Undok influenszereket hentel a tóban lapuló boszorkány

–

Az alapsztori

Hiába a lélegzetelállítóan szép környezet, az erdő harsányzöld, a levegő láthatóan olyan tiszta, hogy szinte harapni lehet az oxigént, a tó vize pedig oly aranylóan csillog a naplementében, hogy még Mari néniből is kihozza a közösségi médiás tartalomgyártót, a svéd vadonban található kemping jó pár éve néz szembe a csőd rémével, úgy tűnik, senkinek esze ágában sincs arrafelé nyaralni, ha egzotikusabb úti célok felé is vehetik az irányt. A tulajdonos házaspár (amelynek tagjait, ha magyarok lennének, Németh László minden bizonnyal boldogan énekelne meg, kidomborítva az elszigeteltségből fakadó elfajzásokat) ezért két divatos marketingstratégiával rukkol elő. Először is a sima kempinget igyekeznek glampinggé feltuningolni, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a sátorba díszpárnák kerülnek, az erdőbe pedig fából ácsolt csinos nyilak különféle koktélelnevezésekkel (helló, kedves freak svéd házaspár, ennél azért már messze kreatívabb ötleteket lehet találni glamping címszó alatt akár a Pinteresten is!). Másrészről meghívják két napra az egyik helyi influenszert és annak barátait, hogy az ő posztjain keresztül érjenek el még több embert, hátha akkor majd végre trendivé válik az általuk rajongásig imádott környezet, és hömpölygő tömegek fogják elárasztani a tábort.

A fura nő legendája

Igen ám, de a glamping szigetét körbeölelő tó nem teljesen veszélytelen, hívja fel az influenszerek figyelmét a kissé zavart tulajdonos, azaz: lehet nyugodtan bulizni a szigeten, nem lesz baj, amíg a tóba nem mennek bele. (A nézőben pedig ennél a pontnál felmerül: akkor mégis mi a frászért akarna bárki is épp ott nyaralni?) Történt ugyanis, hogy egy helybeli nőre boszorkányság árnyéka vetült, a falubeliek ezért egy vasálarcot tettek rá, amit még gondosan a koponyájához is szögeztek, csak hogy tartson (éljen az észak-európai pedantéria, nem véletlenül származik épp innen az IKEA, ugye?). A nővel azonban nem a fejét átütő vasszegek végeztek, és még csak nem is az, hogy sem enni, sem inni nem tudott a vasmaszktól, hanem inkább önkezével vetett véget nyomorulttá tett életének: a tóba ölte magát, hogy holtában aztán ott vadásszon le bárkit, aki a vízbe merészeli tenni a lábát (megnézném azért a booking.com-on a glamping értékeléseit ezek után).

Nem lesz ebből baj? (De.)

Egy erős blairwitches kezdés után az alkotók már rögtön az első tíz percben gavallérosan elszórják az összes „medvecsapdát”, aminél a néző tudhatja, mire számítson. A szigeten nincs wifi, az idős úr kissé bizonytalankodva adja át a walkie talkie-kat a társaságnak, hívják, ha gond van; a sátoron (műfajából adódóan) egy darab csukható ajtó sincs; a hatfős társaság rendkívül távol áll attól, hogy barátokként tekintsenek egymásra; a feszültség már az első perctől tapintható (de erről lejjebb), és persze azonnal mindenki önfeledten a tóba veti magát, mintha nem lenne holnap (és így persze van, akinek nem is lesz). 

Ezen kívül

olyan, mintha a forgatókönyvírók (Paolo Vacirca, Henry Stenberg és Filip Hammarström) felcsapták volna a Wikihow-t a „hogyan készítsünk horrort” címszónál, majd akkurátusan, lépésről lépésre követték volna az ott olvasott instrukciókat.

Aztán amikor a sor végére értek, de még mindig volt hátra bő egy óra a filmidőből, akkor új helyszínre vitték a szereplőiket, és ott újra végigmentek a listán… majd újra és újra. Így lesz az összes jumpscare repetitív: esik (rendkívül sokat ráadásul, újabb ellenérv a glampingben eltöltendő nyaralásra), kintről mozgás hallatszik, valaki kiszalad/beszalad/vízbe nyúl, jön a Boszorka, sikítozás illetve a Ne! Ne! Ne! Ne! mantraszerű ismételgetése. Aztán helyszínt változtatnak, és kezdődik minden elölről, legfeljebb a társaság indul fogyatkozásnak.

Utálatos emberek

Amúgy én szeretek hentelős horrorokat nézni (valószínűleg ebben élem ki az elfojtott agressziómat), olyat meg pláne, ahol az ijesztő lény csupa kellemetlen alakot tesz el láb alól.

Ebben a bagázsban pedig alig találni olyat, akinek az esetében ne a tóban lakó boszorkának drukkolna az ember: vegye-vigye nyugodtan az illetőt, lomtalanítsa bátran a világunkat.

Először is ott van a közhelyes ábrázolású Influenszerlány (Sofia Kappel), akinél onnan tudhatod, hogy ő híres és sok követője van, hogy 1. műszempillája van (aminek a dráma tetőfokán való eltávolítása is hangsúlyozza, mennyire elkeserítő helyzetbe kerültek); 2. a kezében állandóan ott a telefonja; 3. önző; 4. csak a kamerának hajlandó kedveskedni, egyébként rettentő undok.

A tripre elkíséri őt a tenyérbemászóan idegesítő exe, aki ezen a hétvégén szeretné bevallani a követők előtt, hogy ők valójában már nincsenek is együtt, Dimman (Vincent Grahl) ugyanis már az új csajával érkezik. Nos, egy dolgot meg lehet állapítani, a fiúnak nincsen zsánere, a magas, vékony, felszínes sztár barátnőjét egy teljesen átlagos orvostanhallgatóra cserélte le. Ám Elin (Molly Nutley) csak az első percekben tűnik jó (vagy kevésbé utálható) arcnak, a konfliktusok és a horror fokozódásával előront belőle a Karen, kezébe ragadja a menekülés megszervezését, majd rendszeres időközönként mindenkit alaposan kioszt, lebasz, vagy saját kezűleg megcsonkít. Egy biztos: nem szeretnék szülőtárs lenni abban az osztályban, ahol ő a szülői munkaközösség elnöke. A társaságba tartozik még a zuggyógyszerfüggő influenszer és a csaja, illetve egy basszgitáros, aki mellékállásban menedzserkedik, pontosabban kontentet gyárt.

Vélemény?

A film erősen megosztotta az önjelölt kritikusokat is, az IMDb oldalán két szélsőség között ingadoznak a véleményvezérek: sokan vannak, akik szerint a Követésben a svéd horror legjobbját tisztelhetjük, és olyanok is akadnak bőséggel, akik semmiképp nem ajánlják a mozit abban az esetben, ha minimálisan is fogékony vagy a logikus és kritikai gondolkodásra.

De őszintén: végül is mit vár az ember egy horrorfilmtől, amiben influenszereket kaszabolnak halomra? 

Képek forrása: ADS Service Kft.

Fiala Borcsa