Kedvesem, magasabbra már nem is szállhatnánk – 80 éves lenne Jim Morrison

–

Crystal Ship

1965-öt írunk, egy férfi életében először szerelmes. 18 éves, szinte még gyerek – most tanulja, tapasztalgatja ki az emberek közti kapcsolódás, a bizalom, az intimitás, a szenvedély természetét, és hamarosan a búcsú fájdalmát is. Az érzést, amit leginkább a halál megéléséhez tud hasonlítani, érdeklődve vizsgálgatja.

Mindig is érdekelte az életek közti átjárók természete – most úgy érzi, voltaképp az életünk szereplőinek váltakozása is valami hasonló lehet.

Mary Webelow, a gogo táncosnő hiánya elől örök vigaszába, az irodalomba menekül, felcsapja kedves régi kelta kötetét, a The Book of the Dun Cow-t, és az ír szerzetesek történetei közül kiválaszt egyet, a címe Crystal Ship. Ez lesz az ő dalának a címe is, ami óda az első szerelemhez, reménykedés egy utolsó csókban, és kísérlet a továbblépésre.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Jim Morrison (@jimmorrison) által megosztott bejegyzés

42 évvel és több ezer kilométerrel arrébb, egy másik életben egy 14 éves lány fekszik a hátán egy balatoni nyaralóban. Vízipipát szív – épp fénykorát éli ez a furcsa hobbi –, de állandóan beleköhög, most tanulgatja a letüdőzés tudományát. De nem csak azt. Azt is most tanulja, mit jelent lányból nővé érni, mit jelent az, hogy a szülei mostantól nem egy egységet, hanem két külön entitást képeznek, mit jelent, hogy a testében furcsa változások történnek, hogy magányosabb, összezavarodottabb, és közben szabadabb, mint valaha. Az oldalára fordul, és farkasszemet néz az alakkal, aki a tévé képernyőjéről neki énekel. Talált egy random DVD-t, csak azért tette be, mert tetszett neki a borítója, most viszont megigézi a kócos hajú férfi tekintete, aki épp rá néz.

Minél hangosabban énekli Morrison, hogy „another flashing chance at bliss, another kiss, another kiss”, benne annál halkabbá válnak a fájdalom, a félelem, a zavar hangjai. Életre szóló szövetség köttetik.

People are strange

’67 környékén az ellenkultúra szele söpör végig LA városán, a hippik egyre hangosabban emelnek szót a háború és a fogyasztói társadalom ellen, a béke, a szabad szexualitás, a szabadság pártján. Fiatalok lepik el az utcát, fiatalok, akik egyszerre keresik saját identitásukat a tömegben és a zajban, és próbálnak eligazodni a szüleik és a politikai vezetők diktálta társadalmi normák, és saját hitrendszerük útvesztőjében. A kor számtalan nagy művészt, egyedülálló gondolkodót, alkotót termel ki – és milyen ironikus, hogy épp ők, ezrek hangjai érzik magukat oly egyedül, oly kivetetten, oly meg nem értetten.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Jim Morrison (@jimmorrison) által megosztott bejegyzés

Persze ekkor még nem tudhatják, hogy az általuk megfogalmazott gondolatok nem saját zavarodottságukat, hanem egy kor szellemét tükrözik. Morrison egy papírlapra firkál, az irománynak a People Are Strange címet adja, Ray Manzarek, a zenekar billentyűse azt mondja: ez egy emberellenes, tömegellenes himnusz…

…egy himnusz, ami két generációváltás múlva, a bolygó másik felén is aktuális marad, amiben még 20-30-70 év elteltével is magukra ismerhetnek emberek, függetlenül attól, hogy egy tüntetés közepén, egy New York-i irodaház 54. emeletén, vagy egy magyar zsákfalu omladozó iskolájában ülnek-e épp.

Vagy esetleg egy tánctér közepén, 16 évesen, euforikus állapotban, csapkodva, tombolva, üvöltve, magából kikelve, örülve, hogy a szülei végre elengedték. Persze hogy elengedték, jelenleg csak amolyan látszatrend van otthon: most mindenkit jobban lefoglal a válás és a családi egység felborulása, mint az útkereső kamasz holléte.

Ő mögöttem áll egy oszlopnak dőlve, vigyorog, engem néz percek óta, ami egyrészről zavarba ejt, másrészről tetszik kicsit, de egy pillanatra sem zökkent ki a performanszból. Aztán a szám végén odalép: „nem vagy te túl fiatal ahhoz, hogy ismerd a Doorst? Anyád mutatta, mi? Gyere be holnap a szalonba, adok valamit” – mondja, aztán a kezembe csúsztat egy papírt a címével. Jóval idősebb nálam, másolt CD-t nyom a kezembe, csak a keresztnevét tudom, azt mondja: jópofa kiscsaj vagy – én meg büszkén kihúzom magam, úgy lépek ki az üzletből. Most is röhög, utánam néz, én visszafordulok, aztán még évekig azt a CD-t hallgatom. Később felkeresem, furcsamód cseppet sem lepődik meg, hogy itt lát – lesegíti a kabátom.

