„Az árverés napja ünnep” – Interjú Fertőszögi Péterrel, a BÁV ART művészeti vezetőjével

–

Gyárfás Dorka/WMN: Megdöbbentően sokszínű a kínálat ebben a kiállítótérben, minden megtalálható itt: festmény, bútor, kisplasztika, ékszer, de még használati tárgyak is, mint az óra vagy az étkészlet. Mi a válogatási szempont?

Fertőszögi Péter: A BÁV-nál ez hagyomány: mint az ország legrégebbi műkereskedelmi cége, mindennel foglalkozik, ami műtárgy vagy az iparművészet kategóriájába tartozik, épp ebben különbözünk a konkurens aukciósházaktól. De míg régebben külön festmény- vagy ékszerárveréseket tartottunk, addig ezt mára inkább kamara jelleggel csináljuk, és az év két nagy eseményén (májusban és decemberben) összművészeti aukciót rendezünk. A legutóbbin például még Csepel motorkerékpárt is árverésre bocsátottunk, hiszen ma már egy-egy oldtimer is műtárgynak számít.

Gy. D./WMN: Mitől lesz akkor valami műtárgy? A kora határozza meg? Vagy a mívessége?

F. P.: A esztétikája döntő fontosságú, az ízlés és gyűjtési struktúra pedig folyamatos változásban van.

Gy. D./WMN: A festmények terén – ami az ön szakterülete, és talán a legnagyobb presztízsű ágazat – jelentős konkurenciájuk van: az utca túloldalán, vagy kicsit lejjebb megtalálhatók a legnagyobb festmény-aukciósházak. Hogyan tudnak ebben a versenyben érvényesülni?

F. P.: Nagy a harc, az biztos. Állandó piaci kényszer, hogy ki mivel tud kijönni, de nemcsak a festmények, hanem az ékszerek terén is.

Mi arra törekszünk, hogy a műkereskedelem széles spektrumát lefedjük aukciós kínálatunkkal. Ugyanígy mindenki megpróbál a szolgáltatásaival, az árverései színvonalával és a szakértelmével kitűnni.

Gy. D./WMN: De arra tulajdonképpen csak várni lehet, hogy valaki behozzon ide eladásra szánt értékes kincseket? 

F. P.: Igen, a lakossági beadásra csak várni lehet, de szerencsére nekünk nem kell nagyon aggódnunk emiatt, mert a BÁV patinás neve és tradíciója jól ismert. Óriási felelősség is részünkről, hogy eleget tegyünk annak az elvárásnak, amivel érkeznek. A másik oldalon pedig nyilván az itt dolgozó becsüsöknek is kialakult az évek alatt egy szakmai köre, akikre szintén lehet számítani. Ez az üzletág úgy működik, hogy ha valaki bízik egy becsüsben vagy kereskedőben, akkor hozzá viszi, amit el szeretne adni.

Gy. D./WMN: Úgy képzelem, az új kiállítótér erősen megdobta a BÁV iránti bizalmat és a presztízsét. Ide belépve tényleg úgy érzi az ember, hogy különleges helyre kerülnek a kincsei.

F. P.: Valóban nagyon fontos döntés volt a cég részéről, hogy egy évvel ezelőtt ide helyezte át az aukciósházát, ahol hetven éve zajlik ugyan műkereskedelem, de csak galéria formájában. Ideje volt megújulni és árverési helyszínné is alakítani a helyet, bár alapvetően még csak kamaraárveréseket tudunk itt tartani, a nagy eseményeinknek pedig a MOMkult ad helyet. De fontos szempont volt, hogy itt van minden konkurens a közelben, így az ide látogató emberek megnéznek minket is – korábban a Bécsi utcai helyiségünkbe külön el kellett kirándulni. Ennek több szempontból is nagy a hozadéka, de a kiállítótér most a küllemével is azt üzeni, hogy a BÁV megújult, és egy igazi huszonegyedik századi műkereskedelmi céggé vált.

Gy. D./WMN: Érezhető a változás abban is, milyen anyag érkezik be egy-egy árverésre?

F. P.: A múlt év tapasztalata alapján úgy harmincszázalékos forgalomnövekedést jelentett, de

a legfontosabb, hogy a közönség boldog tőle, rengeteg dicséretet kapunk.

