Barlangban élt a magyar lány – „Egy fillér nélkül értettem meg, mi az a létbiztonság”

–

Kilépni a keretekből

Az én „civilizált”, higiéniai rutinokkal körülbástyázott életemből nehezen értettem a hippi életforma szépségeit. Aztán idén én is kacérkodni kezdtem az utazás gondolatával, és ahogy Virginiával beszélgettünk, részletesebben is mesélt az élményeiről. Kezdtem átérezni, hogy mi a jó abban, és mivel jár, ha az ember önként kilép a társadalmi normák kereteiből.

A hippimozgalom él és virul

Virginia egy 1999-es hippitalálkozóhoz, a Rainbow Gatheringhez köti az utazás ötletét:

„Én nem is tudtam, hogy ilyen még létezik, azt hittem, a hippimozgalom a ’60-as években volt, az USA-ban, aztán elmúlt és kész. De ott kiderült, hogy egy csomó ember egész életében utazik. Nagyon fellelkesültem, és elhatároztam, hogy jövő tavasszal elindulok Spanyolországba stoppal, egyedül. Ehelyett a következő tavasszal férjhez mentem egy emberhez, akinek még útlevele sem volt, és ebből lett egy tizenegy éves „kitérő". Amikor szakítottunk, azt éreztem, hogyha most sem megyek, akkor becsapom magam.”

Felmondta az albérletét, és egy volt egyetemi csoporttársával elstoppolt Portugáliába, szintén egy Rainbow-találkozóra. Addig szeretett volna kint maradni, amíg csak lehet. Ebből kisebb-nagyobb megszakításokkal hat év lett, közben csak látogatóba jött haza. A nyelvi akadályokat igen hamar leküzdötte:

„Úgy mentem ki, hogy egyetlen szót tudtam spanyolul, azt, hogy „toro”, azaz bika. Aztán fél év alatt olyan szintre kerültem, hogy bárkivel bármiről, ha nem is tökéletes nyelvtannal, de el tudtam beszélgetni.”

„Azé a ház, aki kinyitotta”

Virginia idejét az utazás mellett utcai zsonglőrködéssel töltötte, a telet pedig egy foglalt házban húzta ki a Barcelona melletti Sitgesben, ahová két, később csatlakozott barátjával együtt hívták meg. Itt ismerkedtek meg a reciklálás, vagyis kukabúvárkodás művészetével is, öt hónap alatt viszont elegük lett ebből az életformából és a balhés lakótársakból, úgyhogy elhatározták, továbbállnak.

Spanyolországban a foglalt házak majdhogynem törvényen kívüli területnek számítanak. Egyébként ott az ingatlanokkal kapcsolatos jogszabályok is eltérnek a mieinktől. Például, ha valaki örökös nélkül hal meg, a háznak nem lesz automatikusan az állam a tulajdonosa. „Azé a ház, aki kinyitotta. Ha bemész egy üresen álló házba, az 72 óráig betörésnek minősül, azután viszont házfoglalásnak. Onnantól egész más törvények vonatkoznak rád”.

Létbiztonság egy fillér nélkül

A reciklálás vagy kukabúvárkodás (dumpster diving) a freeganism (a free – szabad és a vegan szavakból létrejött) elnevezésű, fogyasztásellenes irányzat egyik bevett gyakorlata. A freeganok – vagyis „ingyenélők” –

arra törekednek, hogy ne vásároljanak semmit, hanem szükségleteiket lehetőleg a kidobott dolgokból fedezzék, ezzel tüntetve a pazarlás ellen.

Magyarországon is időről időre felbukkannak hasonló kezdeményezések, de itt sokkal nehezebb hozzáférni például a boltok, áruházak által kidobott, jelenős mennyiségű élelmiszerhez, a legtöbb helyen hét lakat alatt őrzik a kukákat.

Virginiáék esetében viszont nem ideológia, hanem a kényszer vezetett a kukabúvárkodáshoz:

„Az volt a terv, hogy a zsonglőrködésből annyi pénzt fogunk keresni, amennyiből simán meglesz mindenünk. De ez nem sikerült. Amit kerestünk, abból főtt rizsre futotta, néha egy kis padlizsánra, cukkinire vagy paradicsomszószra, krumplira. Egyetlen bagettet is el kellett harmadolnunk reggelire.

Aztán egy-két napig esett az eső, nem tudtunk kimenni, és még ennyi sem volt. Az egyik lakótárs felvetette a reciklálás ötletét, és az egyikünk el is ment a „kukatúrára”. Egy sporttáskányi kajával jött haza, amiben a mirelit pizzától kezdve a csokin és a rágógumin át a zöldségig, gyümölcsig minden volt, még kenyér és joghurt is”.

Nem mindig volt ekkora fogásuk később, de az áruházak körül a kukák zárás után mindig tele voltak az egész nap a pulton álló élelmiszerekkel, amiket másnap már nem lehetett eladni.

Nemcsak lejárt szavatosságú ételeket lehetett találni, hanem például zsák krumplit, amiből egyetlen darab tönkrement, vagy egy egész tálca tojást, amire ráfolyt az egyik törött darabból egy kicsi.

„Amikor kinyitottuk a kukát, és megláttam azt a rengeteg ennivalót, először dühös lettem, hogy ez mekkora pazarlás. Aztán rájöttem, hogy a dühömmel csak magamnak ártok, ráadásul nemcsak én élek ebből, hanem nagyon sokan Spanyolországban. És ezzel sok helyen tisztában vannak az eladók is. Van, hogy nagyon gondosan elcsomagolják a kidobott élelmiszert”.

