Az elménk és a képzeletünk legmélyebb zugaiba repít – Megnéztük a Phantom Visions kiállítást

–

Csak te vagy, a hangok, fények és a gyermeki rácsodálkozás

Aki igazán részletesen szeretne belemélyedni a tárlaton látható munkákba, annak ezúton is melegen ajánlom, hogy olvassa el kollégám, Csepelyi Adrienn írását, aki még tavaly, a kiállítás megnyitásakor látogatott el ide egy tárlatvezetésre. 

Amit én tudok nyújtani nektek, az kevésbé szakmai. Töredelmesen bevallom, hogy nem vagyok otthon, vagy képben a kortárs művészetek terén. 

Odáig még rendben van minden, hogy látok egy művet, amit átszűrök magamon, asszociálok erre-arra, egészen addig, amíg meg nem születik a konklúzió: tetszik-e nekem vagy sem, megszólít-e vagy sem. 

Sokszor, amikor elolvasom a leírásokat, csak még jobban összezavarodom, mert mondjuk van egy alkotás, amiről én gondolok valamit, de a leírása azzal köszönő viszonyban sincs. Ilyenkor máris lesz egy fojtogató kudarcélményem, amiért rossz irányba következtettem.

Pedig ez nyilván hülyeség, a művészet pont azért lehet mindenkié, mert soha nem jelentheti ugyanazt mindenkinek. Míg ugyanaz a mű valakit megnevettet, mást feldühít, vagy megríkat. Ez a lényeg, ez a gyönyörű a művészetben. 

Szóval, amikor a gyerekekkel beléptünk a LAM terébe, egy dolgot megfogadtam: hogy most nem fogok rágörcsölni arra, mit értek és mit nem. Ezt a helyszín már önmagában megkönnyíti, ugyanis

a régi Hold utcai piac műemlék épülete ad otthont a múzeumnak, ami egészen zseniális ötlet, mert rögtön teremt egy olyan atmoszférát, ami pillanatok alatt kirángat a hétköznapokból. Elveszel térben-időben, megváltozik az érzékelés, minden. Csak te vagy, a hangok, a fények, formák és a gyermeki rácsodálkozás.

Pláne, hogy a szokásossal ellentétben ez a múzeum nem hófehér, steril terekben sorakoztatja fel a műveket, hanem gyakorlatilag vaksötétben. 

Buborékban száguldó színes gondolatok

A kiállítás fő attrakciójával kezdtük, mert ki akartuk használni, hogy még nem voltak emberek (épp ezért erősen ajánlom, hogy érkezzetek nyitásra, legyetek elsők, mert egészen más élmény várhat így rátok). 

Nem nehéz észrevenni Kati Katona háromszázhatvan fokos, immerzív videóvetítését, ami egy hatalmas buborékban van és amint belépsz, nincs mese, beszippant a színes, végtelen kavargás, lebegés, hullámzás. Le lehet ülni, sőt, feküdni is, bárhová nézel, mindenhol a vetítést látod, picit még szédítő is, mert valahogy az optikai hatások miatt kicsit elveszünk a térben. A gyerekek eleinte kézzel-lábbal kapaszkodtak belém, de pár perc után átadták magukat az élménynek ők is. 

Messze több ez látványos show-elemnél, mert olyan érzetet kelt, mintha valami nálad nagyobb, fontos dolog része lennél. Pont, mint ahogy az univerzumban is: épp annyira helyünk van ott, ahol vagyunk, úgy, ahogy vagyunk. Úgy cikáznak a fények-alakzatok, mint ahogy a képzeletünk.

Máshogy száguldoznak a gondolatok éjszaka, amikor már aludnánk, és máshogy, amikor dolgozni kéne, de elkalandozni fejben sokkal jobban esik. Valahogy ezeket az érzeteket hozta elő ez az óriásbuborék, ahonnan nagyon nem esett jól eljönni. Nem is csoda, hogy amikor már mindent végignéztünk, ide még azért visszatértünk lepihenni. 

Időnként a művek részeivé váltunk

Érdekes volt, hogy általában mindig ugyanazoknál a műveknél cövekeltünk le a gyerekekkel, hasonló dolgok szippantottak be: például Ólafur Elíasson fényinstallációjában hosszú percekig gyönyörködtünk. 

