„Kinyújtott karmokkal álltunk egymással szemben” – Harmos Ilona nem csak Kosztolányiné volt

–

A nyolcadik gyerek, aki ordított, hogy meghallják

1885. február 21-én született Schlesinger Ilonaként egy népes és jómódú zsidó családba, apja, Vilmos fakereskedő, anyja, Schneller Matild a losonci postamester lánya volt, és tizenegy gyereket hozott a világra. Abban az időben nagy volt a gyerekhalandóság, és a család viszonylag szerencsésnek számított: „csupán” egyetlen gyereket veszítettek el.

„Imruska halála után két évre születtem én, a nyolcadik, most ismét a hetedik gyermek – burokban. Amikor a papa megtudta, hogy lánynak születtem, ezt mondta: – A fene egye meg.”

Ilonka elég hamar rájött, hogy ebben a hatalmas ricsajban csak úgy kaphat figyelmet, ha ő csapja a legnagyobb zajt. Négyévesen már olvasott, ötévesen állítólag Zola Nana című könyvét lopkodta a polcról. Nagyon okos, értelmes és élelmes kislány volt, de nehezen bírtak vele, mert makacs volt, vad és roppant szorongó.

Dajkájához, az írni-olvasni nem tudó Jáger Marihoz több és igazabb érzelem fűzte, mint a saját édesanyjához. Marinak rengeteget olvasott gyerekként, a dajka alig várta a történetek folytatását. Különösen Jókai Arany emberének Noémija izgatta a fantáziáját, hisz neki szintén volt egy törvénytelen gyereke, akárcsak Marinak. Akinek azért kellett másra bíznia a saját kislányát, hogy Ilonkáékhoz költözhessen szoptatósdajkaként. Mari kislánya meghalt (a cselédek kényszerűségből elhagyott gyerekei közül rengetegen meghaltak, ITT írtunk erről), ezért Ilonkát szinte sajátjaként szerette.

A közös történetek és a színház iránti rajongás is összekötötte őket.

„A színház a legnagyobb boldogság a világon. Vasárnap mama páholyt vált a Népszínházba a nagyobb lányoknak. Addig bőgök, míg engem is el nem visznek. […] Színház, színház. Sokszor arra gondolok, hogy a színház az én házam, az én kedvemért van a világon, nekem építették.”

Amikor Ilonka apja meghalt, kezdett rosszul menni a családnak, ezért anyja kivette a gimnáziumból a kamaszt. Azt szerette volna, ha varrónőnek áll, hogy mihamarabb pénzt kereshessen, ám ő titokban felvételizett a Színművészeti Akadémiára, és fel is vették. Nagyon tehetségesnek bizonyult. A rokonság és az anyja emiatt évekig alig-alig beszélt vele.

„Mama ritkán beszél könyvekről. […] de a színészekről, s főképpen a színésznőkről naponta beszél. Még akkor is érdeklődéssel, izgalommal, ha megvetéssel szól róluk. – Milyen frecchek, kóristánék – mondja –, mellcsokrot tűznek ki az utcán.”

A sikeres és a sikertelen színésznő

Az akadémiai sikerek nyomán Beöthy László szerződtette (akkor már) Harmos Ilonát a frissen nyílt Magyar Színházhoz, ahol sorra kapta a címszerepeket egészen addig, amíg a színház rá nem kényszerült, hogy könnyedebb színműveket tűzzön műsorra, amikre volt fizetőképes kereslet. Ám Ilona a bohózatokban nem találta magát, ő drámai hősnőnek született. A szerepei egyre fogytak, ő pedig átszerződött az Andrássy útra Nagy Endre kabarészínházába, ahol ha lehet, még idegenebbül érezte magát, ráadásul a szerelmi élete is igen zűrzavaros volt. Na és akkor jött Kosztolányi…

