„Azahriah-ról már mindent tud az ország. Az a kevés, ami megmaradt, hadd legyen csak az övé”

–

Takács Dalma/WMN: Amikor legutóbb beszélgettünk, elmondtad, hogy a kiégés szélén állsz. Mostanság Azahriah-ról is felröppentek hasonló pletykák, többek között a visszavonulása kapcsán. Na de hogy dolgozik együtt két kiégett ember egy másfél éven át tartó, cseppet sem zökkenőmentes projektben?

Mazzag Izabella: Én nem gondolnám, hogy Azi kiégett. Szerintem ő egy nagyon kreatív és szorgalmas ember, aki eléggé zárkózott, inkább magából és a zenekészítésből töltekezik, mintsem az emberekből.

Nekem pedig épp hogy a forgatás hozta vissza a motivációmat. Amikor Lévai Balázs megkeresett, új lendületet adott, hogy esélyt kapok egy nagyfilm megrendezésére. Magyarországon ez ritka dolog, olyasmi, amivel jó élni, és ez az élmény kihúzott a kiégésből. Pláne hogy miközben a filmen dolgoztunk, minden mást félretettem, és ez sokat segített.

T. D. /WMN: Mi segített ebben? Ha jól tudom, te a film előtt nem követted Azahriah munkásságát.

M. I.: Nem. Még 2023 nyarán hívott fel Balázs az ötlettel, hogy szerinte Atti munkássága tart már ott, hogy filmre vigyük. Természetesen én is hallottam róla, és tudtam, hogy nagy felfordulás van körülötte, de nem hallgattam a zenéit, nem voltam rajongója. Aztán amikor először elmentem a koncertjére, minden megváltozott bennem.

Olyan energiákat mozgósított a színpadon, hogy nem tudtam levenni róla a szemem, és akkor éreztem meg először, hogy igen, róla valóban jó lenne filmet készíteni.

Eleinte nehezen szabadítottam fel a kreatív energiáimat. Balázs azt szokta mondani, versenyző típus vagyok: az a fajta ember, aki úgy kapja össze magát, ahogy közeledik a cél felé. És ebben igaza is volt, de szerintem arról is van szó, hogy meg kellett látnom, mit hozhatunk ki ebből a filmből.

T. D. /WMN: Milyen volt Azi civilben?

M. I.: Az ismerősség érzését keltette bennem az, ahogyan ő létezik. Azt hiszem, én nagyon megértem azt, hogy miben van – még ha ez százszázalékig nem lehetséges is, hiszen sosem játszottam 120 ezer ember előtt. Az introvertáltságban viszont egyezünk.

T. D. /WMN: Ebben az olvasatban különösen beszédes a Mi vagyunk Azahriah cím. Talán egy kicsit te is láttad benne önmagad?

M. I.: Amikor készült Azi a Puskás-koncertre, és elmentünk vele az első terepszemlékre és próbákra, egy idő után úgy jártam-keltem a stadionban, mintha az én koncertemet várnánk.

Annyira beleéltem magam az egészbe, annyira büszke voltam rá, mintha a gyerekem lenne, vagy mintha én magam lépnék fel. Nagyon gyorsan lehet azonosulni ezzel a sikerrel.

T. D. /WMN: Azért nem volt végig gördülékeny a forgatás. Időközben változott a stáb, és Azi is nehezen nyílt meg előttetek. Te régóta nyíltan beszélsz a mentális nehézségeidről, a borderline személyiségzavarodról. Hogy élted meg ezeket a kiszámíthatatlan helyzeteket? Hogy lavíroztál bennük?

M. I.: Ilyenkor összeszorítom a fogam, veszek egy mély levegőt, és próbálom menedzselni, amit épp kell. Utólag nem nagyon emlékszem ezekre a krízishelyzetekre, mert nagyon mélyen élem meg, amikor valami kicsúszik a kontrollom alól. De valamelyest segít a gondolat, hogy már felnőtt vagyok, már nem félek a fogorvosnál sem, már pontosan tudom, hogy nem fogok belehalni a kezelésbe, maximum egy kicsit fájni fog. És ez az, amit próbálok magamban erősíteni a forgatások alatt is: hogy egy felnőtt, filmrendező szakmájú ember vagyok, aki képes uralni ezeket a tényezőket. 

