Julie Green 1961-ben született és az Oregon Állami Egyetemen oktatott művészetet. Last Supper (magyarul: Utolsó vacsora – a szerk.) című, leghíresebb projektjét a kilencvenes években kezdte el festeni újságközlemények hatására:

a festőművésznek ugyanis megakadt a szeme azon, hogy az amerikai lapok nemcsak a kivégzésekről jelentetnek meg hírt, de olyan részleteket is közölnek benne, mint az elítéltek által elköltött utolsó étkezés.

Ezt furcsán személyes betekintésnek érezte a halálsoron lévők sorsába, így elkezdte megörökíteni ezeket a menüket. „Ügyes szakácsok és jó ételek között nőttem fel. Számomra az étel mindig is ünnepelt dolog volt. Éppen e miatt a kontraszt miatt találtam nagyon érdekesnek az egészet. Ez az étkezés ugyanis minden, csak nem ünnep” – mondta Green egy, a New York Timesnak adott interjúban. 

Eredetileg textilszalvétákon szerette volna megörökíteni az ételeket, végül azonban a porcelántányérok mellett döntött, amelyekre kék akrillal kerültek fel az adott fogások – színvilágukban a míves kínai porcelánokra emlékeztetve.

Úgy gondolta: az, hogy mit kíván az elítélt a kivégzése előtt, sok mindenről – mint a szociális háttér, a társadalmi berendezkedés, vagy az egyéni sorstörténetek – elgondolkoztathatja az alkotások szemlélőit. 

Míg volt olyan elítélt, akinek kérésére édesanyja készíthette el az utolsó fogást a börtönkonyhában, családi recept alapján, addig egy másik születésnapi tortát kért, mivel korábban sosem kapott. Volt olyan is, aki csak egy almát vagy egy üveg kólát választott, de egy értelmi fogyatékos férfi, aki nem értette a kivégzés fogalmát, a pitét, amit kért, eltette későbbre.

Itt is megvannak a keretek

Szinte az összes halálbüntetést alkalmazó amerikai államban az elítéltek olyan ételek közül választhatnak, amikhez rendelkezésre állnak alapanyagok a börtönkonyhán, vagy egyszerűen beszerezhetők a költségkereten belül (ami
Kaliforniában például 50, míg Oklahomában 15 dollár). Texasban viszont – ahol a legtöbb halálbüntetést hajtják végre az Egyesült Államokban – néhány éve eltörölték az utolsó étkezés lehetőségét.

Green a projekttel a kivégzettek emberi oldalát igyekezett megmutatni, országszerte festette meg a halálraítéltek utolsó menüjét, a múltból és a jelenből egyaránt. Eredetileg úgy tervezte, addig folytatja a festést, míg el nem törlik a halálbüntetést Amerika összes államában, ám 2021 őszén, petefészekrákjának előrehaladott állapota miatt ezer tányérnál befejezte a munkát, egy hónappal később pedig elhunyt.

Bár Julie Green elsősorban művészeti alkotásként, és nem érvelésként tekintett a Last Supperre, a sorozat nem maradt kritikusok nélkül. Egyesek azzal vádolták, hogy mások halálán nyerészkedik (annak ellenére, hogy a projekt nonprofit alapon működött), mások pedig túlzásnak érezték, hogy olyan bűnözőkkel szimpatizáljanak, akik szörnyű tetteket követtek el. Green sem szeretett volna szemet hunyni a bűncselekmények fölött, azonban a kérdést ennél sokkal összetettebben szemlélte.

„Miközben anyagot gyűjtök a festményekhez, a bűncselekményekről is találok információkat. Miközben a tányérokat festem, tisztában vagyok vele, mennyi szenvedést szimbolizálnak, kezdve az áldozatokkal és családjaikkal, az elítéltekkel, és azok családjaival – mondta egy 2015-ös interjúban. – És annak az esélyét sem felejthetem el, hogy akár hiba is történhetett, és egy ártatlan embert ítéltek halálra.”

Jogtalanul a rácsok mögött

A fenti gondolatból született meg másik sorozata, amely a First Meal (Első étkezés) címet viseli. Ezeken olyan menüket örökített meg, amelyeket tévesen elítélt, jogtalanul raboskodó emberek ettek a szabadulásuk után.

A projekt 2018-ban indult el, az első alkotáson Kristine Bunch menüjével, aki 17 év jogtalan raboskodás után nyerte vissza szabadságát, amit pezsgővel, humusszal és kagylóval ünnepelt.

Green szerint ezek a festmények jól kiegészítik a Last Supper alkotásait, és bár eredetileg azt remélte, ezek örömtelibb alkotások lesznek, sokszor ugyanolyan szívfacsarók, mint az utolsó étkezéseket megörökítő tányérok. „Az első szabad étkezés egy boldogsággal teli pillanat, de nem ellensúlyozza a tévesen rács mögött töltött időt” – mondta a Rolling Stone magazinnak 2019-ben. Az Északnyugati Egyetem Tévesen Elítéltek Központjával együttműködve rengeteg kiszabadult története jutott el a művészhez, aki zászlóméretű textileken örökítette meg ezeket, élénk színekkel és kollázsolt elemekkel kiegészítve a műveket. 

Ezeken a zászlókon megjelenik a viszontlátás öröme (gyakran a hazatérők mondatai is rákerülnek a művekre), a rács mögött nélkülözött egyszerű boldogságok (mint egy narancs vagy egy gyorséttermi szendvics), de az étkezés örömteliségén túl a veszteséget is szimbolizálják, és az igazságszolgáltatás visszásságaira, hiányosságaira hívják fel a figyelmet.

Egy 2020-as adat alapján az Egyesült Államokban az elmúlt három évtizedben 2400 jogtalanul bebörtönzött emberből a felét rendőri vagy végrehajtói kötelességszegésből ítéltek el, a téves ítéletek aránya pedig még magasabb a marginalizált csoportok esetében.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Julie Green (@juliegreen_art) által megosztott bejegyzés

A projekt bevételeinek egy része az adott festményen szereplő kiszabadításában közreműködő civil szervezethez került, de a munkák lehetőséget adnak arra is, hogy az igazságszolgáltatás előnyei mellett a visszaélésekről, hiányosságokról is párbeszéd kezdődhessen. A rács mögött töltött éveknek ugyanis messzemenőek a következményei, hiába az anyagi kártérítés, a teljes szabadságig hosszú út vezet, fizikailag és mentálisan egyaránt.

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép forrása: Getty Images / Chicago Tribune / Contributor

Pichler Zsófi