Merkúri harcolt évekig. A British Múzeum azóta sem szándékozik visszaszolgáltatni az ereklyéket, és azzal érvelnek, hogy náluk sokkal jobbak a feltételek a kincsek tárolásához, mint az eladósodott és technológiailag kevésbé fejlett athéni múzeumokban.

Ez ugyan igaz, de azt valahogy mindig elfelejtik a britek még magukban is hozzátenni, hogy a márványok valószínűleg eleve jobb állapotban lennének, ha Lord Elgin nem fűrészeltette volna le őket a Parthenónról és szállíttatta volna keresztül a tengeren. A feladattal megbízott Giovanni Battista Lusieri 1802-ben írta főnökének:

 „Örömmel jelentem, a nyolcadik metopét is birtokba vettük, a kentaurt nővel. Meg kell vallanom, sok nehézséget okozott, kissé barbár voltam, de kényszerűségből”. 

Kínánál betelt a pohár?

Hasonló viták keringenek a londoni Towerben őrzött Koh-i-Noor gyémánt, a berlini Neues Múzeumban kiállított Nofertiti portréja és a párizsi Musée du Quai Branlyban található afrikai szobrok körül.

Bár Emmanuel Macron francia miniszterelnök újabban a kincsek visszaadása mellett áll, az eddigi eredménytelen tárgyalások azt mutatják, hogy továbbra is kevés az esélye, hogy az egykori gyarmatosított országok visszaszerezzék az értékes darabokat.

Míg a legtöbb ország továbbra is jogi úton igyekszik tisztázni a műkincsek tulajdonjogát, – egyes feltételezések szerint – Kína más módszerhez folyamodott, hogy visszaszerezze a körülbelül huszonháromezer kínai ereklyét, amelyek ma európai múzeumokban találhatók. 2010 óta sorra tűnnek el kínai műkincsek azokból a múzeumokból, ahol ilyeneket nagy mennyiségben őriznek, és a tolvajlásokat egyelőre nem sikerült felderíteni. Egy gyenge lábakon álló, de annál érdekesebb összeesküvés-elmélet szerint: a kínai kormány megbízott szakemberei lopkodják vissza Európából a kínai ereklyéket.

Filmet érő háborús bűnök

A nemzetközi jog szárazföldi háborúra vonatkozó szabályait az 1907. évi hágai negyedik egyezmény függeléke foglalta össze. A 46. cikkely egy részlete így hangzik: „Tilos a tulajdonnak – legyen az állami- vagy magántulajdon – a hadi céllal össze nem függő önkényes elvétele vagy elpusztítása.” Az 56. cikkely egyik mondata pedig így szól „A történelmi-, művészeti- és tudományos beccsel bíró emlékműveknek, műtárgyaknak lefoglalása és megrongálása a legszigorúbban tilos és büntetendő.”

Csak hát, mire vannak a szabályok, ha nem arra, hogy megszegjék őket? A második világháborúban ennek a gondolatnak rendre eleget tett minden fél, aminek a szervezett műkincsrablás lett az egyik fő példája.

A német SS-tisztek Hitlert követve saját műkincskollekciót építettek, ide rabolták el a leigázott országok (és azon belül különösen a zsidó lakosok) műtárgyait.

Hatalmas becsben tartott kollekciók hullottak így darabokra, amelyeknek nemhogy eszmei, de anyagi értékét sem tudják a jogos örökösök azóta sem visszaszerezni. A legnagyobb náci műkincsrablási perek, mint a Rudolf Mosse-gyűjtemény, vagy az osztrák Gustav Klimt- festmények esete előbb a sajtóban, majd hollywoodi filmek által (Hölgy aranyban, Műkincsvadászok) váltak ismerté.

Báró Herzog Mór Lipót gyűjteménye

Bár magyar film még nem készült a témában, de inspiráló esetet nálunk is lehetne találni. A XX. század egyik legnagyobb magyar műgyűjtője, Jánoshalmi Nemes Marcell hatására kezdett műkincsek gyűjtésébe Báró Herzog Mór Lipót, akinek Andrássy úti háza lassan olyan festők munkáinak lett otthona, mint Goya, Renoir, El Greco és Degas. Összesen körülbelül 2500 műkincs gyűlt össze a báró 1934-ben bekövetkezett haláláig, amelyeket eleinte felesége felügyelt, majd gyermekei próbáltak kimenteni a második világháború viharából.

