Ó, a nagyvonalú férfiak!

Elizabeth Eleanor Siddall 1829. július 25-én született Londonban, és szerény anyagi körülmények között nőtt fel. A hagyomány szerint az akkor még inkább nevetség tárgyának számító Preraffaelita Testvériség holdudvarába tartozó, 27 évesen Bright-kórban elhunyt festő, Walter Howell Deverell fedezte fel a különleges szépségű lányt egy kalapüzletben.

Lizzie Siddall

Deverell fejvesztve rohant barátaihoz, a testvériséget 1848-ban megalapító Dante Gabriel Rossettihez és William Holman Hunthoz, hogy eldicsekedjen az eszményi modell megtalálásának hírével. (Arról, hogy miért volt olyan különleges Siddall külseje a kor ideáljához képest, ebben a cikkemben írtam.)

A Leicester Square-en álló bolt nem volt valami jó munkahely Lizzie számára, kimerítő munkaórák és nem túl jó körülmények – nem túl sok pénzért. Így aztán a lány kapva kapott az alkalmon, hogy modellt álljon a feltörekvő tehetségeknek.

A preraffaeliták csakhamar sztárfestőkké váltak, Lizzie Siddall és többi modelljük pedig stílusikonná: frizurájukat, a festményeken viselt gazdag kelméket és fényűző ékszereket hamar felkapta a londoni úri közönség, így aztán semmi túlzás nincs abban, hogy ezek a nők a kor influenszerei és szupermodelljei lettek.

A testvériség művészetében központi kérdés a nő, és nem csupán múzsaként, modellként, hanem társadalmi szereplőként és társként is. Festményeiken gyakran dolgozzák fel a nők szerepének kérdéskörét, néha egészen modern megközelítéssel. (Deverell A Pet, azaz Egy házikedvenc című festményén például a legkevésbé az látszik, voltaképpen milyen madárka van a kalitkában, amelyhez egy elegánsan felöltözött nő közel hajol – felmerül hát a kérdés, a képen ki a „házikedvenc”?) Mindezek tükrében nem csoda, ha

A cikk a hirdetés után folytatódik!

többnyire alacsony sorból származó modelljeiket Rossettiék taníttatták és tanítgatták, bevezették a művészetekbe, hogy majdan ne csak szép, de méltó feleséggé váljanak számukra. Tiszta My Fair Lady, nem? No, nem egészen.

De mielőtt elmondom, miért nem, befejezem az unásig ismételt kánont: Lizzie Siddallt beszippantotta a nagyvilági művészélet, s bár maga sem volt tehetségtelen festő, mi több, a versírással is próbálkozott, végül az ópium – pontosabban annak társadalmilag is elfogadott verziója, a laudánum – erősebb volt nála, és 32 éves korában legyőzte.

Szegény, egyszerű lány, pedig micsoda élete lehetett volna!

Csapó kettő: rendezői változat

És akkor most nézzük meg, hogy hangzik ugyanez a történet, ha nem férfi szemszögből meséljük el.

Bár szerény körülmények között született 1829-ben, Lizzie Siddallt mindig is vonzották a művészetek, kiváltképp a festészet.

Elizabeth Eleanor Siddall: Sir Patrick Spens, 1856

Kénytelen volt viszont már egészen fiatalon munkát vállalni egy kalapüzletben. Mégsem adja fel álmait, és felkeresi Deverell apját, aki a Government School of Design titkára volt akkoriban – amelynek épülete helyet adott a Royal Academy of Artsnak.

Hogy mi szükség volt erre? Az ok rendkívül prózai:

Nagy-Britannia neves és trendi művészeti iskolájába nőket nem vettek fel. Siddall tehát olyannyira eltökélt volt a művészi pálya iránt, hogy az akkori szokásokkal szembemenve kért tanácsot az idősebb Deverelltől.

Aki semmi lényegit nem tudott mondani neki, ellenben (ez egy kevésbé romantikus verzió, sajnálom) bemutatta a fiának, aki akkor már a Royal Academy of Artsra járt.

Siddall valószínűleg másban nem is reménykedhetett, mint hogy a nagy és befolyásos Deverell család segítségével majd valami módon bekerülhet valamelyik híres festő társaságába, és „fű alatt” maga is alkothat.

Dante Gabriel Rossetti: Elizabeth Siddall reading, 1854

Az ifjú Deverell viszont első látásra beleszeretett, és fel is kérte, hogy üljön neki modellt, ami ugyan inkább megvetendő elfoglaltság volt a korszellem szerint, mintsem magasztos múzsai tevékenység, Siddall családja azonban rábólintott a mellékállásra, hiszen folyamatosan pénzszűkében voltak.

Na, ez így egy kicsit azért árnyaltabb, nem?

És csak most jön „a java”. Nem, valójában a csúnya része a történetnek.

