Nem bocsátotta meg Disney-nek az író, amit a könyvével művelt

–

Nemnemnemnemnemnemnem!

Bár ma a Mary Poppins-film hatvanadik születésnapját ünnepelhetik a rajongók, ez lehetett volna akár a nyolcvanadik is… Walt Disney ugyanis még az 1940-es évek elején megígérte a lányának, Diane-nek, hogy egy szép napon megfilmesíti a kedvenc könyvét. Minden bizonnyal álmában sem gondolta volna, hogy a regény szerzője, P. L. Travers (Pamela Lyndon Travers – a szerk.) ennek egyáltalán nem örül majd. (Disney és Travers huzavonájáról és a Mary Poppins születéséről szól a 2013-as Banks úr megmentése című mozi – Emma Thompsonnal és Tom Hanksszel a főszerepben –, amiben az igen merev és minden ellen tiltakozó Thompsont próbálja az összes létező varázsával Hanks boldoggá tenni valahogy. Bárhogy.)

Az író végül csak 1961-ben adta be a derekát, akkor is inkább anyagi okok miatt (a könyveiből egyre kevesebb jogdíj folyt be), mint szent meggyőződéséből.

Doolittle helyett Poppins

Julie Andrews sem bólintott rá azonnal a szerepre, amit ő tett később ikonikussá, abban reménykedett ugyanis, hogy ő játszhatja majd a My Fair Ladyben Eliza Doolittle karakterét. A szerepet azonban – mint bizonyára tudod – Audrey Hepburn kapta meg. Andrews ezt nagyon nehezményezte, szerette volna ugyanis megmutatni a világnak az ő Elizáját a filmvásznon is (a Broadway-n ő alakította a karaktert).

Végül Poppins megformálásáért az Oscar-szobrocskát és a Golden Globe-díjat is hazavihette – utóbbi díjátadóján sikerült odaszúrnia egy jót a Warnernek, amiért nem rá esett a választás a My Fair Ladyben. „Köszönöm annak a férfinak, aki egy csodálatos filmet készített, és aki mindezt lehetővé tette – Jack Warner úrnak.” 

Újrahasznosított dalok

A Sherman testvérek, akik olyan varázslatossá tették a musicalt, két és fél év alatt összesen 34 dalt írtak a filmhez, amik közül azonban végül jó pár nem került be a végleges verzióba. Szerencsére néhányat sikerült újrahasznosítani más musicalekben, így került bele például a Dzsungel könyvébe a Mary Poppinsból a Trust in Me című dal, némi módosítással.

Amik viszont maradtak, azokból a Feed the Birds volt Walt Disney valaha volt legeslegkedvesebb dala.

Gyógyszerből sláger

A Spoonful of sugar (amit akkor énekelnek, amikor a gyerekek Mary Poppins irányítása alatt pár csettintéssel ragyogó rendet teremtenek a szobájukban – hogy én ezt gyerekkoromban mennyire irigyeltem!) ötlete akkor született, amikor Robert Sherman gyerekei megkapták a gyermekbénulás elleni orvosságot.

A gyerekek hazatérve elmesélték az apjuknak, hogy a gyógyszert egy kockacukorra csöppentetve adták be nekik, így az egyáltalán nem volt kellemetlen. 

Travers végigzokogta a filmet – ám ezek nem az öröm könnyei voltak

Jobb, ha nem kertelünk: az író gyűlölte a filmet, és sírásban tört ki, amikor meglátta a végeredményt, „Azt mondtam: Ó, istenem, mit tettek?” – nyilatkozta később. Utálta az animációs jelenetet, a házat, amelyben a Banks család lakott, azt, hogy megváltoztatták a korszakot, amiben a történet játszódik, és azt, hogy Mary Poppins csinos volt. De rühellte a dalokat és Dick Van Dyke karakterét is, úgyhogy meg is fogadta: soha többé nem dolgozik együtt a Disney-vel.

A zeneszerzőpáros egyik fele, Richard szerint P. L. Travers minden volt, csak „egy kanálka cukor” nem.

