Bánosi Eszter: Az elhunyt szeretteim nem múlt idejűek számomra

–

Attól félünk, hogy a halál végleges elszakadás valakitől, a kapcsolat megszűnése, ám én mégis azt tapasztaltam, hogy a szálakat, amelyek összekötöttek, nem vágják el, sőt: sokszor talán még igazabb és őszintébb az élő és a holt között szövődő kapcsolat. Talán mert az életben számtalan dolog – berögzülés, feleslegesen hordozott sértettség, elvárás – akadályozta a valós és biztonságos kapcsolódást.

Én legalábbis erre jöttem rá, ahogy az utóbbi években sorra veszítettem el a szeretteimet. Sőt a nagyapáim, akiket kislányként búcsúztattam el, szintén nagyon erőteljesen vannak jelen az életemben a mai napig. Nem pusztán emlékként őrzöm őket, hanem egyfajta belső minőségként, erőforrásként.

Talán túl misztikusnak tűnik, amit írok, pedig valójában nincs benne semmilyen transzcendens, legalábbis nem abban az értelemben, mint amikor valaki szellemeket idéz, vagy elhunyt halottaival beszélget. Az enyémek álmokban jelennek meg, tárgyakkal üzennek, vagy a szinkronicitás révén történik meg ez a különös kapcsolatteremtés – azaz olyan valószínűtlen eseményen keresztül kommunikálnak, amely meghökkentő jelentésbeli rendeződést mutat számomra. Például a hajóskapitány nagypapámról olvasok, mikor a kávézóban megszólít egy idős úr, akinek szintén pecsétgyűrűje van, hajós pólót visel, és a fiatalkori tengeri élményeiről kezd el nekem beszélni ismeretlenül.

Daniel Foor, Ph. D., amerikai terapeuta, az Ősök gyógyító ereje című könyv szerzője azt írja, az ősöket tisztelő hagyományok azt feltételezik, hogy az ősök metafizikai szinten ugyanolyan valósak, mint te vagy én. „Ha elismerjük, hogy a holtak lelkei vagy szellemei képesek kapcsolatot teremteni az élőkkel, érdemes tisztáznunk, hogy mire gondolunk, amikor valakit vagy valamit »holtként« írunk le. Vajon jelentheti ez azt, hogy a lélek továbbra is létezik, csak mi már tudatosan nem kapcsolódunk vele, azaz ilyen módon egyszerűen arról van szó, hogy számunkra halott? (…) Élők és holtak helyett talán pontosabb lenne, ha a jelenleg megtestesült lelkek (élők), valamint azon lelkek között tennénk különbséget, akik korábban testben éltek, és akikkel a jelenben továbbra is kapcsolatban lehetünk (ősök)” – írja.

Hogy ez így van-e, nem tudhatom, amit viszont tapasztalok, hogy őseim, elhunyt szeretteim nem múlt idejűek számomra.

Nagypapa a biztonság az élet viharaiban

Mai napig élénken él bennem a kép, amint nagypapám saját fénykörébe von, abba a megtartó szeretetbe és biztonságba, amibe csak ő tudott ezen a világon. Nejlonzacskóból kiborított játékokkal játszom a szőnyegen, rakosgatom a tárgyakat ide-oda, elmélyülten. Nagypapa előttem ül a fotelben, pecsétgyűrűje van, és szaharint rak a kávéba. Előtte az asztalon krokodilbőr szemüvegtok. Gyönyörködik bennem. Az építőkockák hiányosak, a babának nincs meg a lába, de nem számít, csakis a fénykör, amelybe nagypapám figyelme von.

Sugárzó kör ez, ahol önmagam lehetek, ahol a saját dolgommal foglalkozhatok, ahol csak létezhetek, ahol jó vagyok úgy, ahogy vagyok, ahol minden érzésem, rezdülésem érvényes és igaz.