Három részre osztották a gyűjteményt: az első részt magánúton juttatták külföldre, és sok darabot ezek közül az amerikaiak a háború után vissza is szolgáltattak az örökösöknek. A festmények másik (tetemes) részét a család a budafoki laborvállalat bombabiztos pincéjébe rejtette. A zsidó kormánybizottság azonban megtalálta és lefoglalta az alkotásokat, Adolf Eichmann SS-főtiszt pedig ezekből válogatott és vitt haza saját műkincs-kollekciójába. Később az orosz hadsereg markába került Eichmann gyűjteménye, benne a Herzog-darabokkal. A harmadik részt, az ezüst- és óragyűjteményt, valamint a kisebb festményeket szintén a Vörös Hadsereg kaparintotta meg, amikor kisöpörte Budapest bankjait, ezek ugyanis széfekben lapultak.

Bár művészettörténészek meg vannak győződve arról, hogy a gyűjtemény nagy részét Nyizsnyij Novgorodba szállították, a mai napig is csak néhány Herzog-kép lett nyilvánosan kiállítva Oroszországban. Az eddig előkerült képek kiváló állapotban vannak, ami arra utal, hogy Sztálin annak idején szakembereket küldött a műkincsek felkutatására és elszállítására.

Persze a szovjetek szervezett műkincsrablása hallatán minden magyar forrong a felháborodástól, csakhogy a magyar állam sem mutatott, és azóta sem mutat hajlandóságot a gyűjtemény Szépművészeti Múzeumba és a Magyar Nemzeti Galériába került darabjainak visszaszolgáltatására. A műkincskollekció ugyanis a Herzog-család, és nem Magyarország tulajdona volt. Az eredménytelen tárgyalások után Herzog Mór Lipót leszármazottai 2011-ben Amerikában perelték be a magyar államot a közel 40 festmény visszatérítéséért, ám azóta sem zárult le az ügyük.  

Báró Hatvany Ferenc gyűjteménye

Gustave Courbet A világ eredete című képe a művészettörténet egyik legbotrányosabbnak tartott képe. Eredetileg egy török megrendelőnek készült, majd Courbet téli tájképével letakarva került egy párizsi galériába. Innen vásárolta meg Hatvany Ferenc magyar műgyűjtő és festő. A báró a tájképet sógorának, Herzog Mór Lipótnak eladta, és a feltárulkozó női aktot a fürdőszobájában függesztette ki.

A festmény csak egyike volt azoknak a híres alkotásoknak, amiket maga Thomas Mann is megcsodált a Hatvany-villában. A gyűjtemény – Hatvany körülbelül 400 saját festménye mellett – olyan művészek munkáit tartalmazta, mint Munkácsy, Rippl-Rónai, Tintoretto, Renoir és Manet.

A negyvenes években a Hatvany-családnak zsidó származása miatt menekülnie kellett, a műkincsgyűjtemény pedig a háború forgatagában szétszóródott. Egy részét a nácik szállították Berlinbe, a többire a szovjet hadsereg tette rá a kezét. Ami pedig az országban maradt, azt a magyar állam tulajdonította el, pont úgy, mint a Herzog-gyűjtemény esetében. Az örökösök perek útján próbálták visszaszerezni az alkotásokat. A leghíresebb per Hans Deutsch nevéhez fűződik, és ha hollywoodi filmet még nem is, egy dokumentumfilmet már készítettek róla.

A világ eredete című festménynek a legérdekesebb a története a Hatvany-gyűjtemény darabjai közül. A nácik elől sikerült megmenteni, azonban a szovjetek megkaparintották, és – a városi legenda szerint – nyitott autóban tették közszemlére, amíg végighaladtak a rommá lőtt Budapesten. Ezután eltűnt szem elől, mígnem egy nap egy ismeretlen magyar kopogtatott Hatvany ajtaján, és képeket ajánlott fel az egykori gyűjteményből visszavásárlásra. Hogy, hogy nem, ezek között volt A világ eredete is. 1947-ben, amikor Hatvany emigrált, mindössze egyetlen – művészileg értéktelen – kép kivitelére kapott engedélyt. Ő pedig a botrányos, pornográf Courbet-kép mellett döntött. A festmény ma a francia állam birtokában van, és a Musée d’Orsay-ban megtekinthető.

 

Csernik Gréta

Kiemelt kép: Műkincsvadászok című film (2014)