Színjátszósnak lenni egykor és ma: Mit adhat a diákoknak a színház- és drámapedagógia?

–-

A bevonódás és a részvétel ereje

Bár a hazai közoktatás több sebből vérzik, mégis vannak olyan elszánt, hivatástudatból pályán maradó pedagógusok, akik minden nehézség ellenére kitartanak. Ilyenek a színész-drámatanárok, drámapedagógusok is, akik nemcsak abban hisznek, hogy a mindenkori párbeszéd, a megtartó figyelem és a közös teremtés-cselekvés lehetősége a jövő generációinak fejlődését segíti elő, hanem abban is, hogy a színház képi és formavilága, a színházi nyelv napjainkban, a közoktatásban is érvényes.

És hogy pontosan mi is a drámapedagógia? Olyan oktatási-nevelési módszer, mely a színház és a dráma eszköztárának felhasználásával egy határozott nevelési cél azonosítása mellett kínálja fel a résztvevő gyerekeknek egy fiktív világ kereteit, melyben aztán a fiatalok szerepbe lépve kereshetik meg saját válaszaikat a számukra feltett nyitott kérdésekre. 

Fiktív történetek, igazi válaszok

A színházi nevelési foglalkozások keretében a gyerekek a foglalkozás vagy előadás egy-egy kimerevített pontján látszólag „csak” beszélgetnek egymással. A valóságban azonban hétköznapi erkölcsi-társadalmi dilemmákat járnak körül, melyek fókusza lehet az elmagányosodás, a kirekesztés, a stigmák, a kulturális különbségek vagy éppen az abortusz is.

És miközben a fiatalok vitáznak, nézőpontot váltanak, gyakorolják az önkifejezést és az énközléseket, érveket ütköztetnek és játszanak, nemtől és életkortól függetlenül. Ez a stabil kereteket, mégis rugalmas értelmezési lehetőségeket kínáló helyzet pedig gyakran arra is ráirányítja a fiatalok figyelmét, hogy az élet nagy kérdéseire ritkán létezik egyetlen, egyetemes érvényű jó válasz.

„A DIE, vagyis a drama in education jellegzetessége, hogy erkölcsi vagy társadalmi kérdések körüljárásának lehetőségeit kínálja fel a fiataloknak egy színházi képekkel, jelenetekkel megteremtett történeten keresztül” – mondja Patonay Anita, PhD, egyetemi oktató, színész-drámatanár, a Perspektíva Drámaműhely alapítója. – „A drámaóra által felkínált fiktív történetben való vizsgálódás során a fiatalok biztonságos keretek között próbálhatják ki magukat és lehetséges elképzeléseiket egy-egy valós, létező probléma kezelésében. 

Példának okáért, ha a drámaóra által vizsgált részterület az irigység, illetve az irigy emberek működése, akkor nem az a jó kérdés, hogy hogyan változtathatjuk meg az irigy embert – hiszen az ő működésére nem vagyunk hatással –, hanem az, hogyan kezelhetjük a felénk áradó irigységet. Mit tehetünk akkor, ha egy irigy ember van a környezetünkben?

A közös gondolkodás során a gyerekek megtapasztalják, hogy fontosak a gondolataik, és meghallgatásra, elfogadásra találnak akkor is, ha éppen nem értenek egyet egymással” – mondja a szakember.

Gyombolai Gábor, DLA, a Káva Kulturális Műhely színész-drámatanára, rendező, egyetemi oktató szerint a részvételi színház ereje abban is rejlik, hogy egyszerre teremt fórumot és kínál színházi élményt a fiataloknak.

„A részvételi színház az interaktív részeknek köszönhetően olyan helyzeteket idéz elő, amiben a résztvevők, a nézők tisztázni tudják viszonyukat az előadás egy adott pontján az adott témával kapcsolatban. Végiggondolhatják, elmondhatják, hogy az előadás értelmezési keretei által felkínált probléma mit jelent számukra. Emellett a résztvevő színház – a tradicionális színházhoz hasonló módon – élményt ad a nézőnek, azaz a nevelési cél mellett jelen van az is, hogy jó képekkel akarunk dolgozni, jó előadásokat akarunk csinálni.”

A diákszínjátszás sokkal több, mint színházcsinálás

Bevallom, egykori kövér, göndör hajú, magányos tizenévesként számomra a diákszínjátszó volt a levegő a kamaszkor állandó légszomjában. És nem én voltam az egyetlen! Olyannyira nem, hogy egy időben a fél csapat színész, rendező vagy más színházi szakember akart lenni, és el sem tudtuk képzelni, hogy egyszer majd „normális”, hétköznapi életünk lesz. 

Aztán persze orvosok, újságírók, színészek, tanárok, eladók, gyógyszerészek, anyukák és apukák lettünk, de a közös énekléseket, utazásokat, színjátszós fesztiválokat és versenyeket nem felejtettük el. Balla Richie, a RÉV Színház társulatvezetője, színész-drámatanár, diákszínjátszó-vezető fiatalként maga is hasonló élményekkel gazdagodott.

