„Azzal kezdődött, hogy kimondtam: változtatni kell”

–

Ha az interneten néznénk utána, ki Sue Sanders, zavarba ejtően sok címkével találnánk szembe magunkat: illették már a „büszke leszbikus”, a „szabadságharcos”, az „LMBTQ-aktivista” jelzővel, de „a női jogok képviselőjeként”, sőt, „ikonként” is emlegették már. És míg sokak számára az utóbbi a leginkább találó, ha róla van szó, Sue ezek közül az elsővel azonosul: „Azt hiszem, a büszke leszbikus az a címke, ami a legjobban tetszik – az vagyok én.”

Sue Sanders 1947-ben született Londonban. Problémás gyerek volt, a szülei csak protekcióval tudták bejuttatni a gimnáziumba. „Próbáltak fiatal hölgyet nevelni belőlem, de nem sikerült nekik. Egészen kicsi koromtól kezdve nem tudtam beilleszkedni, nem tudtam kapcsolódni a többiekhez.” Aztán egy új, sokadik iskolában végre megtalálta a helyét: itt végre nem zaklatták az osztálytársai.

Majd jött a dráma…

Mármint szó szerint. Producer vált belőle, rendezett, előadott, darabokat írt, kicsiket oktatott, sőt Hollandiában díjat is nyert egy előadásával, amit iskolájával vittek színre. A korábban törékeny és magányos Sue megtalálta a hangját. Bár tanár apja nem bólintott rá a színházi pályafutásra, de a drámatanári szakmában kiegyezett.

Közben Angliában tomboltak a Swinging Sixties évei (egy fiatalok által vezérelt kulturális forradalom volt, amely az 1960-as évek közepén-végén zajlott az Egyesült Királyságban, és a modernitást és a szórakoztató hedonizmust hangsúlyozta – a szerk.) – Sue ekkor kezdte felfedezni és felvállalni, hogy leszbikus.

Diákjai az első pillanattól elfogadták őt, a felnőttekkel viszont más volt a helyzet.

„Ebben az időszakban inkább a láthatatlansággal küzdöttünk. Nem léteztünk a társadalom számára. Az emberek nem igazán tudtak sokat ezekről a dolgokról, így valamilyen szinten fenyegetve is érezték magukat. Emlékszem, hogy sokan kényelmetlenül érezték magukat – tartották a távolságot.”

Néhány év múlva aztán Sue egy olyan főiskolán kezdett tanítani, ahol kisebb, különlegesebb csoportokkal dolgozhatott. Az új helyén azonban mással is megismerkedett: a politikával – leginkább a baloldali gondolkodással – amivel egészen addig nem igazán foglalkozott. Mindez azonban csak a kezdet volt: egy új barátnője miatt Sue hamarosan Ausztráliába költözött annak a reményében, hogy talán ott megtalálja a számára megfelelő közösséget, amit Londonban sehogy sem sikerült.  A kenguruk földje ekkor igencsak izgalmas hely volt: a miniszterelnöki székben a szocialista, kolonizáció ellen küzdő Gough Withlam ült, aki minden esélyt meg akart adni az országnak arra, hogy felfedezze az erejét Anglia nélkül.

A női rabok jogvédője

Sue itt ismerkedett meg a feminizmussal.  Egy cikke miatt – ami a drámapedagógia pozitív hatásáról szólt – felkérték, hogy dolgozzon egy nevelőintézetben. Majd jött az első igazi nőügyi feladata is, amiben tevékeny részt vállalt: ez a Nők rácsok mögött mozgalom volt, ami a női fegyencek meglehetősen nehéz sorsával foglalkozott. Ekkoriban ugyanis, míg a férfi raboknál mindent megtettek a társadalomba való sikeres visszaintegrálásukért – a szabadulásuk közeledtével például már külön lakásba helyezték őket a börtön területén, hogy újra gyakorolhassák az önállóságot –, a nők esetében ez közel sem volt így: ők a börtön után úgy boldogulhattak, ahogy tudtak.

Sue önként jelentkezett büntetés-végrehajtási intézetekbe, hogy felajánlja: drámafoglalkozást és kreatív írást tart a női raboknak.

Az érintettek örültek neki, a börtönőrök kevésbé – meg is próbálták ellehetetleníteni a foglalkozásait. Ám a nehéz helyzetből lassan egy igazi csoda kerekedett ki.

Sue akkoriban egy katolikus lányiskolában is tanított, ahol a végzős növendékeket arra kérte, írjanak a szabadságról, a börtönről és a szabad akaratról esszét. Aztán ugyanezt kérte a fegyencektől is, az írásokból pedig összeállított egy darabot – a lányok ezt a börtönben adták elő. A rabok el voltak ragadtatva, a börtönőrök azonban – sztrájkkal fenyegetőzve – követelték, hogy Sue tűnjön el. Addigra azonban már ott állt egy egész alternatív színtársulat mögötte, akik átvették a helyét.

A programot nem sikerült megszüntetni, sőt, a „Nők a rácsok mögött” szervezet hamarosan felállította az első, nők számára létrehozott, reintegrációhoz szükséges házat a börtön területén.