T. D. /WMN: Egy borderline ember életében nagyon sok dolog lehet triggerelő. Ezek szerint számodra a szakmai nehézségek kevésbé nyomják be ezeket a gombokat?

M. I.: Engem inkább a magánéletemben triggerelnek helyzetek. A munkám során könnyebben kizárom a zavaró tényezőket, ha forgatok, ott nincs párkapcsolat, ott nincs borderline, ott csak rendezés van. Ráadásul most már öt éve járok terápiára, és azt hiszem, elég jól haladok ebben az egészben. Régebbi forgatásaimon még voltak nehézségek – olyankor nagyon sokat segített nekem Kiszler Dani, az operatőröm és egyik legjobb barátom, aki mindig a helyén tudja kezelni a szorongásaimat, és meg tud nyugtatni. Fontos számomra, hogy a kritikus helyzetekben logikus magyarázatokat kapjak, és ő ehhez nagyon ért.

T. D. /WMN: Mi volt az a pont, ami megnyitott titeket egymás felé Attilával?

M. I.: Még a forgatások elején megöleltem egyszer, és ez szerintem sokat segített. Illetve egyszer félrehívtam beszélgetni, mert úgy éreztem, nem nyílik meg, és akkor

elmondta, hogy annyira sok mindent tud már róla az egész ország, hogy ami még a belsőjében maradt, azt szeretné megőrizni magának. Mert neki már csak ez maradt.

És bár velem ilyen nem történt, azt hiszem, mégis át tudtam érezni a helyzetét.

T. D. /WMN: Hogy lavíroztál ebben a helyzetben a magánember és a rendező szerepkörök között? Hiszen míg az előbbi nagyfokú empátiát kíván, addig az utóbbinak természetszerű része a határok feszegetése. Volt olyan terv, amiről le kellett mondanotok?

M. I.: Igen, volt, de megtanultam, hogy muszáj elengedni dolgokat. Mert bármennyire is verem magam a földhöz, bármennyire is szeretném megvalósítani a saját elképzelésemet, a dokumentumfilm olyan, mint az élet – abból dolgozunk, ami adott. Ha pedig megfelelő érzékenységed van rá, akkor képes leszel ezt úgy tálalni, hogy az nézhető és értékelhető legyen. Nem szabad görcsösen ragaszkodni semmihez.

Azt gondolom, hogy nekem dokumentumfilm-készítőként az a legfontosabb, hogy az alanyom komfortosan érezze magát. És nem akarok átmenni olyan határokon, amiken nem akar átengedni, alkalmazkodnom kell.

Az Azival való munka során végül áthelyeztem a fókuszom, és elfogadtam, hogy nem egy informatív dokumentumfilmet készítünk, amiben megismerjük, hogy Atti milyen dalokat énekelt az anyukájával az oviban, hanem inkább az érzelmi világát helyezzük a fókuszba, illetve azt, ami boldoggá teszi, amiben komfortosan érzi magát – például a zenélést. És így ő is könnyebben megnyílt. 

T. D. /WMN: Ha most egymás mellé tennéd az eredeti elképzelésedet, és azt, amilyenné lett a film, nagy lenne a különbség a kettő között?

M. I.: Nagy. De ez nem jó vagy rossz, csak más. Sőt, talán jobb is, mert ezt a végeredményt nem ember alkotta, hanem a sors. Azt már az elején elképzeltem, hogy úgy lesz vége a filmnek, hogy Azi felmegy a Puskás színpadára, de ezen kívül rengeteg dolog változott az eredeti koncepcióhoz képest.

T. D. /WMN: Az a kezdetektől fogva egyértelmű volt, hogy lesz benne egy fikciós szál is?

M. I.: Igen, ez végig koncepció volt, ahogy az is, hogy nem szeretnénk újrajátszani Azi különböző életszakaszait, hanem inkább egy elemelt történetet hozunk bele, ami teljesen eltér a valóságtól. Így jött az az ötlet, hogy nézzük meg egy gondolatkísérlet erejéig, milyen volna egy olyan párhuzamos valóság, amiben Azi nem lenne ismert. Ez egyébként tőle jött, ő mondta egyszer: néha attól fél, hogy egyszer csak felébred, és ez az egész nincs is.

