30 millió követő csak a Facebookon

(És még sok millió más közösségi oldalakon.)

Több tucat könyv, amelyek a világ 160 országában jelentek meg az elmúlt évtizedekben 81 nyelven, és közel 200 millió példányban keltek el.

Paulo Coelho, a Genfben élő, brazil származású, rendívül agilis, népszerű és dúsgazdag író statisztikája.

Ő az az egykori, szakadt riói srác, aki 1970-ben felbukkant az amszterdami hippiközösségben, és akinek a bibliája akkoriban, 23 évesen még az Európa napi öt dollárból című könyv volt.  

A jezsuita neveltetés bázisából ekkoriban kezdett járni spirituális portyákra, ez kiderül a könyvből is.

Ezután kezdi kibogarászni innen-onnan a különféle vallások számára szimpatikus tételeit, keresi a guruit, és közben élvezi persze a szabad szerelmet, az LSD-s meg a buszos társasutazásokat.

Ezzel a mondattal nagyjából össze is foglaltam a Hippi című regény tartalmát, de azért csak nyugodtan olvassátok el, nem lőttem le a poént vagy ilyesmi.

Coelho esetében sose a sztori a lényeg, mert az mindig csak a kelt kalácstészta, ami összetartja a mazsolákat, a másfél-két oldalanként felbukkanó aforizmákat, amelyek annyira flottak, kompaktak és lózungképesek, hogy menten átmásolhatók szerelmeslevélre, párnára, bögrére és persze üzenőfalra, attól függően, ki hol szeretne üzenni, és kinek.     

A regény az író időutazása

Konkrétan 1970-be, amikor még csak egy dologban volt biztos, abban, hogy író lesz.

Erősen konzervatív gondolkodású szülei viszont úgy vélték, ez egy nagyon rossz ötlet, és Paulo bolond. Ezért tinédzserkorában háromszor is bedugták egy elmegyógyintézetbe, ahol elektrosokk-kezelést kapott, ez akkoriban nagy divat volt világszerte a pszichiátriákon, sokféle, hajmeresztő indikációval.

És szenvedésből jutott Coelho-nak későbbre is, húszéves korában a rendőrség markába került tiltott, földalatti tevékenység vádjával, megkínozták rendesen, mielőtt elengedték.

De nem törte meg a tortúra, ment előre mindig, mint egy faltörő kos. Volt hazájában újságíró, rocksztár, színész, drámaíró, színházigazgató és televíziós rendező…

Aztán a harmincas évei derekán egy európai út során összejött egy titokzatos guruval, bizonyos J-vel, aki elküldte zarándokútra Santiago de Compostelába. Erről szól az 1987-es A zarándoklat, és egy évre rá írt egy másik könyvet is, Az alkimistát, amely világhírű íróvá tette.

Azóta pedig valósággal ontja a regényeket.

Divat olvasni és divat utálni

De bárhogy is vélekedjen valaki az írásairól, tartsa bár a ponyvák ponyvájának vagy a modern irodalom csúcsának, egyvalamiben mindenki egyetért: ez a pali valamire nagyon ráérzett.

És különben semmi misztikus nincs abban, hogy mire.

Egyszer összeszedte hét pontban, szerinte hogyan lehet valaki jó író.

Az egyik alapelve az, hogy félre az okoskodással, az író ne fitogtassa az eszét, meg a műveltségét, csupán a lelkét tárja az olvasók elé.

És hagyjon bő teret a képzelőerőnek, ne írja túl a műveit.

Tehát, csak annyira legyen cizellált a sztori, hogy bárki belebújhasson, mint egy zsákruhába, ne szorítsa se itt, se ott, a méret S-től XXL-ig kényelmes…

Coelho eszményi loverboy

Szerintem bármit elhiszünk neki - vagy mégsem? - mert imádattal beszél a nőkről, édes, hízelgő, zsongítóan szószátyár, nagylelkű és nagyvonalú – legalábbis annak tűnik, de irodalmi körökben elég szarrágó híre van, lásd frankfurti könyvvásár, ahol cirkuszt csinált, mert a brazil standon nem helyezték a klasszikusok közé a műveit.

Ismeri az álmainkat.

És tudja, hogy mit szeretnénk hallani.

Például magyarázatot a szerelemről meg az időnként azzal járó szenvedésről, mert ez a probléma sokszor előkerül azért.

A Hippi című regény egyik női szereplője százötven oldalon keresztül viháncol, aztán rájön, hogy még sincs jól, sőt valójában depressziós. (Természetesen egy férfi, egy pszichiáter világosítja fel.) Szerencsére Coelho barátságos a szereplőivel, így a nő (Karla) pár oldallal később rádöbben, hogy nem olyan nagy cucc boldognak lenni, csak át kell adnia magát az univerzumnak, meg a pozitív rezgéseknek, ami aktuálisan azt jelenti, hogy bele kell szeretni valakibe, de igazán, lehetőleg egy írópalántába, akinek ő az isteni közös szex ellenére sem kell, ezért várhat rá élete végéig.

Coelho a Római Nemzetközi Filmfesztiválon 2009-ben

Oké, szívás ez persze, de legalább eksztatikus

Van egy másik nő is a regényben, vele mostohábban bánik a szerző, semmi lamúr, csak némi LSD, amelynek hatására ő is megvilágosodik – ez egy ilyen korszak, sok orgazmus és sok flash –, soha többé nem lesz kommunista.

Coelho-t olvasva eszembe jutott, mennyire bírta volna őt Alfonzó.

