–

Ha valaki megnézte Vivian Maier valamelyik budapesti kiállítását 2012-ben vagy 2017-ben a Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Házban, annak lehet némi fogalma ezekről a meglepő erejű fényképekről. Ha nem, akkor most egy újabb alkalomért messzebb kell utaznia: január 16-ig a párizsi Musée de Luxembourgban mutatják be műveit. Noha ez az eddigi legnagyobb tárlat: kétszázhetvennyolc fotó – melyekből száznegyvenkettőt először tárnak a nyilvánosság elé – hetvenhárom vintage, tíz kontakt lap, kilenc film, két hangfelvétel –, így is csak a töredékét teszi ki az évtizedek során felhalmozott anyagnak. 

Rejtély, titok, nevelőnő, zseni, Mary Poppins, különc, extravagáns

Ezek a leggyakrabban elhangzó kifejezések, amiket Vivian Maierrel kapcsolatban emlegetni szoktak. Ha csak egy közepes minőségű életmű állna mögötte, már ezekkel a húzószavakkal is viszonylag könnyen eladhatóvá válna a története, és persze a művészete is. Az ő esetében azonban – véleményem szerint – nem egy felfújt lufiról van szó. Mielőtt azonban a művekről és a kiállításról mesélnék, álljunk meg egy szóra, ezeket az elemeket se hagyjuk ki, mert tényleg meghökkentő részleteket ismerhetünk meg. 

Egyrészt John Maloof, másrészt francia kutatói – Anne Marks vagy Gaëlle Josse – fáradhatatlan munkájának köszönhetjük, hogy valamennyire rekonstruálható élete, és titokzatos személyisége. Vivan Maier 1926. február 1-jén született New Yorkban.

Osztrák-magyar származású édesapja, Charles Maier 1929-ben eltűnt a család életéből, ami valószínűleg fellélegzést jelentett, mert a kevés fennmaradt emlék nyomasztó és erőszakos emberként őrizte meg.

1920-ban született bátyja, Charles (Carl) az apai nagyszülőkhöz került, a szülők válása után francia édesanyjuk, Marie Jaussaud-Maier Viviannal egy barátnőjénél, a fotográfus Jeanne Betrandnál húzta meg magát Bronxban. A harmincas évek elején a kislány anyjával a francia Alpokban fekvő Saint-Bonnet-en Champsaur-ba költözött melynek közeléből a családjuk származott, itt töltötte gyerekkora legkiegyensúlyozottabb éveit, anyai nagyanyja és annak testvére közelében. 1938-ban visszatértek New Yorkba. Vivian Maier fiatalkorától egészen az 1990-es évek közepéig bentlakó nevelőnőként kereste kenyerét előbb New Yor-ban, 1956-tól pedig Chicagóban. 

E látszólag egyhangú életutat két nagyobb utazás szakította meg. 1950-51-ben újra Champsaur-ba ment, hogy eladjon egy örökölt ingatlant; majd 1959-ben féléves, világ körüli útján eljutott Kanadába, Egyiptomba, Thaiföldre, Jemenbe, Olaszországba, és – életében utoljára – Franciaországba is. 

És még egy nagyon fontos pillanat: New Yorkba visszatérve, az addigi egyszerű masinája helyett örökségéből 1951-ben megvásárolta első professzionális fényképezőgépét, egy Rolleiflexet, ami aztán mindenhová elkísérte. Erről annyit érdemes tudni, hogy egyrészt négyzetes alakú képeket lehet vele készíteni, másrészt, ami az utcai fotózásnál fontosabb: sokkal diszkrétebben lehet elkattintani a gépet, hiszen lefelé tartva lehet belenézni, nem feltűnően, a szem elé tartva. Ezáltal sokkal intimebb pillanatokat lehet vele elkapni, és egy pillanatig a fotós és a fotózott személy között valós, közvetlen szemkontaktus jöhet létre. Újabb kutatások szerint ekkoriban Vivian Maier komolyan gondolt arra, hogy hivatásos fotográfusként keresse kenyerét, volt is kapcsolata ezzel a miliővel, valamiért azonban ez mégsem így történt.

