Az elrettentés eszköze vagy a kegyetlenség netovábbja? – A halálbüntetéssel kapcsolatban évezredek óta nincs egyetértés
A halálbüntetés évezredes múltja ellenére még mindig megosztja az embereket: vannak, akik szerint szükséges az intézkedés ahhoz, hogy fenntartsuk a társadalmi rendet, míg mások azt gondolják, az állam nem teheti meg, hogy elvegye egy ember életét. És bár már az ókorban is voltak példák a halálbüntetés eltörlésére, ez a második világháború vége óta tekinthető csak globális jelenségnek. 2010 óta a világ országai közül 97-ben már semmilyen esetben sem alkalmazzák a kivégzések végrehajtását, idén pedig huszadik éve, hogy október 10. a halálbüntetés elleni küzdelem világnapja. Mózes Zsófi írása.
–
A halálbüntetés az egyik legrégebbi büntetési forma
Az első kivégzések még emberáldozatoknak tekinthetők, amiket a túlvilág megbékítése, a felbomlott egyensúly visszaállítása érdekében hajtottak végre, de gyakori indok volt a közösséget ért sérelem megtorlása is. A halálbüntetés különböző formáival már Hammurapi törvénykönyvében, a mózesi törvényekben, a Koránban, az ókori görögöknél, de a római jogban is találkozhatunk.
A középkorban az akasztás és a lefejezés volt a két jellemző kivégzési forma, az inkvizíció terjedésével azonban gyakorivá vált a máglyahalál is. Az idő előrehaladtával aztán egyre kevesebbszer alkalmaztak halálbüntetést,
a XIX. században először Hollandia és Portugália, a második világháború után pedig a nyugat-európai országok is sorra törölték el a halálbüntetést, ugyanis az Európai Unióhoz való csatlakozásnak ez az egyik alapfeltétele.
A magyar történelem során gyakori büntetési forma volt a halálbüntetés, már I. István és I. László törvényeiben is szerepelt. Később a kivégzések visszaszorítására kísérletet tett Mária Terézia és II. József is, az 1878-as Csemegi-kódex pedig – ami az első modern büntető törvénykönyvnek tekinthető – leszűkítette azoknak a bűncselekmények a körét, amelyek halálbüntetéssel voltak szankcionálhatók.
Magyarországon a halálbüntetést 1990-ben törölték el, az utolsó kivégzést 1988-ban hajtották végre
1986-ban Vadász Ernő és Lakatos István a tiszacsegei italboltban felfigyeltek egy férfira, aki jómódúnak tűnt, és tudták róla, hogy egyedül él. November 10-én éjjel betörtek a kiszemelt áldozat lakásába, ahol a kezeit összekötözték, majd miközben átkutatták a lakást, felváltva verték a férfit. Nem találtak annyi pénzt az elkövetők, mint amennyit reméltek, így végül néhány száz forinttal, egy asztali órával és borotvapengékkel távoztak.
Egy hónappal később, december 10-én Vadász és Lakatos a község másik tagját, Juhász Imrét szemelte ki áldozatul. Az utcán leütötték, megmotozták, de mivel a férfi nem vette fel aznap a fizetését, pénzt nem találtak nála. A zsákmány végül két csomag cigaretta, öngyújtó, személyes iratok és fél liter pálinka volt. A férfi, akinek száját betömték, végül belehalt a sérüléseibe.
Lakatos Istvánt és Vadász Ernőt 1987. január 6-án fogták el a hatóságok. Az ügyészség kitervelten és nyereségvágyból elkövetett emberöléssel, nagyobb értékre elkövetett lopással és okirattal való visszaéléssel vádolta őket.
Az elsőfokú ítélet értelmében Lakatos Istvánt 18 évnyi fegyházbüntetésre és 10 évre szóló közügyektől való eltiltásra, míg Vadászt halálra ítélték.
A fellebbezést, melynek során Vadász Ernő enyhítésként életfogytig tartó fegyházbüntetés kiszabását próbálta elérni, elutasították. Az ítéletet 1988. július 14-én hajnalban hajtották végre, a férfit felakasztották.
Napjainkban négy csoportba sorolhatjuk az országokat az alapján, hogy az adott ország hogyan viszonyul a halálbüntetéshez
Beszélhetünk így többek között abolicionista (halálbüntetést ellenző) országokról, melyek jogrendszerében nem jelenik meg a halálbüntetés, így az semmilyen körülmények között nem szabható ki. Míg a második csoportba tartozó országok, csak kivételes esetekben teszik lehetővé a halálbüntetés alkalmazását (leginkább háborús vagy katonai bűncselekmények esetén), addig elvben az abolicionista államok körébe tartoznak azok az országok, amik jogrendszere lehetővé teszi a halálbüntetést köztörvényes bűncselekmények esetében is, de a gyakorlatban az elmúlt években nem hajtottak végre kivégzést.
A negyedik kategóriába 2019-ig 56 olyan ország tartozott, ahol közönséges bűncselekmények esetén is alkalmazták a halálbüntetést.
Még mindig nincs egyetértés a szankció szükségességét illetően
Az utilitaristák legerősebb érve a halálbüntetés mellett annak elrettentő hatása. Úgy vélik, a halálbüntetés eltörlése a gyilkos életét felértékeli az áldozatéhoz képest, illetve számukra nem elfogadható, hogy a társadalom számára plusz költséget jelent az életfogytig tartó büntetés, ami ráadásul valójában sokszor nem is tart az elítélt élete végéig. A tényleges életfogytiglanra ítélt bűnözőknek nincs vesztenivalójuk, így semmi sem tartja vissza őket, ezáltal pedig veszélyt jelenthetnek a környezetükre.
A halálbüntetést támogatói leginkább gyilkosság esetében tartják elfogadhatónak, ritkábban azonban más, különösen súlyosnak számító bűncselekményekért, például nemi erőszakért vagy kábítószer-kereskedelemért is.
Ezzel szemben a halálbüntetést ellenzők egyik legfontosabb érve, hogy az végleg elveszi a lehetőségét annak, hogy egy ártatlanul elítélt ember számára igazságot lehessen szolgáltatni.
Emellett azt is gondolják, hogy a halálbüntetésnek nincs valós elrettentő hatása, valamint sokuk szerint antihumánus az eljárás. Szerintük nem a büntetés súlyosságának vagy kegyetlenségének van elrettentő hatása, hanem a büntetés elkerülhetetlenségének és ezáltal a minél gyorsabb eljárásnak. Ha ezek a feltételek teljesülnek, akkor kisebb mértékű büntetés is célravezető.
Az Egyesült Államokban évente mintegy harmincezer gyilkosság történik – hiába a halálbüntetés lehetősége –, Kínában pedig a megvesztegetést is büntethetik kivégzéssel, azonban még ennek ellenére is virágzik a korrupció. Ez erősen megkérdőjelezi, hogy valóban van-e elrettentő hatása a halálbüntetésnek.
Források: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Greg Smith/CORBIS/Corbis