Melegséggel megtöltő, szeretettel teli fénykör ez, de nemcsak az. Óv és véd is. A fénykörbe húzódva, minden, ami lehúz, ami gátol, ami nagyobb terhet róna rám, amit igazságos volna elbírnom, távol kerül. Mint egy messzi szobából beszűrődő fehér zaj, annyira hallatszik csak ide. Nem zavar. Nagyapám fénykörében lubickolok. A mai napig velem marad nagypapa fénye, mint pislákoló láng. Belső erőforrássá vált, ahová visszahúzódhatok – elég csak testben megidézni. Hiszen az ujjbegyeimben van a pulóvere recés anyagának tapintása is.

De a nagypapám nemcsak így van velem: nagymamám legépelte nekem a levelezéseit, hogy jobban megismerhessem. Hosszújáratú hajóskapitány volt, és ahogy olvasom a leveit, együtt vagyok vele, amikor az 50-es évek elején már Coca-Colát iszik, amikor Henrik barátjával ezeréves indiai vadfügefák léggyökereiben gyönyörködik, kényelmetlen ágyára panaszkodik a hajókabinban, „horgonyon áll" a Boszporuszon, és onnan néz rá Isztambulra, a Márvány-tenger közepén bolond viharba keveredik, kagylóevéshez készülődik, nézi, ahogy a hold felkel a sivatag távoli homokdűnéi felett. Vele utazom, és ilyenkor egyértelműen érzem, nincs halál.

Nagypapa lénye a mai napig átszűrődik valahogy az élet szövedékén. A Bem rakparton például ott áll egykori hajója, a Debrecen. Nemrég pedig az interneten rákerestem a nevére, és egy csoportban felidéztek egy vele kapcsolatos történetet. Szigorú, távolságtartó, nagy szakmai tudású vezetőként jellemezték, aki ritkán került közvetlen kapcsolatba a legénység alsóbb soraival, de határozottságával és következetességével tekintélyt vívott ki. Bár látszólag szigorúan fellépett a tiltott kereskedelem ellen, a legénység hamar felismerte: a döntő pillanatokban mindig „eltűnt a hídról”, így hallgatólagosan hozzájárult a matrózok szokásos „mellékkereskedelméhez”. Potyognak a könnyeim, ahogy „dörgő” hangjáról és kedves jelleméről írnak. A hangját már egyáltalán nem tudom felidézni.

Nagymamáim tárgyakban üzennek

Anyai nagypapámat egyáltalán nem ismertem egy családi konfliktus miatt. Nem sokat tudtam róla. Azt viszont igen, hogy táncos-koreográfus volt, szerette a nőket, nem vetette meg az italt, és akárhány felesége is volt később, nagymamám, azaz Gizkó volt az igazi, akinek képét még halálos ágyán is a kezében szorongatta.

A családi legendáriumon túl azonban nagypapa közvetlenül „gondoskodott arról”, hogy felvegye velem a kapcsolatot sok-sok évvel a halála után, amikor például a szakdolgozatomhoz kerestem a könyvtárban anyagot Weöres Sándor Szent György és a sárkány című színdarabjából, és az egyik kezembe akadó színházi prospektusból kiderült, az 1979-es Ascher Tamás rendezés koreográfusa a nagypapám volt. Hasonló üzenetnek véltem azt is, amikor a Kecskeméti Katona József Színház folyósóján nagypapám nézett le rám egy faliképről mint a színház egykori főrendezője.

Nagymamáim, akiket az utóbbi tíz évben veszítettem el, viszont tudatosan hagytak üzeneteket az itt maradóknak. Minden fotóhoz megjegyzéseket fűztek, anyai nagymamám még kis cetliket is gondosan elrejtett, hogy tudjuk: a ropogósra fehérített és vasalt anyag a szekrényében nemcsak egy sima kelengye, hanem a pólyája volt, ami őt és két testvérét is „kiszolgálta”.