„Mi először azt sem tudtuk, hogy a könyv szerzője férfi vagy nő, él-e vagy halott. Kiderült, hogy egy két lábon járó jégcsap. Semmi sem tetszett neki, amit csináltunk. Nehezményezte, hogy az apából olyan karaktert csináltak, akinek vannak hibái, és aztán a film során megjavul. Ő ugyanis az apa figurájából egy idilli hőst kreált – ellensúlyozva a saját élményeit a maga alkoholbeteg apjával. Amikor megmutattuk neki az ötleteinket, az olyan volt, mintha kilépnél a forró zuhany alól, és hideg vízzel öntenének le. A nyitómondata az volt, hogy nem érti, miért kellene találkoznia velünk, hiszen nem akar zenét a filmbe. A vele töltött két hét alatt sikerült lerombolnia minden álmot, reményt és szeretetet, amit felépítettünk.”

A New Yorkernek adott interjújában pedig ugyanő ezt mesélte az íróról: „(Travers) egyáltalán nem törődött az érzéseinkkel.”

Disney azonban kifejezetten utálta a negativitást, úgy volt vele, ha nem tudsz valamit kitalálni, amivel javíthatnál a dolgokon, akkor inkább tartsd a szád.

Vajon milyen volt az életben a viszonya Traversszel, aki valóban sok mindenre mondott géppuskaropogás-szerű nemet?

Megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért

A Supercalifragilisticexpialidocious című dal körül is állt a bál, a Disney-t beperelték miatta, azt állítva, hogy plagizálták a musicalben a kifejezést.

A Sherman testvérek ugyan állították, hogy ezt a szót ők maguk találták ki, méghozzá még gyerekkorukban: a ’30-as években, egy nyári táborban az volt a feladat, hogy találjanak ki a gyerekek egy hosszabb szót az „antidisestablishmentarianism”-nál, ami akkoriban rekordhosszúságúnak számított a szótárban.

Ez mind szép is lenne, ha nem létezett volna már 1949-ben egy Supercalafajaistickespeealadojus című dal, melynek a szerzői, Barney Young és Gloria Parker 12 millió dollárra perelték be a filmóriást. Végül Young és Parker elvesztették a pert, kiderült ugyanis, hogy a szó valamilyen formában már évtizedek óta létezett, egyik változatának legkorábbi írásos említése Helen Herman 1931-es újságcikkében található.

Azonban nem csak a problematikus szó, és a körülötte dúló jogi csatározás volt ilyen hosszú.

A Jane-t játszó színésznő, Karen Dotrice a The Guardiannak adott interjúban elmesélte: olyan sokszor kellett felvenni a jelenetet, hogy a végén szabályosan rosszul lettek a sok cukros almától, amit közben majszolniuk kellett.

10 centért a magasban

Talán emlékszel a teadélután jelenetére, amelyben Mary Poppins, Bert és a gyerekek meglátogatják Albert bácsit, és az egész társaság a plafonon köt ki, székestül, asztalostul, teástul. Matthew Garber, aki Michaelt, a kisfiút alakította, annyira utálta, hogy a magasban kell üldögélnie, hogy minden egyes felvételnél extra 10 centet kapott. 

Szórakoztató gyerekmunka

Azért ebből távolról sem kell arra következtetni, hogy a gyerekek ki voltak zsákmányolva, sőt! Karen Dotrice még csak nyolcéves volt, amikor eljátszotta Jane szerepét, Walt Disney (avagy, ahogy ő hívta: Walt bácsi) pedig minden tőle telhetőt megtett, hogy a gyerekek örömüket leljék a munkában. A kislány két testvérét és az anyukáját is Amerikába hozatta a forgatás kilenc hónapjára, a szabad hétvégéken pedig Walt Disney kölcsönadta nekik a Mickey egér nevezetű repülőjét, hogy elutazzanak a Santa Barbarán található farmjára. Mivel a kislány, Karen nagyon félt a repüléstől, a járművet átalakíttatta édességboltnak.

Az apjukat azonban a kilenc hónap alatt csupán egyszer láthatták, a férfinek ugyanis Londonban volt munkája. Hogy ne szenvedjenek ebben sem túl nagy hiányt, Dick Van Dyke igyekezett betölteni az űrt… a maga módján. „Olyan volt, mint egy nagy gyerek” – mesélte róla Dotrice – „mindig hülyéskedett, majd amint a kamera elkezdett forogni, azonnal komolyra váltott át. Nekem viszont nagyon kellett röhögnöm, alig tudtam összeszedni magam, ami azt jelentette, hogy sokszor kellett újra felvenni egy-egy jelenetet.”

Források: Mental Floss, IMDb, Business Insider, The Guardian, Smithonian Mag, 812Filmreviews

Kiemelt képünk forrása: MOKÉP

Fiala Borcsa