Gy. D./WMN: Igen, csak most olyan szép, elegáns lett, hogy amikor elmegyek mellette, és megcsodálom a kirakatot, kicsit megtorpanok, hogy ide be lehet-e jönni csak úgy az utcáról.

F. P.: Mindenkit szeretettel várunk, nem kell hozzá külön felöltözni. Nyilván vannak események, amelyeken illik elegánsabban megjelenni, de a hétköznapi műkereskedelemben elég egy kényelmes ing és nadrág. Ha például egy látogató most azt kérné, hogy megnézhesse egy kép hátulját – ami egy vásárlás előtt természetes –, akkor nekem is létrára kellene állnom, le kellene vennem, tehát nálam is csak a lezser elegancia jöhet szóba. Az árverés napja ünnep, az persze más hozzáállást kíván.

Gy. D./WMN: És ha bejön valaki az utcáról farmerban, tornacipőben, nem fogják úgy kezelni, mint akiből nem nézik ki a vásárlást?

F. P.: Az ország legjelentősebb gyűjtői vagy leggazdagabb emberei sem mindig öltönyben érkeznek ide, hiszen ez számukra is a szórakozásról, az élvezetről szól, nem a protokollról. Nyilván van olyan is, aki annak tekinti, de nem feltétlenül ez a jellemző. 

Gy. D./WMN: És csak a legjómódúbb emberek „játszótere” ez a hely?

F. P.:

Nem, egyre több a fiatal vásárlónk, mivel egy grafikához már akár hatvanezer forintért is hozzá lehet jutni – ezért van például külön grafikai árverésünk, ahol a legmagasabb tétel is egy-másfél millió forintért kel el.

Nyilván az olyan festmények, mint például most Kondor Béla muzeális értékű műve, már egy másik pénzügyi kategóriába tartoznak. 

Gy. D./WMN: Megnézhetjük közelebbről ezt a Kondor Béla-művet?

F. P.: Persze. Ez, ugye, egy elég nagy méretű kép, ezért csak a kandalló fölé kerülhetett, ahol semmi sem zavarja, és már a Szent István körútról is látszik. 

Gy. D./WMN: Hogy került önökhöz ez a festmény?

F. P.: Kondor Béla a második világháború utáni magyar festészet egyik legjelentősebb alkotója, aki rövid ideig élt, ezért az életműve alig másfél évtizedet ölel fel. 1972-ben halt meg, és ’73-ban az állam – tudván, milyen jelentős művészről van szó – a hagyaték nagy részét megvásárolta, ezután a Nemzeti Galériába és vidéki múzeumokba került. Egy szűk, delikát kollekció maradt csak a család tulajdonában, amit a festő húga, Kondor Mária a mai napig őriz és egyben tart. Ez azonban azt jelenti, hogy a műkereskedelemben csak annyi kép cirkulál, amennyit Kondor még életében eladott.

Ez a kép ráadásul azért is különleges, mert Kondornak az 50-es évek végén (’57 és ’59 között) festett nagy méretű képei egy kivétellel mind állami gyűjteményben landoltak – ez az az egy. Ezek sok esetben valamilyen áthallást hordoznak a forradalommal és az akkori társadalmi, szellemi elnyomással kapcsolatban, miközben mégsem politizálnak. Kondor zseniális volt abban, hogy úgy beszélt aktuális kérdésekről, hogy azokat jelképeken, szimbólumokon keresztül mindig magasabb szintre emelte, miközben egy olyan modernitást képviselt, ami a klasszikus európai hagyományban, például a késő gótika, Dürer vagy William Blake művészetében gyökerezett.

Egy igazi vizionárius festő volt, aki a maga sajátos vonalkultúrájával és egyetemes jelképrendszerével egy olyan „magánmitológiát” teremtett, amelynek mondanivalója ma is ugyanolyan aktuális, mint fél évszázaddal ezelőtt.

De hogy visszatérjek a kérdéshez: ez a képe eddig magángyűjteményben volt, de többet nem árulhatok el róla.

Gy. D./WMN: Mi oka lehet egy gyűjtőnek arra, hogy egy ilyen ritkaságtól megváljon?

F. P.: Sok oka lehet. Angol nyelvterületen szokták mondani, hogy a műkereskedelmet a három D mozgatja: debt, death, divorce (adósság, halál, válás), de emellett még lehetnek más okok is, mint például a betegség. Egy gyűjtő esetében mindig nagy kérdés a hogyan tovább, vagyis hogy mi lesz a kollekcióval, ha ő már nem lesz. Épp ez a műkereskedelem lényege: a művek mindig forognak, mert egy ideig gyűjteménybe tömörülnek vagy egy lakást díszítenek, de az idő előrehaladtával ezek a kollekciók szétesnek, és az egyes részeikből más gyűjtemények jönnek létre. 