A Csehov-paródiájában hangzanak el olyan méla párbeszédek, mint amilyeneket a brazil alkot. Igaz, ami az egyiknél abszurd, az a másiknál véresen komoly. Coelho ugyanis nem viccel! A humor nem erős oldala, na.

Bár ez a Karla-mondat azért vicces: „Miért akarok én elmenni Nepálba? …a lutheránus neveltetésem erősebb, mint a füstölők, mantrák, ülőpózok.”

Igen, ezt egy húszéves lány mondja a barátjának, akit egy jósnő segítségével talált meg, majd egy nem tisztázott, hogy milyen szempontból, de azért életbevágóan fontos okból fondorlatosan rádumált, hogy utazzanak Ázsiába, csak hát Törökország magasságában ráébredt, hogy benézte a lokációt, mondjuk a csávót nem, legalábbis az író szempontjából, mert az ő alteregójáról van szó.  

De hülyeség ezeken élcelődni különben

Coelho szándékoltan nem törődik azzal, hogyan beszélget a valóságban két fiatal, és miről. Ahogyan a rajongók sem pörögnek a hitelességen.

A történeteknek ugyanis nem valóságos szereplői vannak, a figurái, a helyszínei mindig szimbólumok.

Nem is túl bonyolultak.

(Sőt.)

Mondhatni, a népmesekincs és a vallási mitológia teljes toposztárát használja, beoltva a középkori moralitások (allegorikus alakokat felvonultató, erényeket és bűnöket megszemélyesítő színjátékok – a szerk.) stílusával. Zarándok, vándor, boszorkány, jövendőmondó, dervis, mágus, fiú, lány, szél, sivatag, tenger…

Nagyon nem kell agyalni, hogy lefordítsuk az üzeneteket, pontosabban, hogy mi magunk üzeneteket gyártsunk magunknak a coelho-i szép szavakból.

Van egy francia játék, nagyon szeretem, mesekockának hívják, sokféle verzióban kapható. Jó, mert bemozdítja a fantáziát. Pont úgy működik, mint Coelho. Van pár szimbólum, és az a dolgod, hogy saját mesét köríts belőlük.

Ez a móka Coelho-val is.

Feldob képeket, mondatokat, szitukat, nem túl bonyolultakat, nehogy összezavarja az olvasót vagy túlságosan megdolgoztassa, és nincs ember, aki ne tudna bennük magára ismerni.

DLDwomen konferencián 2010-ben

Coelho sokszor hangoztatja, hogy minden apró elemben ott van a világmindenség

Azt hiszem, a szövegei pont ezen az elven működnek.

Szavakat, érzéseket, problémákat zúdít ránk, mi pedig garantáltan megtaláljuk a káoszban magunkat, a saját sztorinkat: egy-egy momentumban az egész életünkre ismerünk rá, báng.

És hálásak vagyunk ezért, mert máris nem érezzük magunkat annyira ufónak, mint egyébként.

És jó az is, szeretjük, ha valaki vátesztudattól vezérelve szuggesztíven állít valamit rólunk, meg arról, hogyan kellene élnünk, mit kellene tennünk – mi pedig lenyűgözve az agresszív magabiztosságtól (biztos igaza van, ha ennyire határozott velünk ellentétben, akik összevissza tekergünk), készségesen hiszünk neki.

Pláne, ha olyasmit állít, hogy például mindennek, a piti privát szenvedésünknek is értelme van.

Jó hallani, hogy semmi sem hiábavaló. És minden megy a maga útján. Csak hagyni kell. (Meg rezegni.)

Coelho megmondja néha azt is, mi a megoldás szerinte.

Vagy, ha nincs megoldás, akkor azt, miben bízzunk. Mi vigasztaljon minket ebben a világban.

Ebből az aspektusból Coelho nem író, hanem vallási vezető, sokszor amúgy is egy szektavezér stílusában nyomja, tudatosan beleszőve magát a sztorikba, hogy hitelesnek, kipróbáltnak tűnjön mindaz, amit állít.

Egy fitneszcézárt sem veszünk komolyan, ha nem fogyott le ő maga is!

Coelho a coelho-ság guruja, amely magába olvasztott ezerféle, innen-onnan csipegetett tanítást: közhelyet vagy bölcsességet, attól függ, honnan nézzük.

Ez van, akit bosszant, más viszont örül, hogy nem kell évekig kutakodnia, könyvtárakat bújnia szimpatikus szerzők és citálható mondatok után.

Klasszikusok dióhéjban.

És naná, hogy történetekbe csomagolja a zanzát, példabeszédekbe, így tesz a pap is a misén. Így könnyebben érthető, emészthető minden, ezt mindenki tudja.   

Coelho biztosra megy, nem kockáztat

Tudja, mivel nem lőhet mellé, ez az ő tehetsége. Az ő „loverboysága”.

Lebutított pszichológia, „spiri-ezo” közhelyek („a negatív rezgések még több negatív rezgést vonzanak”) szeretetszószban és pornó, körülbelül a Szürke ötven árnyalata és társai mélységben.

És sok millió rajongó ellenkező véleménye.

Hogy kinek van igaza? Hogy jó író-e, és maradandók-e a művei vagy sem?

Ő erre azt mondja, ezt nem az irodalmárok és a kritikusok döntik el, hanem az olvasók és az utókor.

És ezzel miért is vitatkoznánk?             

Kurucz Adrienn

Forrás:

ITT és ITT és ITT

Képek: Getty Images