„Azahriah az előadó, aki elég punk ahhoz, hogy kamu-Balenciagát viseljen” – Lakatos Márk beszámolója

–

Csendesen megmosolyogtam az előre károgó, hivatalból lehúzó cikkeket, miszerint rohamosan adják el az emberek a jegyeiket és bizonyára üres lesz a stadion Azahriah koncertjén.

Átfutottam az első két buli eksztatikus TikTok-videóit a hatalmas tömegről, majd az értékelő cikkeket, amik azt taglalják, hol volt hamis a koncert, hol csúszott el a szöveg a zenétől, hol volt rossz a hangosítás. Nem igazán érdekeltek ezek a dolgok, bár koncertre mentem.

(Jó, mondjuk, én fekete öves Madonna-rajongó vagyok, évtizedek óta tombolok az állandóan hamisan éneklő vagy playbackre tátogó Királynő turnéin, akármennyire guruljon is el a gyógyszere. Vannak szerelmek, amik nem múlnak el.)

Tehát elsősorban nem a Szent Zene miatt mentem Azahriah koncertjére. Mert bár azon is röhögőgörcsöt kaptam, ahogy kínok között próbálta mindenki az utóbbi időben lázasan megfejteni a „Titkot” kebabtól a mulatósig, azért az Azahriah-számokat nehezen tudnám megkülönböztetni egymástól első felindulásra. Elfogadom, ha valaki úgy gondolja, hogy ez rólam állít ki bizonyítványt és különben is, a több száz millió letöltés minden kétséget kizáróan igazolja ennek a stílusnak az érvényességét. Reméltem, hogy vasárnapra elmúlik a kezdeti feszkó, és egy felszabadult örömünnepet látok az utolsó estén. Így is lett! És a legtöbb esetben még az ének is tiszta volt.

Arra viszont nem számítottam, hogy a bejáratnál a skarlátvörösbe öltözött világhírű opera-énekesnőnket üdvözölhetem majd, sőt ha kicsit később érkezem, akkor egyenesen a Tisza Párt tanulmányi kirándulásába botlom. Gyanús nekem ez az Azahriah–Tisza cipő kollab! Persze, persze: 600 számozott példány a mindenre elszánt rajongóknak. Ha nem tudnám, hogy egy ilyen projektet mennyivel előbb kell elkezdeni a piacra dobáshoz képest, azt hihetném, hogy ez valami bújtatott üzenet a legbefolyásosabb politikai popinfluenszerünktől, ahogy az utóbbi időben megtanulhattuk ezt az új fogalmat.

Itt jegyzem meg, hogy kapcsolatom Azahriah-val egy cipő, illetve bakancs okán kezdődött, amikor is egy interjúban bevallotta, hogy kamu-Balenciagát húzott a lábára. Én ezt nem tartottam különösebben problémásnak, sőt!

Az alkotói és márkavédelmi jogokat tiszteletben tartva elég punk megoldásnak gondoltam, hogy egy ekkora fiatalokból álló követőbázissal bíró sztár nyíltan vállalja, hogy nem csak 1000 eurós cipőkben parádézik.

De vissza a koncerthez!

Pontosan kezdődött. Mire Desh bemelegítette az amúgy is feltüzelt tömeget, pont meg is kaptuk a szimpatikus, de annál lassabb diákmunkásoktól az italunkat, különleges Azahriah repohárban. Fejenként kettőt, mert újra biztosan nem kerültünk volna sorra a koncert végéig. 20.45-kor Azi keményen „bekezdett”, hogy az ő szavaival éljek, a közönség kórusban énekelte vele a dalokat, mindenki maga előtt mutogatva, ahogy a TikTokon látja az ember.

Első pillanattól kezdve lenyűgözött a látvány. Először a hardver. Az eszméletlen technika, amit bepakoltak a Puskás giga színpadára. Ahogy Tilla fogalmazott korábban: bármelyik külföldi sztár fellépésén megállta volna a helyét az, amit beépítettek. A kezdeti sokk után kaptam egy kis friss levegőt, hogy megfigyelhessem a szoftvert is, a videós tartalmat, a látványt, a díszletet, a kosztümöket, minden apró részletet.

Elsőként természetesen a kosztümöket néztem meg alaposan. A produkciót Varga Anita stylist jegyzi – táncosok, zenészek, meghívott fellépők, aki él és mozog a színpadon, mind az általa választott ruhákat viselte.

Közben viszont azt is megtudtam, hogy Azahriah színpadi karakterét saját maga találja ki minden részletre kiterjedően. Anitához csak az átalakítandó darabok kerülnek, mint a szombati rojtos Versace dzseki, amit át kellett szabni, vagy a vasárnapi patchwork-gyapjúzakó, amit szűkíteni kellett. 

A szombati outfit egyszerre hozta a panelek high-fashion minőségű gettó világát és a török bazár hangulatát, stílszerűen, ha már a zene kapcsán szóba került az előadó háza aljában lévő kebabos emléke. A vasárnapi szett ellenben nagyon finom szimbolikával emelte ki mindazt, amit Azahriah eklektikus világából látni lehet – klipben és hatalmas koncertkivetítőn egyaránt. Az utolsó koncerten a fekete mindent elnyelő birodalmában maradva egy különlegesen magas minőségű gyapjúszövetekből szó szerint összefércelt egysoros zakót viselt az énekes, egy hasonlóan finoman texturált, ejtett ülepű nadrággal, fekete pólóval, csuklyával és a dark fashion fenegyerekének, Rick Owensnek a cipzáros halászsapkájával, valamint egy fekete bakanccsal.