Kussban ülünk a földön, ő felteszi a lemezt, az ölembe hajtja a fejét, és azt mondja: ő a Stranger, én meg a Lost, Little Girl. Másnap viszek neki egy doboz süteményt, de a kirakatból meglátom, egy ismeretlen lányt ölel. Hazafutok.

Soul Kitchen

Valaha állt a Venice Beachen, a kaliforniai Santa Monicában egy étterem, a neve Olivia’s Place. Egyszerű, otthonos kis egység volt zsírfoltos asztalokkal és olajszaggal, tökéletes törzshely az UCLA diákjai számára: a tradicionális afroamerikai étel, a „soul food” közönségkedvenc, hiszen amellett, hogy kegyetlen olcsó volt, meglehetősen laktató is. A sonka, feketebab, rántott hal, kukoricakenyér vagy muffin, macaróni és sajt sok energiát ad, így nem okoz gondot, ha csak napi egy étkezésre telik a betérőnek, ráadásul a benti jó hangulat maradásra is készteti a vendégeket.

Morrison nem szívesen ment innen haza. Az Olivia’s gyermekkorára, a talán sosem volt biztonság és otthonosság érzésére emlékeztette. Legszívesebben éjszakáit is itt töltötte volna, ám erre nem volt lehetőség – számtalanszor zárás után órákkal tessékelte ki a személyzet a bujkáló srácot.

20 éves vagyok, szakad kinn a hó, és az Olivia’s inspirálta dal, a Soul Kitchen szól a háttérben – kábé tizedszerre. Te itt fekszel a szőnyegen, anyaszült meztelenül, melletted a kiszóródott csikkek, már kétszer belefeküdtél, én meg próbáltalak felkelteni, hogy gyere fel inkább az ágyra, de csak motyogtál valamit. Ezt már kialszod, nekem meg legalább szabad a terep, büntetlenül, hosszan bámulhatom a hajad, a szemhéjad, a szeplőidet, a körmöd, az állad vonulatát. Megállapítom: valahogy furcsa ezeknek a szőröknek, izmoknak, tónusoknak az elosztása, de végső soron tetszik, az anyajegyeid pedig kiadják a kisgöncölt. Vagy a nagyot.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Jim Morrison (@jimmorrison) által megosztott bejegyzés

Most érettségiztem. A gyomromban ülő görcs annyira részemmé vált az elmúlt években, hogy lassan olyan, mintha egy szükségszerűen hozzám tartozó végtag lenne – egyszer te idézed elő, egyszer az izgatottság, hogy vár a főváros, máskor a félelem, hogy elszakadok a családomtól.

De most, ebben a pillanatban egy kicsit kisebb a szorítás: a lélek konyháját átjárja a nyitva hagyott ajtajú kemence melege, én pedig elalhatok benne, engem nem zavarnak úgy haza, ahogy Morrisonnal tették. 

Waiting For The Sun

Nem volt egy vidám alkat. Legalábbis nem olyan vidám, mint a Beach Boys, holott nagyon csípte őket. Persze szomorúnak sem mondanám, egyszerűen más dolgok foglalkoztatták, mint a legtöbb kortársát, és sokszor olyan dolgokat érzett vonzónak, ami más számára rémisztő. Mélyen foglalkoztatta a halál gondolata, a lélek útjának kérdései, az, hogy vajon mi van odaát. Míg mások bulizni jártak, ő füstös bárokban egy felsőbb hatalommal beszélgetett: meggyőződése volt, hogy sokadszorra tér vissza erre a földre, csak mindig más-más formában – ám az összes érkezése közül ez, a mostani a legfurcsább számára.

A Waiting For The Sun végén ezt egy sorba sűrítette: this is the strangest life I’ve ever known.

A párizsi Père-Lachaise temetőbe épp beköszöntött a nyár. Furcsa kontraszt egymás mellett az elmúlás és az újjászületés élménye, de az irodalom, a művészet tán legnagyobb alakjait őrző terület könnyen feloldja ezt az ambivalenciát. Ha igaz az, hogy mindenki addig él, amíg emlékeznek rá, akkor itt senki sem halt meg: egymás mellett pihen, és talán épp kártyázik, vagy egy jót beszélget Guillaume Apollinaire, Edith Piaf, Moliére, Oscar Wilde és még Balzac is. Mindannyian csípik a pompát, a felhajtást: gyönyörű, kidolgozott, ornamentikával díszített emlékhelyek, méltók a „lakóik” nagyságához, emlékéhez.