Egy ellentmondásos megítélésű nevelőnő

Munkaadói közül érdemes megemlíteni a Gensburg családot, akiknél 1956-tól 1967-ig élt Chicagóban. A három fiú egyfajta öntörvényű, izgalmas, külön bejáratú Mary Poppinsként tekintett rá, akinek esernyő helyett fényképezőgépe volt az attribútuma. Ők annyira ragaszkodtak hozzá, hogy élete végén, amikor Vivian Maier nehéz anyagi körülmények közé került, még a lakbérét is fizették. Hogy miért nem a saját rokonsága?

Vivian Maiernek soha nem született saját gyermeke, családjával a kapcsolatot nem tartotta, soha nem ment férjhez, és semmilyen intim kapcsolata nem ismert. Közeli barátja sem volt, gyakorlatilag soha nem beszélt magáról, és az életterébe sem engedett be senkit.

Visszaemlékezések szerint a férfiakról alkotott véleménye negatív volt, nem zárható ki, hogy komoly trauma érhette gyerek vagy fiatalkorában. A gyerekekkel való kapcsolata is ellentmondásos volt: míg a Gensburg-fivérek rajongva emlegetik, más, későbbi neveltjei szerint hidegen, néha kegyetlenül viselkedett velük. Nevelőnőként eredeti ötletekkel tette felejthetetlenné a rábízottak gyerekkorát: erdőben szamócáztak, döglött kígyót vittek haza tanulmányozni, de van, akit rossz hírű környékre cipelt magával, hogy ott fotózhasson, vagy éppen segítségnyújtás helyett lefényképezett egy kisebb balesetet szenvedett szomszéd gyereket. Határozott véleménye volt a világról, progresszív politikai nézeteket vallott, valószínűleg feminista volt. Sajátosan öltözködött: magas termetét még egy kalappal is megfejelte, kissé az 1920-30-as éveket idézve.  

„Én, Szabó Lőrinc, a gyalázatos és bűnös, erotikus és beteges és őrült és erkölcstelen disznó…” – 64 éve halt meg a Semmiért egészen költője

Kult – 2021. október 3. – KC

 

Amit mindenki egybehangzóan állít: noha tudták, hogy mindig, mindenhová fényképezőgéppel (később egy Leicával, olykor pedig kamerával is) járt, soha egyetlen fotóját nem látták. Ajtaját mindig lakattal zárta, minden újabb családhoz az összes felhalmozott csomagjával érkezett: ez a nyolcvanas években már mintegy 200 dobozt jelentett. Hogy mit rejtegetett ezekben? Mindent. Filmeket, diákat, negatívokat, kalapokat, újságokat meghökkentő mennyiségben. Gyűjtő- és felhalmozó-szenvedélye egyre neurotikusabbá vált. Hogy miért rejtegette ennyire fényképeit, és milyen titkokat őrzött még? Ezt valószínűleg soha nem tudjuk meg. És ez, bármennyire is kielégítetlenül hagyja kíváncsiságunkat, nem is baj. Nem ránk tartozik, az ő magánügye. 

Ami még a művész előtt is titok maradt

Ránk maradt viszont hatalmas életműve, amelyet valójában az utókor jobban ismer majd, mint ő valaha, hiszen felvételeinek legnagyobb részét soha nem hívta elő. Történetük a Vivian Maier-legenda következő komponense. 

2007-ben Vivian Maier – állítólag – nem kapta meg a levelet, amelyben felszólították, hogy fizesse ki a dobozait tároló raktár díját. Ennek tartalmát ezért elárverezték – erről a tulajdonos soha nem értesült.

A fényképeket, negatívokat és más személyes tulajdonokat tartalmazó dobozokon három vevő osztozott, egyikük John Maloof, 25 éves ingatlanügynök és lelkes lokálpatrióta, aki egy Chicagóról szóló kiadványhoz keresett régi felvételeket. Ehhez ugyan nem tudta felhasználni szerzeményét, de ráérzett, hogy különleges művekről van szó, ezért megpróbálta felkutatni alkotójukat – akinek csak a nevét ismerte –, sokáig eredménytelenül. 2009-ben egy újságban olvasott egy gyászértesítést, amelyet a Gensburg-fivérek adtak fel – így kezdte el felgöngyölni ezt a hihetetlen sztorit. Időközben jó pár fotót feltett a Flickr fotómegosztó közösségi oldalra, és remek visszajelzéseket kapott. Több múzeumot is megkeresett, de visszautasították, mondván, hogy csak olyan fotókkal foglalkoznak, amelyeket a művész életében hívtak elő: hogy autentikusnak tekinthessék a művet és a művészi folyamatot. John Maloof azonban nem adta fel, ő maga előhívott és előhívatott számos képet, felvásárolta a hagyaték további részét (ma állítása szerint körülbelül a 95 százaléka van az ő birtokában). 2011-ben szervezte az első kiállítást a Chicago Cultural Centerben, Vivian Maier neve ekkor robbant be a köztudatba. 2013-ban Findig Vivian Maier címmel dokumentumfilmet forgattak John Maloof kutatásáról. Az elmúlt évtizedben a világ számos országában rendeztek neves galériák és múzeumok tárlatot a különc fotográfus műveiből, az eddigi legjelentősebb látható most Párizsban. 