A sziluett modern volt, és elegáns, keleties hatásokat mutatva. Anita nem árulta el pontosan, hogy milyen márkájú volt a holmi, de mivel tudom, hogy Azahriah szereti a japán tervezőket, a laza szabású, dekonstruktív elemeket mutató együttest Yohji Yamamoto vagy egykori párja, Rei Kawakubo, a Comme des Garcons tervezőjének tulajdonítanám.

Az előadó nem akarja, hogy a ruhájáról kiderüljön, hogy pontosan milyen divatház terméke, inkább azt szeretné, ha a zenéjére figyelnének. Ennek látszólag ellentmond a szombati óriás Versace felirat a bőrdzsekijén, de ennyi következetlenséget engedjünk meg a fiatal szupersztárnak.

Azahriah zenéje, vizuális világa – amit Emile Goodman alkotótársával fejlesztenek évek óta – a korunkra oly jellemző töredezett, mozaikos valóságot mutatja. Nincs egységes, letisztult stílus, inkább egy Z generációs információdömpingre épülő metanyelv a legkülönfélébb impulzusokra rezonálva. Ami mégis egységbe rázza ezt a vegyes felvágottat az a spleen, a dark esztétika és a mixed reality világában létező melankolikus karakterek, helyzetek, hangulatok.

Traumák sebei arannyal összehegesztve, mint a japán kincugi művészetben.

Ennek tökéletes lenyomata a különböző darabokból látszólag hanyagul összetákolt fekete zakó, amiben átgondolt struktúra, sok fájdalom, de büszke és nemes elegancia is van. Kicsit befejezetlen, spontánnak tűnő, de filozofikus világ. Ezt az oldalát Azahriah a második Friderikusz-interjújában csillantotta meg, és a koncert monológjaiban is egy elmélkedő, néha már-már prédikátori intonációval beszélő fiatal művészt hallottam a biztonságos védőpajzs mögül. Azahriah nem szereti, ha hozzáérnek – ezt Anita mesélte –, a koncertre is gondosan bebugyolálja magát, kapucniba, sötét napszemüvegbe. Csak a szája kommunikál, az energia ott távozik a közönség felé.

Kedvencem a bemutatott világ koszossága volt. Fizikai és elvont értelemben egyaránt. Azahriah koszosra sminkeltette magát és egész csapatát: fekete, szurokszerű foltokat kapott mindenki. Az antifashion legjobb hagyományait követve ezzel a gesztussal tette egyértelművé, hogy semennyire nem érdeklik a mainstream szépség sztenderdjei. Bátor húzás a Taylor Swiftek világában (bár pont az ő generációjában vált igazán gyakorivá az antiesztétikai forradalom, például Billie Eilish figurájával). 

A táncosok pedig hol panel susogósban, hol a Dűnét idéző vörös csadorokban léptek színpadra, míg máskor a Szárnyas fejvadász vagy az ikonikus filmre épülő Burning Man fesztivál karaktereit keltették életre. Sőt, egyszer még rohamrendőröket is imitáltak.

Azahriah világában a dark-groteszk vonal a legérdekesebb. Megrendítő élmény volt a palotai panelekből kreált brutalista betonkolosszust nézni, a szürreális építményeket és utópisztikus tereket, amiben fura szörnyek, spagettilények, szomorú mémek és fekete angyalok keringtek.

Volt, akinek a Pink Floyd vagy Peter Gabriel színpadi világa sejlett fel a pazar show-t nézve, nekem Fritz Lang 1927-es Metropolisa, Wim Wenders Berlin fölött az ég című filmje, vagy a Nosferatu és Frankenstein karaktere jelent meg a sötét bábszerű árnyak láttán. Jean-Pierre Jeunet Elveszett gyerekek városának bizarr tenger alatti világa vagy a Delicatessen vakondemberei szintén jelen voltak az este folyamán. Voltak itt is vakondok, repülő mélytengeri búvár, bukott angyalok és ketrecekben táncoló rózsaszín tehén gogolányok, amiket izgalmas, itthon idáig nem látott trükkel a koncert élőképére varázsoltak. Elállt az ember lélegzete.

Számomra épp azok a részek estek le egy kicsit a színpadról, ahol a lírai szépséget akarta Azahriah megmutatni. A fekete balerina vagy hattyú, illetve a mennyország álarcos dívái esetlenebbre sikerültek, mint a kifogyhatatlan fantáziával felrajzolt freak show. 

Emellett az AI-dizájnnal is van némi problémám, és ezt nem csak ezen a koncerten tapasztaltam. Nagyon vékony határ húzódik a meghökkentően erős AI-képek és a vírusként szétterjedő dekoratív giccs között, ami minden létező felületet beborít, ha nem figyelünk. Ezt a koncerten is volt alkalmam néhány helyen megfigyelni.

És noha abszolút giccspárti vagyok, az én esztétikai érzékem még a szentimentális, analóg giccskultúrához kötődik, nem a steril környezetben elburjánzó AI-giccsvírushoz. Erre mondják azt, hogy boomer?

Egy szó, mint száz: mindent összevetve gigászi munka volt ez a három este, egy fantasztikus csapat heroikus teljesítménye, ami 150 ezer embernek okozott sokszor könnyeket is fakasztó élményt. Azahriah egy óriási művész, a szó minden értelmében, ami 22 éves korát nézve majdnem felfoghatatlan. Bravó mindenkinek! Jöhet a következő.

Kiemelt kép: Bodnár Dávid