Gy. D./WMN: El tudja képzelni ezt a művet egy nappaliban? Számomra annyira múzeumba illő.

F. P.: Van olyan nappali, amiben el tudom képzelni, de kell hozzá belmagasság és tágas tér.

Gy. D./WMN: De olyan tragikus, megrázó helyzetet ábrázol…

F. P.:

Amikor valaki festményt vásárol, nem csak a dekoráció a lényeg.

Láttam már olyan gyűjtőt is, aki kizárólag fekete-fehér képekre specializálódott, ami elég komor látványvilágot teremt.

Gy. D./WMN: Na, de ott éppen a dekoráció lehetett a lényeg.

F. P.: Nem feltétlenül. Mindenesetre sokfélék az emberek, és sokfélék a gyűjtemények. Egy műtárgynak meg kell találni a helyét, és olyan dolgokkal kell körülvenni, amelyek emelik a fényét. Lehet, hogy ezt a festményt például egy olyan modern magyar kerámiával venném körül, amely korban hozzá illik és a maga nemében hasonlóképpen progresszív világot képvisel. A régi, polgári enteriőrökben sem a maguk letisztultságában álltak a Manet-k, Monet-k, hanem mellettük ott volt a gyertyatartó, az ezüst meg egyéb tárgyak.

Mi elég sok antik képet árverezünk – a legtöbb antik kép talán még mindig a BÁV-tól kerül ki –, és néhány évvel ezelőtt kelt el nálunk egy ismeretlen toszkán festő alkotása az 1520-as évekből, egy fatáblára festett Madonna a Gyermekkel. Olyan öreg fa volt, hogy már meg volt vetemedve, emiatt nem lehetett bekeretezni, de ezt például el tudtam képzelni egy high tech lakásban, csupa modern képtől körülvéve, két konzollal megtartva, mintha lebegne a falon.

Én azokat a gyűjteményeket szeretem, amelyekben a tárgyak között élnek az emberek, tehát nem a kincsfelhalmozás a fontos, hanem mindennek megvan a helye a hétköznapi életben is.

Gy. D./WMN: Ön már túlvan azon, hogy birtokolni akarja azokat a tárgyakat, amelyek között dolgozik? 

F. P.: Én nem vagyok gyűjtő és sosem voltam az. Elsősorban azért, mert nem tartottam összeférhetőnek, hogy saját célra is vásároljak. Óhatatlanul felmerül ugyan az emberben, hogy „azt én is szeretném”, de ezt úgy oldom meg, hogy tudatosan távol tartom magam tőle. Kárpótol, hogy rengeteg művészt ismerek, több könyvet írtam, rengeteg kiállítást nyitottam meg, ezáltal vannak otthon műtárgyaim, amelyeket ajándékba kaptam, és általában egy történet vagy valamilyen érzelmi szál is kapcsolódik hozzájuk. Engem ezek vesznek körül.

Gy. D./WMN: Érik még meglepetések az aukciókon? 

F. P.: Persze, nem lehet mindent előre látni.

Vannak tárgyak, amelyekről biztosan tudjuk, hogy el fognak kelni, esetleg azt is, hogy mennyiért, limitáltan még azt is, kit érdekelhet – ugyanis amióta az online aukció teret nyert, nem minden licitálót látunk. Azt tudjuk, ki kéri, hogy telefonon hívjuk fel, ki adott vételi megbízást, és ki ül a teremben, de azt nem látjuk, aki az interneten keresztül vásárol.

Gy. D./WMN: Mit gondol, ezek azért főként külföldön élő magyarok?

F. P.: Meg külföldiek, vagy külföldön lévő (épp valahol kint dolgozó) magyarok. Ez óriási fejlődési lehetőség a hagyományos árverési világgal szemben. A meglepetéseket pedig mi is generálhatjuk azzal, hogy kipróbálunk valami újat, mint tavaly a két hetvenéves motorkerékpárt. Ez úgy jött, hogy a kolléganőm kiment egy címre egy olyan eladóhoz, akivel a műtárgyak értékesítése kapcsán már évek óta üzleti kapcsolatban állt, és az illető beszélgetés közben megemlítette neki, hogy vannak régi motorjai is – ennyi.