Túlzás nélkül olyan volt, mintha a Napba néztünk volna bele, mintha annak részei lettünk volna. Mindent beterített az aranysárga fény, kicsit olyan érzésünk volt tőle, mint amikor csukott szemmel napozunk és néhány perc felhős, árnyékos idő után végre kisüt a nap és a szemhéjunk alatt hirtelen minden meleg színű lesz.

Szintúgy megbabonázott minket Csörgő Attila installációja, amiben különböző papírgömb alakok lebegnek a felfelé áramló levegő hatására. Mivel a gömbök nem egyformák, eltérően forognak, vagy épp pont egy helyben állnak – a gyerekek igazi csodának fogták fel. A táncoló gömbök egyszerre mozgatták meg az agyukat és a csoda iránti nyitottságukat.

Yasuhiro Chida installációja volt még, ahol nagyon sok időt eltöltöttünk. Egy vízcsepp útjának lekövetése még soha nem volt olyan fontos, mint itt. Nem halljuk, ahogy leér a csepp, csak elindul lefelé – hogy leért-e, azt már csak a fénygyűrűkből sejthetjük.

Úgy leköti a figyelmet ez a csoda, hogy a gyerekekkel néma csendben néztük, próbáltuk megfejteni, amit látunk, minden érzékszervünket ráállítottuk, lassan már mi is cseppé váltunk, csak hogy megértsük, honnan jön és hová tűnik el. 

Nem tudnék olyan installációt mondani, amin csak úgy áthaladtunk volna, pedig a kiállításokon általában egy idő után besokallhat az ember, pláne a gyerekek, de itt szinte mindent feszített figyelemmel néztünk végig. 

És miközben gyerekekkel kevesebb lehetőség van arra, hogy mindent alaposan átolvasson az ember, ennek nagy előnye, hogy jobban rá tudunk hagyatkozni a saját intuíciónkra. Ebben például a gyerekektől sokat tanulhatunk, akik szinte azonnal rávágták minden műre, hogy mire emlékezteti őket – és nem volt egy olyan, amire ne tudtak volna valami szellemeset, vagy érdekeset mondani. 

De Thijs Biersteker interaktív installációjáról például maguktól asszociáltak a gyökerekre és a gombák micélium hálózatára, úgyhogy volt, hogy a művészi koncepció és a gyermeki fantázia közös metszetre talált. Ez a mű egyébként szenzációs, azt idézi meg, hogyan kommunikálnak egymással a fák: egy szimulált föld alatti párbeszédbe csöppenhetünk bele, ami egészen varázslatos élmény. 

Gyere a sötétbe és csak légy jelen

Mint ahogy azt már írtam: a tárlatlátogatást végül keretes szerkezetbe foglaltuk és visszatértünk a buborékba, hogy ott heverészve legalább fejben felkészüljünk arra, hogy visszatérjünk a valóságba. 

Kicsit szomorúan nézegettem (mint egy igazi boomer), ahogy egy csapat kamasz gyerek több időt töltött a tökéletes szelfi elkészítésével, mint amennyit azzal, hogy valóban körülnézzenek. De amúgy értem is, mert a kiállítás minden négyzetcentimétere fotóért kiált. Mégis, bármilyen csábító is, én mindenkit arra biztatok, hogy adja meg magát az élménynek és bátran feledkezzen el a telefonjáról. 

Ez a kiállítás a képzeletünk, az elménk legmélyebb zugaiba kalauzol minket, hát hagyjuk neki, hisz így lehet teljes az élmény. 

Ez a sötét, intim tér, amit az egykori vásárcsarnok pavilonjai nyújtanak, egyértelműen azt üzenik: kapcsolj ki, csak kövesd a fényt. 

A kiállítás valójában a napokban ért volna véget, de a nagy érdeklődésre való tekintettel meghosszabbították, így július 27-ig látogatható. A Phantom Visions már a LAM harmadik kiállítása és ősszel érkezik a következő, szóval tényleg őszintén ajánlom mindenkinek, hogy menjen el, amíg lehet – akár gyerekkel, akár gyerek nélkül, egyedül vagy társaságban. Merüljetek el, szakadjatok ki egy picit a valóságból. 

Szabó Anna Eszter