Nekem ezek a kérdések kavarognak a fejemben azóta, hogy elkezdtem mélyebben beleásni magam Sophie Scholl életébe, és elképzeltem, vajon milyen lenne ő most, százévesen.

Az élete és halála nemcsak hősiességről, bátorságról, elszántságról és a kor kegyetlenségéről szóló lecke, de azt is megmutatja, mennyire téves egy társadalomra homogén masszaként tekinteni. Nem lehet azt mondani, hogy a Harmadik Birodalomban minden német náci volt, mindegyikükben ott lakozott az árja tudatra épülő felsőbbrendűség, és hogy saját polgárait nem taposta el a rendszer olyan kegyetlenül, mint a bűnbakként kreált, megbélyegzett ellenségeket.

Mindenki ellenség volt, aki másképp gondolkodott, mint a nemzetiszocialista rezsim – mindenki, akit ők annak ítéltek. 

Sophie Scholl neve megmaradt a történelemkönyvek lapjain, de vajon hány hozzá hasonló áldozatról nem tudunk, aki után nem maradt fenn emlék, elbeszélés, és a szórólapjai nem jutottak el a BBC-hez, nem dobták le angol repülőgép fedélzetéről német nagyvárosokba, és aki csak a saját hétköznapi döntéseivel, cselekedeteivel állt ellen a rendszernek? Mit tanít nekünk ma, 2021-ben ennek a fiatal lánynak a története, és a Fehér Rózsa passzív ellenállási mozgalma, aminek megmozdulásai sokkal ártatlanabbak voltak, mint sok, velük egy időben tevékenykedő, komoly szervezeti hátterű ellenállási csoportosulás?

Sophie Scholl egy hatgyermekes, lutheránus hitvallású keresztény, liberális szemléletű családba született, negyedik gyerekként. Édesapja az első világháborúban ismerkedett meg az édesanyjával egy hadikórházban, ahol mindketten szolgáltak. Hat gyermekük közül hármat kellett elgyászolniuk a háború alatt, köztük Hanst és Sophie-t, akiket a Fehér Rózsa akcióiban való részvétel miatt ítéltek halálra 1943-ban, Münchenben, Werner fiuk pedig a Wehrmacht katonájaként az orosz fronton tűnt el 1944-ben.

Hans és Sophie Scholl 1940 körül – Forrás: Getty Images/Authenticated News/Archive Photos

Annak ellenére, hogy Robert Scholl a kezdetektől hangos kritikusa volt Hitlernek, az éppen kiskamaszkorba belenövő gyermekeit erősen beszippantotta a náci propaganda, így boldogan és büszkén csatlakoztak a párt ifjúsági tagozatához 1933-ban. Hans vezetői kvalitásaira hamar felfigyeltek, ezért zászlóvivőként részt vehetett az 1936-os nürnbergi pártfelvonuláson. Sophie számára az egyenruhában vonulás, az egység és közösség építésének eszméje, a természetben eltöltött táborok és kirándulások inkább voltak izgalmasak, mint eltántorítók. Tizenkét évesen lépett be a Német Leányszövetségbe, a nemzetiszocialista párt egyetlen, lányoknak szervezett tagozatába, amelynek fő célkitűzése volt, hogy erős német nőket képezzen ki, akiknek legfontosabb életfeladatuk, hogy árja gyerekeket szüljenek, neveljenek, háztartást vezessenek, ily módon segítve a férjeiket.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Nem voltak könnyűek ezek az évek a Scholl-házban, ahol a nemzetiszocialista eszmékkel teljesen ellentétes szemléletű apuka szemben állt és vitázott a kamasz gyerekeivel, akiket egyre jobban magába szippantott a mozgalom.

Ez bizony nemcsak kellemetlenséget, de félelmet is jelentett a hasonló helyzetben lévő családok számára, ahol nem lehetett tudni, hogy a gyerek mikor jelent a Gestapónál a szülei nézetéről. 