Nekem is volt hasonlóan érdekes és váratlan esetem: valaki egyszer csak felhívott, hogy nála van a magyar koronázási palást egy darabja. Egy kétszer négy centiméter méretű kis textil volt, rajta három igazgyönggyel, amit 2017-ben árvereztük el, tizenhétmillió forintos leütési árral. De a kérdés akkor elég fogós volt: honnan indítsuk a koronázási palást egy darabját? Végül azt mondtam, legyen egymillió-nyolcszázezer a kikiáltási ár, mert úgy kalkuláltam, hogy hárommillióért talán el lehet adni. Végül, ugye, tizenhétmilliót ért egy civil vevőnek, de az állam élt az elővásárlási jogával, és ma a Nemzeti Múzeumban van kiállítva.

Gy. D./WMN: De mégis hogy került egy magánemberhez a magyar koronázási palást egy darabja – legálisan?

F. P.: Egy szabómester családja őrizte öt generáción keresztül, a szabómester pedig abban a teamben dolgozott, amelyik Ferenc Józsefre szabta 1867-ben a palástot, amikor a kiegyezést követően magyar királlyá koronázták. Ez a részlet a keresztpánt egy leeső darabkája volt.

Gy. D./WMN: És tudták hitelesíteni?

F. P.: Igen, egy év munkája volt benne: az Iparművészeti Múzeum szakemberei és a Központi Fizikai Kutatóintézet szálvizsgálata kétséget kizáróan bebizonyította, hogy a keresztpántból való.

Ez egy nemzeti ereklye, amit a tizenkilencedik században még nagyon komolyan vettek. Nem arról van szó, hogy a szabó ellopta, hiszen akkor azonnal eladta volna. A tizenkilencedik század embere még fétisként tekintett erre a szent ereklyedarabra, ezért őrizte meg egy pénztárcában, és adta tovább nemzedékről nemzedékre.

Az ükunoka pedig úgy gondolta, talán mégis el szeretné adni, ráadásul a pénztárca meg is sérült a második világháborúban egy bombatámadás utáni tűzvészben, csak szerencsére pont az a fele égett meg, ami nem fedte a kis palástdarabot. Végül napjainkra így lett belőle műtárgy, amely aztán bekerült egy múzeumba.

Gy. D./WMN: Azért milyen jó, hogy végül közkincs lett…

F. P.: Igen, az árverés közönsége is azt érezte, hogy most került a helyére. Ugyan nagy taps fogadta már a tizenhétmilliós leütést is, de még nagyobb taps tört ki, amikor felállt a Nemzeti Múzeum képviselője, és bejelentette, hogy az állam él az elővásárlási jogával.

Gy. D./WMN: Nekem a másik végletet jelképezik itt a karórák, amelyek még csak nem is feltétlenül régiek.

F. P.: Ez egy felfutóban lévő terület, azt látjuk, hogy egyre nagyobb az érdeklődés a luxusórák iránt, részben befektetési szempontok miatt. De ma már nemcsak az a lényeg, hogy a legfontosabb svájci manufaktúrák limitált szériás darabjai legyenek, hanem sokszor fontos árképző elem maga a történet is, ami hozzájuk kapcsolódik. Ez a háromszög alakú típus például Elvis Presley kedvenc karórája volt, de volt már olyan óránk is, amilyet beiktatásuk napján az amerikai elnökök kaptak az ötvenes évek óta. 

Itt van például ez a zsebóránk, ami, ha megnyomjuk, hanggal is üti az éppen aktuális időt – tudja, miért? Képzelje el, hogy valaki 1880-ban éjjel utazott haza egy fiákerben. Hogyan tudta megnézni, mennyi az idő? Villanyvilágítás még nem volt. Hát megnyomta az óra gombját, és az elütötte neki a pontos időt.

Az ékszerek piacán is azt látjuk, hogy egyre fontosabb árnövelő tényező, kihez kapcsolódik az adott darab. Ha megvan, hogy ki hordta, onnantól ikonikus darab lesz belőle a mai celebkultuszban.

Hasonló a helyzet a műtárgyak területén is. A mostani árverésünkön például szerepelnek majd a Tisza család ezüstjei, amihez Tisza Kálmántól Tisza Istvánig bővítették a kollekciót a család tagjai, és mindenki beleütötte a maga monogramját.