A sokat idézett történet szerint egyszer a Vígszínházban egy premieren épp Kosztolányi mellé szólt a jegye – ők ekkor még nem ismerték egymást. Kéri Pál újságíró a szünetben arra kérte Kosztolányit, hogy „mutassa be őt a húgának”. Kiderült, hogy testvéreknek nézte őket. Valóban nagy volt köztük a hasonlóság, és nem csupán külső jegyeiket tekintve. Például mind a ketten rettenetes szorongásokkal küzdöttek: Ilonának pánikrohamai voltak, állandóan attól félt, hogy megfullad, Kosztolányi pedig a zuhanástól rettegett. Innen indult a közös történetük 1910 telén, ami rengeteg tipródás után végül 1913. május 8-án házassággal végződött:

„Hirtelen viszony támadt köztünk […], s ott álltunk emeleti kis lakásomban az ablak előtt. Vagy kidobom az ablakon, vagy elveszem […], hát elvettem.”

– mesélte Lengyel Menyhértnek Kosztolányi.

A Harmosnak nincs értelme?

Kosztolányi olyannyira rátelepedett a színésznőre, hogy még a nevét is megváltoztatta. Szerinte a Harmos név semmit nem jelentett, ezért átkeresztelte Görög Ilonára. Miközben gyönyörű verset írt Ilona nevéről, otthon Manyikámnak szólította a feleségét, és elvárta tőle, hogy minden éjjel elkísérje őt a sétájára. Akkor is felverte, ha az asszony már aludt. Körülötte forgott a világ, felesége pedig feladta amúgy is döcögő színészi pályáját. Bár élete végéig szavalt különböző rendezvényeken és színdarabokat is fordított, de a színpadról csak álmodott. 

„Ez lett a sorsom. […] Férjem nem ellenezte a pályámat, de egyre többször mondogatta: Hát jó ez neked? Kielégít ez téged? Hát nem jobb neked itthon, mellettem? […] Lassan, észrevétlenül így szervezett be magának Dide munkatársának, valósággal beszippantott az életébe. Nappal nem is hiányzott a színház, de harminc éve át minden éjjel álmomban színpadon voltam, szerepeimet álmodtam végig.”

Fiuk, Ádám 1915 áprilisában született. Egész életében édesanyja gyámolítására szorult ideggyengesége és alkoholizmusra való hajlama miatt. Dide, ahogy Kosztolányit hívták otthon, sokat és felszabadultan játszott fiával, mintha még ő is gyerek lenne. 

Zajos hétköznapok

Kosztolányi munkamániás volt, mindent elvállalt, megírt, lefordított, a harmincas években még a PEN Clubban is tisztséget vállalt. Nagy társasági életet éltek, Ilonka pedig a háttérben koordinált mindent. Ő maga is publikált időnként Görög Ilona néven többek között a Nyugatban és a Szép Szóban, valamint riportokat közölt tőle a Pesti Hírlap, a Pester Lloyd és más napilapok is. Erről az elképesztően pezsgő és színes időszakról is hitelesen számolt be a Kosztolányiról és a Karinthyról szóló kitűnő írásaiban, amelyek a harmincas évek végén születtek.

„Temetéseken is mindig röhögniök kellett, hogy ne sírják el magukat” – írta Harmos Ilona a Karinthyról című könyvében.

A két barát legendás irodalmi marháskodásait is megőrizte az utókornak ezekben a pótolhatatlan könyvekben, de maga elől sem tagadta el, hogy a könnyednek tűnő felszín alatt mennyi nehézség lapult:

„Gondosságát, aggályosságát én is magamévá teszem, s lassacskán egymásra licitálunk a félelemben. Amellett mindketten azt mutatjuk, hogy egymás kedvéért vagyunk ilyen túlzóan gondosak. Lehet, hogy egymás kedvéért voltunk, de az is lehet, hogy kissé egymás ellenére is” – írta a férjéről készült regényes életrajzban Harmos Ilona.

A pszichológia is komolyan foglalkoztatta, Ferenczi Sándor gyerekkora óta bizalmasa volt. Neki mesélt egy furcsa, hároméves kisfiúról. Ferenczi egyenesen Freudnak szállította ezt az esettanulmányt – a világhírű pszichológus meg is említette egy tanulmányában, s hivatkozott Ilonára forrásként.