Ez mind Sue-nak volt köszönhető, ahogy az is igaz, hogy ő lett az első olyan ember, aki elkísérhetett egy büntetése vége felé járó nőt a szabadnapjára.

A börtönben élő nőkért végzett munkájával kezdődött el Sue emberjogi küzdelme

„Akkoriban rengeteg feminizmussal kapcsolatos írást olvastam, és a lehetőségeim, illetve az emberek miatt, akikkel dolgozhattam, képes voltam ezt a tudást a gyakorlatba is áthelyezni. Tisztán láttam, hogy a társadalom mennyire diszkriminatív. Sok erőt adott, hogy feszegethettem ezeket a határokat és elérhettem valamilyen változást” – mondta ezzel kapcsolatban.

Amikor 1979 körül visszatért Angliába, elkápráztatta, hogy az egyetemeken mennyit foglalkoznak női kutatásokkal, egyúttal elborzasztotta, hogy az olvasmányok között szó sem esik a leszbikusokról.

„Ismét elrejtettek minket, így írtam egy dolgozatot arról, hogy »mégis, hol vannak a leszbikusok«. Szerettem volna megismerni a történelmünket. Ezzel kezdődött, hogy kimondtam: változtatni kell.”

Kezdetben Sue számára ez magányos harc volt, míg rá nem talált a kizárólag nőkből álló Greenham-közösségre – hétvégenként több leszbikussal együtt közösen tüntettek az amerikai nukleáris politika ellen. Ekkoriban ismerkedett meg egy másik tanárral, akivel összefogva létrehoztak egy női tudományokkal foglalkozó közösségi kurzust, amiben nemcsak rengeteg leszbikus nő volt, de a tananyagban is sok leszbikus témával foglalkoztak. „Meg akartam változtatni a társadalmat, de tisztában voltam vele, hogy egyedül nem leszek rá képes. Kis lépésekben kellett haladnom. Így is tettem.”

De Sue a színházi álmait sem adta fel – sőt, az aktivizmusa szolgálatába állította

Kis színházi társulatokkal dolgozott, amelyekkel fekete és feminista darabokat mutatott be. A társulatok igazi női, illetve leszbikus közösséggé váltak – csupa olyan emberből, akik Sue-hoz hasonlósan változást akartak.

Együtt dolgoztak elítéltekkel, mozgássérültekkel, feketékkel és a társadalom szélére sodródott csoportokkal – így lázadtak közösen a fehér patriarchális rendszer ellen.

De valami mégis hiányzott. „Ott voltam mindennek a közepén, de továbbra is azt gondoltam, hogy nem ismerem a közösségem történelmét. Akkoriban a meleg és a leszbikus színház a közösség jelenét dolgozta fel, de nem tekintett vissza” – és ha néha meg is tette, akkor meleg férfiakkal foglalkozott.

„Azt gondoltam: hol vannak a nők? Folyamatosan a férfiakról beszélünk, de mi van a leszbikusokkal? Elkezdtem igazán mélyre ásni, könyvtárban kutattam, emberekkel beszélgettem, és elkezdtem felfedezni ezt a világot.”

Miközben Sue előtt egy új világ nyílt meg, a körülötte lévő elkezdett összeomlani

A ’80-as évek elején Angliát is elérte az AIDS-válság, a másik csapás viszont már sokkal személyesebben érintette a színházakban és iskolákban tevékenykedő Sue-t.

1988-ban, Angliában ugyanis a Tatcher-kormány bevezette a 28-as cikkelyt, ami megtiltotta, hogy a helyi hatóságok támogassák a homoszexualitás népszerűsítését – ez kísértetiesen hasonlított a később Oroszországban, majd néhány éve Magyarországon is bevezetett homofób törvényhez.

Sue több csoporthoz is csatlakozott, ami a törvény ellen küzdött, és egészen a Lordok Házáig jutottak, ahol politikusokkal beszélgetett, és edukálta őket az LMBTQ-emberek helyzetéről. A már említett csoportokkal tüntetéseket szervezett és televízióműsorokban beszélt a közösséget érő diszkriminációról. „A média felkorbácsolta az ügyet. Egyre nagyobb lett a düh, a harag, a homofóbia erősödött, egyre több előítélettel néztünk szembe. Az iskolákban mind nehezebbé vált a helyzet.”

Időközben a toryk elvették az iskolák irányítását az önkormányzatoktól, ami azt jelentette, hogy a törvény már nem érintette ezeket az oktatási intézményeket

„A szakszervezetünk küldött erről egy levelet az ország minden iskolájába, de a kár addigra már óriási volt. A levelet senki nem vette át, vagy nem a megfelelő emberekhez került, szóval az egész munka hiábavaló volt. Az emberek nem hitték el, hogy az iskolákra nem vonatkoznak a szabályok.

Tizenöt éven át voltak meggyőződve arról, hogy nem beszélhetnek LMBTQ-témákról.