Sophie és Hans számára is eleinte a náci ideológiát elmélyítő, egyre szélsőségesebb, gyűlöletkeltő programok jelentettek szemléletformáló élményeket, később pedig családjuk és környezetük hatására szép lassan bennük is növekedni kezdett a rendszerkritikus szemlélet, amely három év alatt már teljesen kiábrándította őket a Hitlerjugend szélsőséges eszméiből. Hans 1936-ban Nürnbergből, a birodalmi pártgyűlésről visszatérve kezdett el látványosan távolodni a nemzetiszocialista eszméktől, ami húgának fejlődő világképére is hatással volt. Ahogy az is, amikor édesapját letartóztatták, miután titkárnője feljelentette, hogy Hitlert az emberiség sorscsapásának nevezte. Ekkortól a Scholl család életét és hétköznapjait beárnyékolta a félelem és kiszámíthatatlanság, amely a rendszer ellenségeire várt akkoriban.

Sophie 1940-ben végezte el a középiskolát, és óvónőként kezdett el dolgozni, abban a reményben, hogy az akkor már fél Európával háborúban álló Németországban elkerülheti a lakosság számára kötelezővé tett munkaszolgálatot. Nem jöttek be a számításai: hat hónapot robotolt olyan fanatikus ideológiai kiképzések közepette, amelyek tovább mélyítették a rezsimmel szembeni ellenállását. Ezek után még hat hónapra egy olyan óvodába helyezték, ahol azoknak az anyáknak a gyerekeire vigyázott, akik a helyi téglagyárban állítottak elő katonai alkatrészeket.

Lelkileg nagyon megterhelő volt számára ez az időszak, mert úgy érezte, a munkájával – ha csak közvetve is, de – hozzájárul a háborúhoz és a náci ideológia terjedéséhez, amely akkor már teljesen idegen volt tőle.

E kötelezettségek teljesítése volt a feltétele annak, hogy jelentkezhessen a müncheni Lajos–Miksa Egyetemre, ahol bátyja orvosnak tanult, és 1940-től kezdve már ellenállási akciókat szervezett, amelyekről Sophie sokáig mit sem tudott. Biológiát és filozófiát kezdett el hallgatni akkor, amikor az egyetemi hallgatók mindössze tíz százaléka volt nő. 1942-ben az egyetemen találkozott a Fehér Rózsa egyik röplapjával. Ekkor jött rá, hogy a bátyja is tagja a passzív ellenállásnak, amely röplapokkal igyekezett felhívni a figyelmet a náci propaganda hazugságaira és a háború szőnyeg alá söpört kudarcaira. Nem volt kérdés számára, hogy ő is csatlakozzon a kezdeményezéshez, és aktívan részt vegyen a német értelmiség szemének felnyitásában a frontvonalakon zajló eseményekkel kapcsolatban. Fő üzenetük elsősorban a frontvonalon szolgáló katonák egyre kilátástalanabb helyzetére összpontosított, nem a zsidóüldözésre. 

1942-ben mindössze hat meghatározó tagja volt ennek a formálódó liberális egyetemi ellenállási sejtnek, amelytől Hans igyekezett minél tovább távol tartani húgát, végül azért engedte meg, hogy csatlakozzon, mert fiatal egyetemista lányként kisebb eséllyel feltételeztek róla felforgató tevékenységet és állították meg az utcán az SS katonái.

Sophie Scholl – Forrás: Getty Images/ullstein bild/ullstein bild

Sophie Scholl 1943 februárjában egy szórólapokkal teli bőrönddel érkezett meg az egyetem épületébe, hogy azokat valamelyik forgalmas folyosón hagyva eljuttathassa mondanivalójukat a tantermekből kiözönlő diákokhoz.

Miután elhelyezte a kiáltványokat, észrevette, hogy néhány maradt még a bőröndben, ezeket aztán a legfelső szintről az aulába szórta.