„Én barátokat és fontos kapcsolatokat kaptam a színjátszástól, és abban bízom, sőt igazából látom is, hogy ezek a kötelékek ott vannak a régi színjátszóim között is. A színjátszós nyelvnek, a közös alkotásnak nagyon erős megtartó ereje van. Leginkább ezt keresik azok a fiatalok is, akik bejönnek hozzánk színjátszani. Mert

színjátszósnak lenni azt jelenti, hogy bátran lehetünk önmagunk a próbákon, a színpadon, egymás között”

– vallja a szakember. – „Színjátszó-vezetőként mi az egyéni fejlesztésen és a közösség erején túl azt is szeretnénk megmutatni a fiataloknak, hogy miként lehetnek a világra nyitott, elfogadó emberek, akiknek egészséges önértékelés mellett egészséges önbizalmuk is van. Bízunk abban, hogy sokféle nézőpontot meg tudunk mutatni, ezáltal diákjaink képesek lesznek arra, hogy több oldalról is megvizsgálhassanak egy témát, problémát, és kíváncsiak legyenek mások véleményére, gondolataira. Hiszem, hogy a színpad minden olyan fiatalnak és felnőttnek való, aki szívesen tanul magáról és a világról, hiszen mindenki megtalálhatja azt a feladatot, ami őt valójában izgatja, és egy jó drámatanár, rendező képes megkönnyíteni ezt a kutakodást.”

Megváltozott „gyerekanyag”

A közvélekedés szerint a mai gyerekek szinte telefonnal a kezükben születnek, és semmi sem érdekli őket annyira, mint a képernyő. Tény, hogy a digitális írástudás, illetve az annak elsajátításához szükséges technológiai, kognitív, valamint etikai kompetenciák – vagyis hogy adaptálódni tudunk a technika fejlődésével járó változásokhoz, képesek vagyunk szűrni és priorizálni az elért információkat és felelős internethasználóként figyelünk önmagunk és mások érzelmi, digitális és fizikai biztonságára – napjainkban elengedhetetlenné váltak.

Ez azonban még nem szükségszerűen jelenti azt, hogy a mai gyerekek rosszabbak, mint elődeik. Sokkal inkább arról van szó, hogy lényegesen nagyobb információs zajban, sokkal több hozzáférhető információ birtokában kell megtalálniuk önmagukat és a közösségüket.

Balla Richie azt mondja, a gyerekek nem változtak, csak a világ körülöttük. 

„Nem sokkal ezelőtt a fiataloknak a színjátszó volt a mindenük. Az első a prioritási listán, a program, amit nem lehetett kihagyni. Mára annyi más dolgot is csinálnak, hogy csak egy sokadik program lett a sorban,

amit már sokkal könnyebben skippelnek, ha úgy alakul a napjuk” – mondja Richárd. – „Sok a lehetőség, a fiatalok mindenre éhesek, mennek, kutakodnak, ezáltal kicsit saját magukat is felaprózzák, és egyre nehezebben kötődnek. Ennek ellenére mindig vannak olyan gyerekek is, akik nálunk jönnek rá arra, hogy színházi közegben szeretnének dolgozni, ilyen irányban szeretnének továbbtanulni. Az is nagyon jó érzés, hogy több régi tanítványom is a drámapedagógia mellett tette le a voksát, csoportvezető, társulatvezető is kikerült már közülük.”

Patonay Anita szerint sok minden változott, de ez nem a diákok hibája.

„Sokféle iskolatípusba jutok el, ezért nyugodtan mondhatom, hogy a »gyerekanyag« valójában nem változott. Sokkal inkább arról van szó, hogy az egyes iskolatípusok más-más szemlélettel dolgoznak, ezáltal a gyerekek hozzáállása is más-más képet mutat.  

Húsz éve egy-egy drámás helyzetben a megajánlott tegeződésnek felszabadító ereje volt, ma már sok iskolában tegeződik a tanár és a diák, így ennek nem feltétlenül van szerepe a drámaórák keretén belül” – mutat rá Anita. – „Az is sokat elmond egy közösség működéséről, hogy miként ülnek be a körbe a gyerekek, adnak-e helyet másnak is a közösségben, vagy úgy kell benyomakodni közéjük – és ez pontosan így volt tizenöt vagy húsz évvel ezelőtt is. 

Szerintem a mai gyerekek épp olyan reményteliek, mint a korábbi nemzedékek: igényük van játszani, igényük van arra, hogy meghallgassák őket, hogy elmondhassák a véleményüket és képesek felszabadultan részt venni a történetmesélés mentén való gondolkodásban.

Az is igaz, hogy ha többször találkozom egy osztállyal, és közösen élünk át egyfajta építkező folyamatot, gyakran másként reagálnak bizonyos helyzetekre, mint azt korábban a gyerekektől megszokhattam. A mai diákok sokkal bátrabban adnak hangot annak, ha valamilyen helyzetben diszkomfortjuk van, vagy úgy érzik, igazságtalanság éri őket. Élesebben jeleznek vissza akkor is, ha az én viselkedésemet nem tartják helyénvalónak. De ez mindig az adott csoporttól és helyzettől is függ” – emeli ki. Anita szerint a telefonok valóban megzavarhatják a nevelési folyamatokat, azokat ugyanis sok iskolában nem kell a táskában tartani a foglalkozások, tanórák alatt sem.