A Luxemburg Múzeum kilenc részre osztott kiállítási terében több téma – például az önarckép, utcai jelenetek, portrék, gesztusok, gyerekek, mozgófilm vagy színes fénykép – köré csoportosulnak a kiállított fotók, filmek vagy személyes tárgyak, mint a művész egykori kalapja és fényképezőgépei.  Ezek közül csak néhányat emelnék ki. 

Street photography

Vivian Maiert gyakran hasonlítják az utcai fotózás művelőinek – Diane Airbus, Helen Lewitt vagy éppen Cartier-Bresson – legnagyobbjaihoz, nem véletlenül. A nevelőnő, aki a gyerekekkel mindennap fáradhatatlanul rótta az amerikai nagyváros utcáit, tévedhetetlen szimattal, érzékeny szemmel, tökéletes időzítéssel és sajátos kompozíciós készséggel kapta el az utca – mint színház – látszólag banális, valójában izgalmas jeleneteit.

Gyakran nem egész testeket, csak szokatlan részleteket, lábakat, kezeket, deréktól lefelé látható testeket örökített meg. Látunk egy jelenetet – és egy egész történet bomlik ki belőle.

Egyik kedvencem egy afroamerikai apa, aki az állatkertben ül a fiával, aki egy fehér léggömböt tart a kezében. A lufi éppen a férfi arcát takarja ki. Mindez az 1950-es évek Amerikájában, ahol a szegregáció még szinte természetesnek hatott: az arctalanná vált, valójában jókedvű férfi, a fekete-fehér játéka a képen mindezt felerősíti. A kiállításon – intelligens választás – e fotó mellé néhány ugyanakkor készült másik képet is illesztettek a sorozatból, amelyekből kiderült, hogy a lufi éppen el akart szállni a gyerek kezéből. 

Lenyűgöző néhány kép, amelyen csupán harisnyás lábakat látunk. Mégis ott van bennük a feszültség, az életük, a szenvedésük, az eleganciájuk. Az egyiken egy finom lábú nő éppen magas sarkúját igazítja, míg a mellette álló bátran áll tovább – nem tudja, hogy az ő harisnyáján már elindult egy szem fölfelé, részben megrágta az enyészet.

Egy másik fotó olyan, mintha egy hétköznapi Marilyn Monroe-t ábrázolna – pöttyös szoknyáját ugyanúgy kapja fel a szél, éppen csak a színésznő szexepilje hiányzik a képből, éppen tökéletlenségével megható. Egy harmadik képen egy nyilvánvalóan idősebb, fáradt vádlijú nő befáslizott bokáját láthatjuk, akiről kiderül, hogy nem bánhatott vele kesztyűs kézzel az élet.

Egy következő felvételen egy elegáns nő fekete magas sarkúba bújtatott lába, csinos szoknyájának alja ellentételezi a mellette álló, makulátlan fehérbe öltöztetett gyerek ügyetlenebb kis lábait, kissé összekoszolódott cipőjét, és a tétova gyermekkezet, amely a felnőtt – feltehetőleg anya – biztonságot jelentő kezét keresi.

Ugyancsak az utcai képekben tűnik fel egyre gyakrabban kedvelt témája, az újság – újságot olvasó emberek, újságosbódé, eldobott címlapok, az aktualitás, amely néhány óta alatt idejétmúlttá válik. Tudható, hogy Vivian Maier figyelemmel kísérte a politikai eseményeket, hangfelvételek őrzik, amint a szupermarketben embereket kérdezget a Nixon-botrányról, és nem fogadja el, ha nincsen véleményük. Mellesleg élete vége felé mániákusan gyűjtötte az újságokat, gyakran a tragédiákról, bűnügyekről, erőszakos cselekményekről beszámoló oldalakat őrizgette híven. 