Ez a spontán elhatározás leplezte le az ellenállási kört, mert az egyetem egyik karbantartója, Jacob Schmid észrevette a lányt, és jelentette a Gestapónak, amely azonnal őrizetbe vette a testvérével együtt.

Sophie mindeközben távkapcsolatban élt és folyamatosan levelezett az orosz fronton szolgáló vőlegényével, Fritz Hartnagellel, akivel még korábban egy ifjúsági pikniken találkozott. Ezeket a leveleket a frankfurti levéltár őrzi; a sorok Sophie belső vívódásairól is tanúskodnak, hogy egy olyan férfihoz kötődik, aki a katonai pályán épít karriert és akinek biztosan nem lesz olyan felesége, mint amelyet a kor ideológiája megkíván.

Fritz 1941-től szolgált Oroszországban és amikor levelet írt a frontról a nemzetiszocialista pártnak, hogy kegyelmet kérjen menyasszonyának, Sophie már öt napja halott volt. Fritz a háború után Elisabeth Schollt, Sophie tizenöt hónappal fiatalabb húgát vette feleségül, akivel hosszú, boldog házasságban élt. Elisabeth tavaly februárban hunyt el a századik életévében, és elbeszélései nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy ilyen jól dokumentált képet kapjunk a Scholl család életéről.

Hans vétkessége egyértelmű volt, a Gestapo nyomozója, Robert Mohr viszont Sophie-t ártatlannak hitte.

Miután Hans mindent bevallott, Sophie is úgy döntött, hogy a fenyegető halálbüntetés ellenére vállalja a felelősséget tetteiért, és őszintén feltárja szerepét az ellenállási akcióban. Abban reménykedtek mindketten, hogy így megvédhetik azokat a társaikat, akiknek a Fehér Rózsában betöltött szerepéről még nem tudott a Gestapo.

Sophie és Hans nem fogadhatott ügyvédet a gyorsított, statáriális tárgyaláson, amelyen bűnösnek nyilvánította és guillotine általi halálra ítélte őket a leghírhedtebb náci bíró, Roland Freisler.

Roland Freisler bíró a tárgyaláson – Forrás: Getty Images/Keystone-France/Gamma-Keystone

A kivégzést 1943. február 22-én hajtották végre a müncheni Stadelheim börtönben.

Édesapjuk túlélte a gyermekei halálát, pedig többször tartóztatták le a háború alatt rendszerkritikus megnyilvánulásaiért. A kivégzés előtt még találkozhatott a fiával és a lányával. A háború után Ulm város polgármestere lett, és az ötvenes évek elején részt vett egy kis baloldali párt alapításában is.

Sophie Scholl a német ellenállás emblematikus figurája lett és annak bizonyítéka, hogy a német, keresztény társadalomban is voltak olyan állampolgárok, akik nem hittek a náci ideológiában, akik életük, személyiségfejlődésük során is változtatták a rezsimmel kapcsolatos álláspontjukat, hozzáállásukat és nézeteiket. Akik, ha gyermekként még tudtak is lelkesedni a nemzetiszocialista gondolatvilág bizonyos vetületeiért, egyre tudatosabb és tájékozottabb fiatal felnőttként már egészen másképp értékelték az akkori politikai rendszer törekvéseit és tetteit.

Sophie Scholl még nem töltötte be a huszonkettedik életévét, amikor szórólapterjesztésért és rendszerkritikus gondolataiért kivégezték.

Nehéz felmérni, hogy élete és halála mekkora hatással volt a történelem alakulására, de az biztos, hogy mindenki elgondolkodhat azon, mekkora árat lenne képes fizetni azért, hogy úgy haljon meg, hogy leírta és kimondta azokat a szavakat, amikben őszintén hitt.

Pásztory Dóri

Kiemelt kép: Getty Images/ullstein bild/ullstein bild