„A digitalizáció nemcsak probléma, hanem lehetőség is: számos kreatív módja létezik annak, hogy bevonjuk az oktatásba, vagy akár a drámapedagógiai foglalkozásokba. Ugyanakkor, ha egy drámaórára a gyerekek eleve telefonnal a kezükben ülnek be, önkéntelenül is gyakran ránéznek, mert nem akarnak kimaradni, lemaradni semmiről. De amint a kütyük a táskába kerülnek, megteremtődik az intenzív figyelem, ugyanolyan kreatív gondolkodói-alkotói folyamatok indulnak útjukra, mint akár évtizedekkel ezelőtt” – mondja. 

Gyombolai Gábor rendszerint színházi körülmények között, tantermen kívül találkozik a gyerekekkel, diákokkal, mégis osztja Anita véleményét.

„A gyerekek nem nagyon változtak az elmúlt években, évtizedekben. Az eszközökben, formákban történt elmozdulás: változott a ruházkodás, a nyelv, az elektronikus eszközök köre. De az, hogy a különböző korosztályban lévő fiatalok hogyan keresik önmagukat, hogyan próbálnak válaszokat találni, hogyan kérdeznek, és mi az, ami foglalkoztatja vagy bántja őket, mi az, amit fontosnak tartanak, ugyanaz” – mondja Gábor. – „Mivel a résztvevő színházi foglalkozások olyan kérdéseket kínálnak fel, melyek izgalmasak, érdekesek, jelenidejűek, és olyan kamaraszínházi formában tárulnak fel, melyek térben is, gondolkodásban is közel állnak a résztvevőkhöz, a gyerekek, fiatalok bevonódnak. 

A jelenidejűség felelőssége, az itt és most hatalma egyszerivé és megismételhetetlenné teszi a történéseket, ezáltal erkölcsi értelemben is közösséget, felelősséget kell vállalni, hiszen a kimondott szó az adott helyzeten belül teremtődik meg. 

Emellett valahányszor sikerül egy résztvevő színházi előadásnak mélyebbre menni, rendre kiderül, hogy a fiatalok alapkérdései szinte pontosan ugyanazok, mint harminc vagy húsz évvel ezelőtt. »Ki vagyok én? Mi a dolgom a világban? Hogyan gondolkodom? Hogyan tisztázom a nehéz helyzeteket?« Ez az, ami számít.” 

Az élet tiszta dráma

Napjainkban (is) mintha muszáj volna különbözni a többiektől – és közben épp emiatt szinte önkéntelenül is sematizálódunk. Mintha törvénybe lenne iktatva, hogy unikálisnak kell lenni, ugyanakkor nem szabad kilógni. Ki kell fejezni önmagad, de el kell kerülni a vitákat. Önállónak kell lenni, egyedi életutat kell bejárni, de megvan a dolgok tisztességes rendje. Jónak kell lenni az önérvényesítésben, de tiszteletben kell tartani mások határait. Mindezt úgy, hogy az iskola – szerintem legalábbis – elsősorban nem gondolkodni, hanem igazodni tanít.

A színház- és drámapedagógiai foglalkozások ezzel szemben azt mutatják meg a diákoknak, hogy véleményt formálni, nézőpontokat ütköztetni, vitázni és a mélyebb megértés érdekében további kérdéseket feltenni: rendben van. 

Hiszen nem az a legnagyobb probléma, ha eltérő módon gondolkodunk, hanem az, ha nem tesszük meg, vagy képtelenek vagyunk közös célokért közös értékek mentén lépni egymás felé.

„Egy tantermi drámafoglalkozás alkalmas arra, hogy egy történet keretein belül az osztályközösség körüljárjon egy konkrét problémát, például a csend a családban jelenségét. A foglalkozás segítségével a gyerekek elgondolkodhatnak azon, hogy milyen helyzeteket hoz magával az, ha a családban a dolgokatelhallgatják, ha nem alakulnak ki valódi párbeszédek. Mert a csendnek biztos van következménye. De hogy mi, az már kevésbé egyértelmű, arról lehet közösen gondolkodni” – mondja Patonay Anita. – „Ugyanez a helyzet az iskolai vagy az online zaklatással, a média erejével, az élet sokféle helyzetének lehetséges megítélésével szemben is. Lehet gondolkodni róluk együtt.” 

És lássuk be, kell is. Mert az élet tiszta dráma, és a mindennapok tele vannak problémákkal. Nap mint nap nehézségekkel nézünk szembe, gondokat oldunk meg, döntéseket hozunk, és a drámapedagógiai segítségével – különösen a rendszeres foglalkozásokon –, a fiatalok érzékenyebbé, bátrabbá, konstruktívabbá válhatnak, sikeresebb, teremtő felnőtté érhetnek. 

Források: ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Phynart Studio

Z. Kocsis Blanka