A magukat nyíltan vállaló embereket érintő zaklatások óriási méreteket öltöttek, és rengetegen gondolták úgy, hogy képtelenek a rendszer ellen küzdeni. Borzalmas évek voltak” – mondta Sue, aki ennek ellenére mindig is bátran vállalta magát. 

Nem sokra rá az 1974-ben alapított Schools Out nevű szervezettel kezdett el együtt dolgozni, amellyel létrehoztak egy weboldalt LMBTQ-ügyekkel kapcsolatos oktatóanyagokkal, és konferenciákat szerveztek, hogy kellő önbizalmat és tudást biztosítsanak az embereknek.

„A tanárok felhívhattak minket, és mi órákon át beszéltünk velük arról, hogy mit csinálnak, mit szabad, mit nem, és meghallgattuk, min mennek keresztül.” Sue és társai bekopogtattak a Tanárok Nemzeti Szakszervezetéhez is, és elmondták: muszáj az üggyel komolyabban foglalkozni. Felállították velük az első munkacsoportot, aminek az volt a célja, hogy megmutassák, hogyan tud a szakszervezet strukturálisan úgy átrendeződni, hogy támogató legyen az LMBTQ-tanárokkal és tanulókkal szemben.

Világra szóló kezdeményezés született

A 28-as cikkelyt 2003-ban törölték el, a várt fordulópont azonban elmaradt – mégis egy hiánypótló kezdeményezésnek ágyazott meg. „Azért kezdtük el szervezni az LMBT Történeti Hónapot, mert nem történt semmi változás. A fekete történeti hónap már létezett Angliában, de nem működött jól. Viszont jó példaként szolgált arra, hogy mit kellene tennünk: rendezni egy hónapot, ami az LMBTQ-emberekről szól, ami a történelmünkre fókuszál, és lehetőséget nyújt az embereknek, hogy széles körben beszéljenek róla.”

Az első LMBT Történeti Hónap középpontjába két történelmi alakot helyeztek: William Shakespeare-t és Florence Nightingale-t. Mindketten szerepeltek a tantervben, és a közvélekedés mindegyikőjükről úgy tartotta, hogy heterók voltak.

A sajtó nagy felhajtást rendezett az esemény körül. „Meg akartuk változtatni azt az atmoszférát, ami a 28-as cikkely miatt alakult ki. Horrorisztikus volt az LMBTQ-láthatóság az iskolákban. Úgy tudtunk szembeszállni az iskolai zaklatásokkal, hogy megmutattuk az LMBTQ-közösséget teljes diverzitásában – mindazt a rengeteg csodás dolgot, amit LMBTQ-emberek tettek. Ekkor alakult ki a kommunikációnk vezérfonala is: »Követeld vissza a múltad, ünnepeld a jelened, és teremtsd meg a jövődet.«”

Az LMBT Történeti Hónapot húsz év elteltével ma már tizennégy országban ünneplik

Sue szerint az LMBT Történeti Hónap viszont korántsem csak arról szól, hogy felvegye a küzdelmet a homofóbia ellen és edukálja a heteroszexuálisokat. Magának a közösségnek is lehetőséget ad, hogy megismerje a saját történelmét és kultúráját. 

„A legtöbben szégyenérzettel növünk fel – nem tudjuk, hogyan lehetnénk büszkék. A válasz: úgy, hogy megtaláljuk az önbizalmat saját magunkban, de közben felismerjük azt is, hogy egy csodálatos közösségből érkezünk, ami hihetetlen és óriási dolgokat vitt végbe” – mondja Sue, aki szenvedélyesen osztja meg ezt a tudást másokkal.

„Nekem is meg kellett találnom a saját történelmemet, mert nem tanították meg nekem, nem tudtam róla. Hazudtak nekem, elhallgattak dolgokat. Ezt tették a fekete közösséggel, a mozgássérültekkel és a nőkkel is.

A történelem mindig is a fehér, heteró, középosztálybeli, munkaképes, keresztény férfiakról szólt.”

Az aktivizmus élteti

Sue több mint öt évtizede aktivista. Felnéz az új generációra: csodálja, ahogy a genderről és a szexualitásról egy merően új nézőpontból beszélnek, és megkérdőjelezik a bináris rendszert. De azt is látja, hogy mivel kell még foglalkozni. „Meg kell néznünk, hogy mi történik az idősebbekkel. Sok az idős LMBTQ-ember, aki fél előbújni.

És arra is figyelnünk kell, hogy mi történik olyan országokban, mint például Magyarország – ahol adaptálták a 28-as cikkelyt – és megtalálni a módját annak, hogy segítséget nyújtsunk.”

A beszélgetés végén megkérdezem tőle, hogy a sok minden közül, amit elért, mire a legbüszkébb. Kis gondolkodás után azt feleli: egyszerűen arra, hogy még mindig harcol.

„Nem hiszem, hogy nyugdíjba tudnék menni. Azt hiszem, ez a harc annyira része annak, aki vagyok, hogy nagyon nehéz lenne abbahagyni. Próbálok kevesebbet tenni, de ez táplál engem. Azt hiszem, ez tart életben.”

Kiemelt képünk forrása: Petrekovits Márton

Kanicsár Ádám András