Amikor arról beszélünk, hogy a preraffaeliták mennyire modernül gondolkodtak a nőkről, nem árt azért néhány ecsetvonással árnyalni a képet. Amikor John Everett Millais Ophelia című, legismertebb festményén dolgozott,

Siddall egy nagy kád vízben mozdulatlanul fekve „állt” neki modellt. A nő hiába jelezte többször is, hogy a fémkádat alulról melegítő gyertyák leégtek, és a víz jéghidegre hűlt, Millais hisztinek titulálta a panaszt. Siddall tüdőgyulladást kapott, ami ma sem mókás dolog, nemhogy akkor.

Siddal családja végül országos botránnyal fenyegetőzve érte el, hogy Millais kifizesse a lány gyógykezelésének költségeit.

John Everett Millais: Ophelia, 1851–1852

John Ruskin műkritikus, a kor egyik befolyásos alakja volt az egyik, aki a kezdetektől látta a potenciált a preraffaeliták művészetében – a testvériség tagjai pedig őt magát és elméleteit becsülték nagyra. (Más kérdés, hogy Ruskin felesége, Effie később John Everett Millais felesége lett, méghozzá botrányos körülmények között: a nő érvényteleníttette a házasságát a kritikussal, tekintve, hogy Ruskin éveken át nem volt hajlandó „elhálni” a frigyet.)

Szóval Ruskinnak kétségtelenül jó szeme és ítélőképessége volt, ugyanis meglátta a tehetséget Lizzie Siddal korai képén is.

Még akkor is nyíltan dicsérte, amikor a többi kritikus gúnyolódott a művein, mondván, hogy a technikát hírből se ismeri. Ja. Millais 14 évesen már a Royal Academy of Artsra járhatott, Lizzie Siddall felvételizni se mehetett el. De semmi gond!

Feltétlenül írjuk Ruskin javára emellett, hogy 1854-től évi 150 fontos jövedelmet biztosított Siddallnak, ha a festésre koncentrál, mert látta, milyen gyorsan fejlődik. (A kalapboltban évi 24 fontért melózott félállásban.)

Elizabeth Siddall: Clerk Saunders, 1857

Ez azonban mégsem lett sikersztori: 1857-ben Siddall besokallt attól, ahogyan Rossetti bánik vele, és emellett Ruskin jóindulatától függ, és lényegében elszökött Sheffieldbe, ahol új életet kezdett. Megunta, hogy a férfiak kényétől-kedvétől függ művészi kiteljesedése, úgyhogy beiratkozott a Sheffield School of Artra, amelynek sokkal kisebb rangja volt ugyan, mint a Royal Academy of Artsnak, de nők jelentkezését is elfogadták.

Lizzie Siddall a saját jogán akart művész lenni.

S hogy pontosan miért is menekült Rossetti elől?

Pusztító szerelem – na, ne romantizáljunk már!

Hogy pontosan milyen viszony volt Deverell és Lizzie Siddall között, az nem világos: egyes források szerint szerelmük kölcsönös volt, mások szerint egyoldalú, mert a nő már akkor beleszeretett Gabriel Dante Rossettibe, amikor bemutatták őket egymásnak.

Egy biztos: Rossetti és Siddall hamarosan egy pár voltak, ezt azonban – brutális féltékenysége mellett – a férfi meglehetősen szabadosan kezelte. Folyamatosan csalta Siddallt, aki viszont egyrészt szerelmes volt belé, másrészt pedig elég kilátástalan élethelyzetben volt, így a sorozatos megalázások miatti egyre rosszabb idegállapotát laudánummal próbálta javítani.

Ami nem a legjobb ötlet, tekintve, hogy ez a szer nem más, mint ópium.

„Ópiumot társadalmilag elfogadott módon laudánum formájában vett magához a 19. századi ember. A keveréket először a 17. század végén állították elő, 10 százalék ópiumot és 90 százalék alkoholt tartalmazott fahéjjal vagy sáfránnyal ízesítve. Egy 1853-as, laikusoknak írott francia orvosi kézikönyv a következő alkalmazási területeit sorolja fel: dementia, epilepszia, delirium tremens, vitustánc, merevgörcs, neuralgia, asztma, akut hasmenés, vérhas” – írja róla Szécsi Noémi.

Dante Gabriel Rossetti: Regina Cordium, 1860

Rossetti 1851-től menyasszonyaként mutatta be Siddallt, ugyanakkor a nő állandó kérlelése ellenére sem volt esze ágában sem kitűzni az esküvő időpontját.

Nem nehéz kiszámolni, hogy a sheffieldi költözésig (1857) már jó hat éve gyepálta a nő idegeit az állandó félrelépésekkel és birtoklási vágyával. És a Sheffieldbe érkező baráti levelek is újabb meg újabb afférokról értesítették a nőt, aki 1860-ra nagyon legyengült.