Vannak olyan nehéz történések is, amiket az életben nem lehet elbeszélni, csak a halál tud felszabadítani a teher alól. Nem sokat tudtam apai nagymama családjáról, nem bolygattuk. Nagymama csak annyit mondott, „Eszterkém, majd a halálom után minden a tiéd lesz”. Amíg élt, hajlott hátú, zsörtölődő idős asszonyként láttam őt, csak a halála után derült ki, milyen volt fiatalon, gyönyörű-szomorú kislányként.  Csak a halála után tekinthettem bele az albumaiba, és tudhattam meg, hogy a családi képeken szereplők közül majdnem mindenki Auschwitzban halt meg. A megszeppent kisfiú és a fodros ruhájú húga is. Az ükanyám is, a kép közepén. Árokba lökték puskatussal a tisztek. Az ükanyámat, aki szembe nézett velem a fotón, az ükanyámat, akinek hirtelen arca lett, mert mindaddig senki sem láttatta őt, csak félszavakban élt számomra, nem beszéltünk róla. Nagymama a komód mélyére rejtette őt is.

Ahogy a Shabbat gyertyát is, mely még ükszüleimé volt, és legalább 150 éves. Ahogy hazavittem és használatba vettem ezeket az ősi családi tárgyakat, hirtelen nőni kezdett bennem a kapcsolat a gyökereimmel. Nem emlékezés volt ez, hanem élő lüktető, jelenbeli kapcsolat, stabil megtartó erő.

Apa, aki megtanult repülni

Apukám múlt év novemberében hunyt el. Életében vele sem ment mindig könnyen a kapcsolódás, de volt egy közös nyelvünk: a mítoszok és a mesék.  Írtuk és játszottuk is őket – jobban belegondolva, egyáltalán nem véletlen, miért foglalkozom újságírással és meseterápiával.

A halála utáni másnap reggel egy erdőben tartottam meseterápiás foglalkozást, és bár nem sok híja volt, hogy lemondom, mégis azt éreztem, ott a helyem. A mese, amivel dolgoztunk, és melyben addig saját szárnyalásomat láttam, átkereteződött: apáról szólt, a repülő emberről, akitől elkobozták a szárnyát – sokszor mások, legtöbbször ő maga tartotta elzárva ezeket – pedig önnön természeténél fogva szárnyaló, hihetetlenül tehetséges ember volt. Neki nem jutott eszébe idejében, mint a mesei Lotilkónak, hogy kitartó, önfelépítő munkával új szárnyat készítsen magának, vagy ki tudja, talán belekezdett, de hát nagyon sok tollra van szükség a szárnyakhoz… Mégis mikor az erdő sötétjéből az utolsó mesei állomásra érkeztünk a hármashatárhegyi repülőtér felé, ott, ahol kitágult a tér, a színes hegy lankáiról felszállt a köd, és még a nap is megjelent, hirtelen átsuhant rajtam egy kívánság: „apa, repülj!”

Hazafelé tartva anyukám azzal hívott, egy tarka szárnyú pillangó röpköd a szobájukban november derekán, és mivel a pillangó az emberi lélek szimbóluma, a történést biztos üzenetnek vettem: apának végre felépült a szárnya, és már hazafelé tart.

És ha már szárnyak. Apa a halála előtti utolsó találkozásunkkor ajándékba adott egy kis könyvecskét, amiben egy sárkány szemszögéből írta újra a sárkányos históriákat és néphagyományokat. A sárkányos naplóról egy hét múlva kiderült, búcsúajándék, még ha apa nem annak szánta is, és fél évig várta a polcon, hogy mély levegőt vegyek, és megnyissam. Amikor ez végre megtörtént, rájöttem, kár volt félnem: apa újra mesélt nekem, épp olyan humorral, odaadással, ahogy kislánykoromban a nyaralónk emeletén.

Bármi lehet időkapu már nem élő szeretteinkhez. Egy régi leporelló, melynek kihajtható lapjain összetalálkozhatunk nagypapánkkal, aki ebből a könyvből mesélt nekünk valaha. Egy szerettünk által sokszor készített leves megfőzése, melynek felcsapó illatai táltosként repítenek el nagymamánk múltbeli konyhájába. Egy elfeledett gyertyatartó a vitrinből, mely régmúlt történések tanúja volt.

Halottaink nem tűntek el a világból. Ha nyitottak vagyunk rájuk, üzennek. Leföldelnek, erősítik odatartozásunkat az élethez: szárnyalnak szavainkban, tetteinkben, bennünk. 

Bánosi Eszter