Kosztolányiné éles elméjéről, páratlan megfigyelőképességéről és fantasztikus szövegformálási képességéről tanúskodik az a Borgos Anna által közzétett szöveggyűjtemény, amelyet pikírt portréknak nevezünk, de egy egész korszakot rajzol meg.

Csak néhány idézet kedvcsinálóul! 

Déry Tibor portréját például így kezdte: „Szexuálkommunista.” A Pető Intézet alapítójáról, Pető Andorról pedig így írt: „Angyalnak és ördögnek a keveréke. Pocakos, lágyszívű sátán, dülledt szemű, békaképű angyal.”

A színésznőket sem kímélte, de az írófeleségeket igazán kritikusan szemlélte: Babitsné Tanner Ilonát, vagyis Török Sophie-t különösen könyörtelenül rajzolta meg: „Nem az irodalom a fontos számára, hanem az irodalomtörténet. […] Egész lénye papírszagú, olykor vécépapírszagú, használat után.”

Tóth Árpádnéról, Annusról írta: „Mi, akik csaknem valamennyien ugrásra készen, kinyújtott karmokkal álltunk egymással szemben, őt sohase bántottuk, ő sohase bántott egyőnket sem.” 

Brutális betegség és egy utolsó fellángolás

„Manyikám, gyere csak be egy pillanatra, […] nézd csak, mi ez a piros itt az ínyemen? […]

Mutasd! Piros – mondom. – Fáj?

Bíborvörös, kis szilvamag nagyságú foltot látok két hiányzó foga helyén. 

– Érzékeny – feleli. […] 

– Rákom van – mondja hirtelen.”

Egy hároméves, pusztítóan nehéz korszak kezdődött ezzel a jelenettel, amelyet Harmos Ilona örökített meg férjéről szóló könyvében. Parti Nagy Lajos Gézcsók című színdarabjában dolgozta föl Kosztolányi betegségének történetét, ezt összesen egyszer játszották egy felolvasószínház keretében 2008-ban. (Volt szerencsém jelen lenni – a szerző.)

Rádiumkúrákkal, stockholmi utazásokkal és rengeteg műtéttel, kezeléssel telt innentől kezdve az életük. Ebbe a nehéz és fájdalmas időszakba robbant be Radákovich Mária, az akkor 36 éves, ragyogóan szép fiatalasszony, aki épp abban a visegrádi kastélyban pihent kisfiával, ahol Kosztolányi és felesége is.

Kosztolányi a halál torkában szerelemre lobbant Radákovich Mária iránt, még párbajozni is kiállt volna a hőzöngő férj ellen. Füst Milán volt a szerelmesek titkos postása. (Bíró-Balogh Tamás Kosztolányi utolsó szerelmeinek egy külön kötetet szentelt, amiről ITT írtam korábban, érdemes beszerezni.) Harmos Ilona kénytelen-kelletlen beletörődött abba, hogy a férje másnak írta az egyik leggyönyörűbb versét, Szeptemberi áhitat címmel. Bár levélben fenyegette Máriát, és férjével is megromlott a viszonya, a nagybeteg költőt mégis odaadóan ápolta. 

Kosztolányi sok-sok szenvedés után, mindössze 51 évesen, 1936. november harmadikán halt meg, felesége pedig még harmincegy évig élt és dolgozott. Ápolta férje emlékét, menekült a nyilasok elől, írt, szavalt, fordított, küzdött a fiáért, és végül 1967. december ötödikén, 82 évesen ő is férje után ment, ám amit maga után hagyott, az felbecsülhetetlen kincsévé vált a magyar irodalomnak.

Források: Irodalmi Jelen, Zetna Folyóirat, Holmi

Valamint a szerző kezében látható kötetek

Kiemelt kép: Kosztolányi Dezső és családja – Forrás: Wikipedia/ Petőfi Irodalmi Múzeum 

Both Gabi