Az első kérdés, ami eszembe jutott, hogy nem voltak-e ellenérzései, higiéniai aggályai a szemétből kihalászott ételekkel kapcsolatban.

„Ami a koszt illeti, inkább úgy éreztem magam, mint egy hároméves gyerek, aki tapicskol a pocsolyában. Egy idő után élveztem a szabadságélménytől talán egy kicsit függő is lettem. Eleinte persze aggódtam, hogy valami olyasmit eszem, amitől beteg leszek, de nem lett semmi bajom. Megtapasztaltam, hogy az immunrendszeremre és az érzékszerveimre rábízhatom magam, és mindent le lehet mosni, meg lehet főzni”.

Mindezek a tapasztalatok pedig paradox módon különleges biztonságérzethez vezettek:

„Spanyolországban, egy fillér nélkül értettem meg, hogy mi az a létbiztonság. Tudtam, hogy holnap is lesz hol aludnom, és holnap is lesz mit ennem, meg holnapután is, meg azután is. Ez megdöbbentő élmény volt”.

„Vágytam arra, hogy csak úgy utazgassak, mint a falevél”

A sitgesi kaland után az egyik barátjával, aki később a párja lett, Dél-Spanyolország felé vették az irányt, és egy évig mentek úgy, hogy nem volt fix bázisuk, csak a kempingsátor. Első tavasszal lejutottak Andalúziába, aztán a Kanári-szigeteken kötöttek ki, és megjelent bennük az igény egy állandó hely iránt.

„Nagyon vágytam arra, hogy csak úgy utazgassak, mint a falevél, amit visz a szél, és örülök, hogy megcsináltam, de aztán sok lett. Felmerült, hogy szeretnénk saját házat foglalni. Közben a couchsurfingen láttam egy bejegyzést, hogy lesz egy goaparti Tenerifén, amivel egy alternatív hostel beindításához gyűjtenek adományt. Tudtuk, hogy ott a helyünk. Átmentünk, és négy évig abban a kisvárosban laktunk, ahová megérkeztünk”.

Élet a barlangban

A barlanglokat egy barátjuk mutatta, és az itt lakás ötlete annyira megtetszett nekik, hogy meg is keresték a sajátjukat, gondolva arra is, hogy később közösséget építenek itt. Kipucolták, rendbe tették, és bebútorozták a barlangokat részben saját készítésű, részben talált tárgyakkal.

Tenerifén és Spanyolország más részein egyébként nagy hagyománya van a könnyen vájható kőzetbe épült barlanglakásoknak.

Egyes vélemények szerint még a helyi őslakosok, a guancsok kezdtek a szigeten lakásokat kialakítani, melyeket aztán az idők során minden ide települő a korszellemnek megfelelően felújított. Ma már egészen korszerű, komfortos barlanglakásokat is találunk.

Virginiáék azután bekapcsolódtak a buliéletbe, beszálltak a szervezésébe, és csináltak saját rendezvényeket. Virginia többek között zsonglőrműhelyeket tartott, a párja pedig DJ volt, miközben érkeztek a vendégek hozzájuk, és egyre bővült a kör, amely ismerte ezt a helyet. De mint minden fejezet, ez is véget ért egyszer.

„Szeretném minél több embernek megmutatni, hogy lehet másképpen is élni”

Virginia 2016-ban jött vissza Magyarországra, az utazás okaként egyrészt a párjával történt szakítást, másrészt a megváltozott körülményeket említi, ugyanakkor hiányzott neki Budapest is.

„Én nagyon szeretem Magyarországnak a szellemi pezsgését. Budapesti vagyok, és szeretem ezt a várost, emellett elkezdtek hiányozni a barátaim. Akkor még azt beszéltük meg, hogy azon a télen visszamegyek, és ez így is lett. Viszont úgy láttam, hogy miközben egyre ismertebb lett a hely, olyan dolgok történtek, melyek nagyon nem egyeztek az én kiinduló céljaimmal. Az egyik srác például vett egy aggregátort, mert az egyébként is kellett a bulikhoz.

De nekem eszembe nem jutott volna azért beindítani az aggregátort, hogy felvágjak három deszkát. Az életemnek nagyon fontos része, hogy egy csomó mindent, ami fontos, meg lehet teremteni harmóniában a környezettel. Persze, én is nagyon örültem az áramnak, annak, hogy meg lehet csinálni olyan dolgokat, amiket gyertyafénynél nem. De ennek más hatása is lett. Míg az első két évben esténként ültünk a tábortűz körül és beszélgettünk vagy zenéltünk, játszottunk, most azt láttam, hogy ül mindenki, és nyomkodja a telefonját. Számomra ezzel valami nagyon fontos dolog veszett el az egészből”.

Virginia 2017 óta Magyarországon él, de most újra az utazást fontolgatja.

„Ott, Tenerifén tisztán láttam, hogy mit akarok csinálni. Volt az egésznek egy átfogó narratívája: szeretném minél több embernek megmutatni, hogy lehet másképpen is élni, mint ahogy megszoktuk. Nem kell azt gondolni, hogy ha valamit szeretnél csinálni, akkor fejest kell ugranod egy munkába, és abból majd elég sok pénzt félreteszel ahhoz, hogy utazgathass. Továbbra is azt gondolom, hogy millió más módon lehet élni. Most keresgélem, hogy mi lenne az új irány, ami kedvemre való”.

Fábián Emese

Kiemelt kép forrása: Pálmester