Gy. D./WMN: Hallani lehetett, hogy a Covid-időszak kifejezetten jót tett a műtárgypiacnak, sokan látták meg benne az értékálló befektetést. Most viszont, az infláció hatására, számítanak némi visszaesésre? 

F. P.: Azt tudom biztosan kijelenteni, hogy tavaly még nagyon jó évet zárt a műkereskedelem, a háború és annak következményei ellenére is. Az ékszer – azon belül is az arany és a drágakő – gyakorlatilag nemzetközi valuta, háborúban hagyományosan ebbe menekítik az emberek a pénzüket. Ugyanakkor a festmények, porcelánok, kerámiák vásárlását véleményem szerint más mozgatta: oda a négyszáz-négyszázhúszas euró miatt áramlott a pénz. A jelenlegi változó gazdasági helyzetben mi is nagy érdeklődéssel tekintünk az árverés elébe.

A BÁV azért különleges műkereskedelmi vállalat, mert nálunk tökéletesen érvényesül a libikókaelmélet. Amikor beüt a gazdasági válság, akkor általában a likviditás a kérdés, nem mindegy, hogy ott van-e valakinek a kezében húszmillió forint, vagy egy hetvenszer nyolcvan centiméteres vászonba van éppen befektetve. Lehet ugyan, hogy az a kép öt év múlva ötven- vagy hetvenmilliót fog érni, most viszont csak tizenhetet kapna érte. Ilyenkor tehát az ékszerkereskedelmünk virágzik, mert a nemesfémet és drágakövet azonnal pénzzé lehet tenni, ráadásul nem csak az országhatáron belül.

Egy brillgyűrű Londonban is brillgyűrű, ugyanígy a márkás karórák. Kutatásaink ugyanakkor azt mutatják, hogy mind a mai napig a festmények számítanak a legkeresettebb műtárgytípusnak.

Gy. D./WMN: Milyen arányban lát nőket vásárolni az aukciókon?

F. P.: Egyre többet. Bár, ha megnézzük az 1957-es archív felvételeket az első BÁV-aukcióról, már akkor is sok nő licitált. De manapság megfigyelhető, hogy egyre több nő vásárol, egyre szélesebb palettán, és a műkereskedelem szereplői között is egyre többen vannak, talán már kevesebb is a férfi. Kivéve a festményeknél, amiket olykor cipelni is kell.

Gy. D./WMN: Nagy az izgalom ilyenkor, az aukció előtti napokban?

F. P.: Persze. Árgus szemekkel nézzük, ki jön be, mit néz meg hosszan, mi a véleménye az adott tárgyról. S majd reméljük, az árverés után megnyugodhatunk, amikor azt látjuk, hogy a sztártételek jól mentek, és felhúzták magukkal a többi tételt is. 

Gy. D./WMN: Azt hinném, nem ad hoc döntés, ki mire megy és meddig licitál, hanem előre átgondolja.

F. P.: Azért a vásárlót elragadhatja a pillanat is, mert hiába mondja magában, hogy ötmillióig megyek el, amikor benne van a licitben és nagyon szeretné a tárgyat megnyerni, lesz abból hét is. Mindig mondom: a nagy licitemelkedéshez elég két ember, akik nagyon akarják az adott tárgyat. Licitálhat rá tizenöt is, de végül úgyis kettő között dől el a verseny, és a végén marad egy győztes. Vannak persze megfontolt vásárlók is, akik pontosan tudják, mennyit ér meg nekik az adott mű, és nem lépik át azt a határt. De az aukciónak van egy pszichológiája: például van, aki nem tudja megszerezni a kiszemelt tételt, de nem akar hazamenni üres kézzel, ezért kiválaszt valami mást.

Az árverés összetett üzleti és pszichológiai kérdés, aminek sosem látjuk előre pontosan a kimenetelét, így mindig csak utólag vonhatjuk le a konzekvenciákat. Egy biztos: a stílusok és trendek gyorsabban változnak, mint hinnénk. Bizonyos irányzatok rövid idő alatt felfutnak, majd azzal a lendülettel ki is fújnak. A huszonegyedik században már szinte évente változik, mi a divat, és nekünk mindig a pillanatnyi igényt kell kielégítenünk. 

Képek: Hámori Zsófi / WMN

Gyárfás Dorka