Tőlük kicsit messzebb egy egyszerű sírhely is áll, az alatta nyugvó énekes ugyanolyan fejfát, betűt, gesztusokat kapott, mint bármely mezei átlagpolgár. Úgy képzelem, ő akarta így. Mellette egy nagy, öreg tölgy, tövében félhajléktalan fickó, ölében valami kommersz szeszes ital, ócska kis telefonján a Waiting For The Sunt hallgatja, félálomban van.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Jim Morrison (@jimmorrison) által megosztott bejegyzés

Eszembe jut: azt olvastam valahol, hogy Morrison a túladagolás előtt hawaii pizzát evett, és ananászdarabokat hányt maga köré a kádba. Leteszek egy gyertyát, aztán megkérem Piafot, hogy ne hagyják ki Morrisont se a buliból, olyan magányosnak tűnik ott hátul, egyedül. 

Gloria

Azt mondják, nagyon forró csaj volt. Az a fajta, akit megvet a társadalom, szégyenkeznek miatta a szülei, de titkon mindenki irigyli a szabadságát és a vadságát. Kellőképp gátlástalan ahhoz, hogy az éjszaka közepén bekopogtasson az ajtódon egy légyottért, szabadszájú az ágyban, senki sem tudja pontosan, miből keresi a kenyerét, csak sejtelmeink lehetnek, de ha bárki rákérdez, ő széles vigyorral az arcodba nevet.

Jim, bár talán ismerte Gloriát, sosem volt köze hozzá, egy másik Morrisonnak, Vannak viszont igen. És amikor megírta róla a dalát zenekarával, a Themmel, abba Jim is beleszeretett, és rövid időn belül el is készítette saját verzióját a Doorsszal. Ez a szenvedély, ez az explicit szexualitás, ez a vad zihálás akár sajátja is lehetne – tökéletes apropó a színpadon való fetrengésre, a polgárpukkasztásra, az artikulálatlan üvöltésre a mikrofonba.

Kész csoda, hogy nem a Gloria, hanem végül a Back Door Man lett az a dal, ami alatt Jim Morrisont a színpad közepén tartóztatták le a rendőrök.

Ez szól most a fülemben, ahogy rohanok át a hídon. Olyan gyorsan futok, ahogy csak tudok, bármelyik pillanatban elbotolhatok, de nem érdekel, emelem a tétet, még jobban felgyorsítok. Aztán hirtelen megállok, a combomra támaszkodva lihegek, a szívverésem átüt a pulóveremen, egy hajszálnyira vagyok egy pánikrohamtól a felfokozott fizikai állapot miatt, de most erősebb a nevethetnék, az euforikus boldogság. Betérek egy bárba, ahol vörös fények világítanak és emberek táncolnak mindenhol: a parketten, a fotelekben, a pulton. Ki gondolta volna, hogy van ilyen itt, a lakásomtól pár sarokra? A pórusaim kitágulnak a melegtől, lehuppanok egy kanapéra, és kérek egy méregdrága almafröccsöt. Bár a hely elvileg éjfélkor zár, ötig ott ülök, és nézem az euforikus állapot mozdulatait. 

Wild Child

1969-et írunk, Marokkó utcáin különös szerzet sétál végig. A helyiek megbámulják: öltözéke, bőrszíne, kiejtése idegen az övéktől, de közben az idealizált, gazdag nyugat jegyei sem jelennek meg rajta. Kívülálló számukra, de kívülálló a hazája számára is – őt azonban ez cseppet sem zavarja, érdeklődéssel figyeli az őt körbevevő világot, magába szívja ritmusaikat, színeiket, textúrájukat, hangjaikat. Mindig is közel érezte magához az afrikai kultúrát – ízlelgette a gondolatot, hogy talán mór leszármazott, mindig megmozgatott benne mélyen valamit a társadalom perifériájára szorult közösségeinek szegény, de hittel teli sorsa, és számos dalát inspirálták törzsi lüktetések.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Jim Morrison (@jimmorrison) által megosztott bejegyzés

Bár az, hogy a Wild Child pontosan kiről és miről íródott, a mai napig kérdéses – egyesek szerint Danny Sugarman inspirálta, mások szerint Jézus, de van, aki szerint egy sztriptíztáncosnő – az azonban biztos, hogy az Afrikában tett utazásokból sok képet merített hozzá Morrison.

A Corvin aluljárójában fiatal srác énekel, előtte kalap. Ruhája szakadt, tagadhatatlanul alkoholszaga van, minden járókelőnek fejet hajt. Először a My Wild Love-ot, majd a Wild Childot adja elő – a hangok pontosságába biztosan belekötne egy vájtfülű, de a szöveg minden sora és hangsúlyozása a helyén. Nincs mit tagadni: hisz abban, azonosul azzal, ami kijön a száján. Kenyérért szaladtam csak le, és általában átrohanok az aluljárón – ért már itt pár kellemetlen élmény –, de most megállok, és kiürítem a pénztárcám tartalmát a kalapba. Nem lesz elég albérletre, de egy új húrkészletre talán igen. Másnap meg akarom keresni, de addigra eltűnik. Megértem: nem is neki való ez a betondzsungel.

Kiemelt képünk forrása: Getty Images/ Chris Walter / Contributor

Takács Dalma