Gyerekek

Mondhatnánk, hogy egy nevelőnő esetében evidens, hogy gyakran választja témául a gyerekeket, hiszen ők mindig a közelében vannak. Ugyanakkor – fordított logikával – azt is feltételezhetjük, azért választotta ezt a kenyérkereső tevékenységet – a megoldott koszt és kvártély adottságán kívül –, mert a kiskorúak társaságában érezte igazán jól magát. Ezt sem tudhatjuk, de egy ennyire aszociális felnőttől ez nem lenne meglepő. Annyi bizonyos, hogy előszeretettel fotózta őket. Ami meglepő, hogy nem esik bele a szimpla „cuki gyerek” csapdájába, gyakran síró, duzzogó gyerekek arcát látjuk a kiállításon. Néhány filmkocka a Gensburg-fiúkról pedig az igazi, gyerekként megélhető, teljes, önfeledt boldogságot örökíti meg.

Portrék

Vivian Maier egyik erőssége az utcán elkapott arcok, mozdulatok, helyzetek megörökítésében rejlik. Gyakran még a neveltjeivel is egy-egy elszegényedettebb negyedben sétált, izgatták a társadalom szélére szorultak, a szerencsétlenek, a bevándorlók. Máskor jómódúak által lakott környéken „vadászott” gépével izgalmas arcokra, fintorokra, alakokra. Minden portré egy-egy önálló világot villant fel egy pillanat erejéig.

Önarcképek, játékok

Talán meglepőnek is tarthatnánk, hogy valaki, aki ennyire rejtőzködött mások elől, miért örökítette meg mégis saját magát ilyen sok képen. Az lehetne persze az evidens magyarázat, hogy saját maga mindig „kéznél volt” – de feltételezem, hogy ennél szövevényesebb lehet az oka. Vivian Maier valószínűleg tájékozott volt a képzőművészet és a fotográfia terén, ismerte az önarckép mint műfaj művészettörténeti előzményeit.

Ugyanakkor ő, aki senkit nem avatott be a bizalmába magánemberként, művészként kifejezetten szerette magát megmutatni. Játékossága itt is tetten érhető: játszott a tükrökkel, a sokszoros visszaverődéssel, árnyalakkal, fénnyel.

Néha csak egy kalap árnyéka jelzi jelenlétét, de ismert nyíltan szembenéző, fényképezőgépével önmagát sokszorosító önarcképe is. De ne tévesszen meg minket, ha lett volna Instagramja, nem csupa önfényező, filterezett szelfiből állna a profilja. Vivian Maier itt is kísérletezik, bújócskát játszik. Ott van mint művész, de nincs mint ember, kicsit olyan, mint a mesebeli királylány, aki jött is, meg nem is. Mindenesetre minden sorozatszelfizőt buzdítanék arra, hogy tanulmányozza Vivian Maier fotóit, így izgalmasabbá válhatna vizuális környezetünk a sivár csücsörítő-homorító egyenképek rengetegében. 

Elemezhetnénk tovább a kiállítást: Vivian Maier színes fotográfiáit, amelyeket a 60-as-70-es évektől készített, vagy éppen nyolc és tizenhat mm-es kamerával készült filmjeit, hangfelvételeit. Kifejezetten jó ötlet volt, hogy a Luxemburg Múzeum tárlatán igyekeztek egymás mellett bemutatni az ugyanarról a jelenetről készült mozgóképet és fényképet. Csodálkozhatnánk tovább életén és sorsán. De a legjobb, amit magunkkal tehetünk, az az, ha Vivian Maier-fotókat nézünk Párizsban vagy máshol.

Kis Zsuzsa

A Musée de Luxembourg kiállítását az Rmn – Grand Palais és a diChroma photography szervezte a Collection John Maloof, Chicago és a Howard Greenberg Gallery, New York közreműködésével. A tárlat 2021. szeptember 15-től 2022. január 16-ig látogatható, kurátora: Anne Morin, a diChroma photography igazgatója. A kiállítást támogatta a Kering Woman in Motion programja, amely a kulturális és a művészetek területén alkotó nőkre kívánja felhívni a figyelmet.

További információk Vivian Maierről: ITT, ITT és ITT

A róla szóló filmtrailer ITT látható

Kiemelt kép: Getty Images/By Raymond Boyd/