Egyébként Azi nagyon élvezte ezt, nagyon szerette a koncepciót végig.  

T. D. /WMN: A filmben több szempontból benne vagy te is: feltűnsz fizikailag, a képek pedig a valóságot és fikciót keverve jelennek meg. A Falkám című rövidfilmed jutott erről eszembe, amiben elmondtad, hogy mielőtt bekerültél a pszichiátriára, egy évig a te fejedben is keveredett valóság és fikció. Hogy érzed, mennyiben formálja a vizuális világodat a mentális állapotod?

M. I.: Érdekes módon ezt az ötletet nem én hoztam, hanem Előd Máté forgatókönyvíró, viszont mivel ismerősek számomra ezek a megélések, és nagyon hajlok a téma felé, rögtön tetszett a koncepció. Ezt kezdtük el aztán kidolgozni Mátéval és Balázzsal. 

Egyébként nagyon érdekes, hogy a borderline-nak vannak pozitív és negatív hatásai is a munkámra. Mert míg egyrészről bizonyos helyzetekben nehezebben tartom magam össze, mint egy átlagember, addig a másik részről ad talán egy szokatlan világszemléletet.

Ugyanakkor nem tudom, hogy ha nem lennék borderline, akkor is ilyen kreatív lennék-e, de szeretném azt hinni, hogy igen. Apukám festőművész, anyukám sminktetováló, mindketten a kezükkel alkotnak, és az elméjükkel álmodnak, úgyhogy azt hiszem, gyerekkorom óta, már a borderline-tól függetlenül is velem volt ez a típusú szemléletmód.

T. D. /WMN: Azi még csak 22 éves a film időszakában, szóval feltételezhető, hogy lesznek még izgalmas fejlemények az elkövetkező években. El tudod képzelni, hogy folytassátok ezt a munkát?

M. I.: Egyelőre nem. Óriási feladat volt, szeretnék megpihenni és kiélvezni azt, amit ez a film hoz. Nagyon feszített tempóban történt mind a forgatókönyvírás, mind a forgatás, mind a vágás – mindenre kevesebb idő volt, mint kellett volna, egy percre sem álltam meg. Közben azt is gondolom, hogy ehhez a filmhez volt egy apropónk – a Puskás tripla koncert –, és nem biztos, hogy lesz még egy ilyen történelmi pillanat az életében. Persze kívánom neki, hogy legyen – de az már másik kérdés, hogy mindent filmre kell-e venni.

T. D. /WMN: Mesélt arról esetleg, hogy most milyen terveket szövöget?

M. I.: Azi valójában most nem visszavonul, hanem szünetet tart. A szünetben pedig nem pihen, hanem a következő megjelenésén dolgozik mind zeneileg, mind stílusilag. Szóval aktívan dolgozik ő, csak egy kicsit láthatatlan üzemmódban. 

T. D. /WMN: Te pedig, ha jól tudom, rákanyarodtál a kutyakozmetikus vonalra.

M. I.: Igen, elvégeztem a sulit, és pár hónapot dolgoztam a szakmában, de az elég is volt. A saját kutyámat, Kovát kozmetikázom, de amikor másokéval kellett dolgozni, sokkal jobban szorongtam, mint a rendezés közben. Pedig azért választottam ezt a mesterséget, mert azt gondoltam, üdítő lesz. De rá kellett jönnöm, hogy a kutyás gazdákkal nem egyszerű, és óriási a felelősségem van abban, hogy mi történik nálunk más állatával, milyen hosszú lesz a szőre, leugrik-e az asztalról és még folytathatnám. Nem tudtam kiegyenesedni ebben a helyzetben. 

Úgyhogy maradok a filmezésnél, jövő évben elkezdem a következő egész estés dokumentumfilmemet, ami a Falkám következő része lesz, és az autizmusról fog szólni.

T. D. /WMN: Ez is személyes érintettség miatt van?

M. I.: Ezt még nem tudom, de az a célom, hogy a filmmel kiderítsem. 

Takács Dalma