Olyannyira, hogy a család megüzente Rossettinek és Ruskinnak, hogy talán jobb, ha elbúcsúznak tőle. Siddallt egy szanatóriumba szállították, Rossetti pedig hirtelen sürgősnek találta az esküvőt, úgyhogy amint a nő jobban lett, elvette feleségül. 

Hosszú párizsi nászútjuk után Siddall teherbe esett, örökbe fogadtak két kutyát, innentől akár hepiend is lehetne – ez azonban egy sötét viktoriánus történet, sajnálom. Siddall továbbra sem tudott szabadulni függőségétől, a gyermek koraszülöttként jött világra, és meghalt. A nőnek meggyőződése volt (noha a férfi tagadta), hogy Rossetti ismét csalja, amihez hozzájött még a gyermeke elvesztése utáni depresszió, így aztán az állapota rohamosan rosszabbodni kezdett.

Dante Gabriel Rossetti: Beata Beatrix, 1870

1862. február 10-én Rossetti Algernon Charles Swinburne költővel vacsorázott, aztán együtt indultak egy esti kurzusra, ahol a festő oktatott. Siddall ekkor már lefekvéshez készülődött, bevette szokásos laudánumadagját, és Rossetti visszaemlékezése szerint az éjjeliszekrényen álló üvegcse félig volt. Mire hazaért, az üveg üresen állt, mellette egy búcsúlevél.

Amikor Rossetti megbizonyosodott arról, hogy felesége (aki vélhetően újra terhes volt) meghalt, barátja, Ford Madox Brown festő tanácsára elégette a búcsúlevelet. Részben azért, hogy ne öngyilkosságként könyveljék el az esetet, hiszen akkor Siddall nem kaphatott volna egyházi temetést – részben pedig vélhetően azért, hogy sose derülhessen ki, pontosan mi állt a levélben.

Egy kicsit narci, na és?

Rossetti, ha engem kérdeztek, nem a legjófejebb szereplője a művészettörténetnek, bármennyire rajongok is a képeiért. 

Ugyan éveken át nem volt hajlandó kitűzni az esküvő időpontját, az Ophelia című Millais-festmény elsöprő sikere után Rossetti határozottan megtiltotta Siddallnak, hogy másnak is modellt álljon, ezzel anyagilag sakkban tartva a nőt, aki – amint azt más festők felidézték – olyannyira tartott Rossettitől, hogy kategorikussá és rideggé tett minden nemleges választ, hogy még a gyanú árnyéka se vetülhessen rá.

Rossetti saját, ki nem adott verseit Siddall koporsójába helyezte, mondván, ennél méltóbb helyre nem kerülhetnének. Aztán hét év múlva a művész meggondolta magát, és exhumáltatta egykori hitvese holttestét – hogy kivetethesse mellőle a verseket.

A piszkos munkát ügynökével, Charles Augustus Howell-lel végeztette. Ő volt az, akitől elterjedt a hír, hogy a koporsó felnyitásakor nem egy csontvázat talált, hanem egy tökéletes állapotban megmaradt testet, amely mintha csak aludna.

Egy valódibb Siddal-portré

Néhány nappal ezelőtt részt vettem a Magyar Nemzeti Galéria által szervezett előadáson, amelyet a londoni Tate kurátora, a preraffaeliták egyik legnagyobb ismerője, dr. Carol Jacobi tartott. (A Nemzeti Galériában augusztus 15-ig látható a Vágyott szépség című preraffaelita tárlat.) Nagyon izgalmas volt látni, hogy dr. Jacobi nem csupán múzsaként emlegette Siddallt, hanem szuverén és fontos alkotóként a testvériség többi tagja mellett. (Nemrég Londonban kiállítást is rendeztek a testvériség holdudvarában tevékenykedő női művészek alkotásaiból, Preraffaelita Nővérek címmel, ami azért sejteti, hogy nem Siddallé az egyetlen majdnem kiradírozott történet.)

Lizzie Siddall: Self-portrait, 1854

Nem mindegy tehát, hogy egy történetet ki és milyen szemszögből mesél el. Természetesen

sosem tudhatjuk már meg, mekkora művész lett volna Lizzie Siddallból, ha ugyanolyan esélyekkel indul, mint a testvériség férfi tagjai, és a megfelelő tanulmányok mellett azt a támogatást is megkaphatja, ami egy férfi festőaspiránsnak járt akkoriban.

A legtöbb, amit tehetünk érte, hogy más fénytörésben is megmutatjuk azt az agyonromantizált, de közel sem idilli képet, amit a preraffaeliták és az azóta őket kutatók festettek róla.

Csepelyi Adrienn

Források: ITTITT és ITT

Kiemelt kép: Millais: Ophelia. Forrás: Getty Images/Print Collector