„Te normális vagy? A halálról hallgatsz beszélgetéseket szabadidődben? Ennél jobb ötleted nem volt?” – hallom magamban, ahogy egyesek reagálnának arra, mit hallgatok mostanában autóvezetés, vasalás vagy teregetés közben. Igen, bocsánat, de nekem ez kikapcsolódás és töltődés. És persze annál is sokkal több: tanulás és befelé figyelés, az emberiség nagy közös élményéhez való kapcsolódás.

Vagyok olyan szerencsés, hogy a halállal még csak viszonylag kiszámítható módon, tulajdonképpen tisztes távolságból találkoztam. Nem láttam még halottat. Egyszer volt csak módom elbúcsúzni, végigkövetni az utat az utolsó időszakban pedig sosem igazán közelről (bár többször), így valahogy az élet rendjének tudtam be, hogy az embernek egyszer mennie kell. Csak ne hirtelen, és ne „idő előtt” – fohászkodtam. A félbeszakadt életeket (amikről például ITT írtam korábban) sokkal nehezebb feldolgozni.

De amióta a Nincs rá szót hallgatom, már ebben sem vagyok biztos. Úgy tűnik, a feldolgozásban nem feltétlenül tényező, ki mennyi ideig készülhetett az elválásra. Mindenféle történetet hallunk: olyanokat, amelyekben valaki hónapokig, vagy akár évekig nézett szembe a halál közelségével – mégsem tudta elfogadni –, és olyanokat is, ahol rövidebb idő alatt is sikerült feldolgozni. Sőt azt is megtudjuk egy hospice-ellátásban dolgozó pszichológustól, dr. Biró Esztertől, hogy a gyász is minden esetben más, nem lehet benne „rutint” szerezni, és nincs rá recept – ezt a saját veszteségeivel kapcsolatban is mondja.

 halál hospice Puzsér Róbert podcast Majka
Dr. Biró Eszter a Nincs rá szó című műsorban – Forrás: 24.hu

Éppen ezért szegez oda a készülékhez ez a podcast, mert minden történetet meg akarok ismerni, mindegyik annyira más, és másképpen igaz. És mintha lenne bennük, a megszólalókban egy fura felszabadultság attól, hogy végre fontos dolgokról beszélhetnek, és nem kell köntörfalazni vagy rejtőzködni.

„A halál mellett minden eltörpül, és az ember kicsit szégyelli magát a kicsiségében” – mondja például Puzsér Róbert, de most két órán keresztül nem kell szégyenkeznie, beszélhet nyíltan a halál grandiózus iszonyatáról és a maga kisszerűnek vélt félelmeiről is.

Ismert emberek és (eddig) ismeretlen szakemberek vegyesen szerepelnek az adásokban, amelyeknek Simonyi Balázs a házigazdája kérdezőként. Nagyon jól csinálja: nincs benne sem pátosz, sem félsz. Még akkor sem, amikor a vele szemben ülő Sallai Zsuzsát faggatja, aki végstádiumú rákbetegségben szenved, és minden második válaszában elsírja magát. Rá tud kérdezni még arra is, mit jelent számára a sírás, tudja-e, pontosan miért sírt végig, de arra is, mi az, amit a családjával sem tud megbeszélni, mit sajnál a leginkább itt hagyni, vagy milyen érzés a testével és a betegségével szembeni tehetetlenség.

Amikor pedig már érezni, hogy elfáradt ebben a beszélgetésben, hiszen hihetetlen lelkierőt igényelt tőle, ő kérdezi Simonyitól: „Akarsz még valamit tudni?”, és ő akkor sem hagyja abba, hanem jó érzékkel (nem tapintatlanul) tovább feszíti az addig is megdöbbentően őszinte és nyílt beszélgetés határait.

Sallai Zsuzsa azóta meghalt, de egész biztos vagyok benne, hogy fontos örökség, amit akár csak ezzel az interjúval hátrahagyott. Üzenet az élőknek, min megy keresztül egy haldokló

– ráadásul olyan, aki 13 éves kora óta néz farkasszemet a véggel, és már számtalanszor cselezte ki. Ezúttal nem sikerült, de az a bátorság, ahogyan ezzel az eshetőséggel szembenézett, és ebbe az interjúba beleállt, mindenki számára példaértékű.

Aztán ott vannak a hozzátartozók, akik a veszteségeikről mesélnek. Egy olyan fiú (már felnőtt férfi, Szabó Gábor), aki az anyjával különösen szoros kapcsolatot ápolt, amíg el nem kellett kísérnie a halálig, és ez az egész életét megváltoztatta, az értékrendjét átrendezte. Vagy Sváby András, aki mindkét szülőjét eltemette – teljesen más körülmények között –, de a lakásukat a mai napig (évekkel később) sem tudja elengedni, a gyerekkori nyarak helyszínére, egykori nyaralójukra viszont rápillantani sem képes. Sok-sok olyan történetet mesél még, amelyek mély nyomot hagynak az emberben és teljesen más színben tüntetik őt fel, mint ahogy eddig ismertük, de talán az egyik legmaradandóbb, amikor azt írja le, hogyan találkozott az emberség legszebb megnyilvánulásával a hospice-házban teljesen véletlenül.

És ez nem reklám a hospice-nak, miközben persze minden adás az (hiszen szükség van az adományokra, azokból tartják fenn a szolgáltatást) – csak ezúttal teljes szívvel, meggyőződésből, önzetlenül mondja mindenki. Mert ezek az emberek, a Nincs rá szó megszólalói valamilyen módon mind kapcsolódnak hozzá: vagy munkatársként, vagy önkéntesként, csodálóként, esetleg egykori látogatóként. Egy dolog közös bennük: a halál – és ezáltal az élet – iránti alázat, és a tisztelet azok iránt, akik el tudják kísérni a betegeket a nagy választóvonalig, őrizve és biztosítva a távozók méltóságát.A cikk a hirdetés után folytatódik!

Mesélhetnék még a Majkával folytatott beszélgetésről (aki szintén támogatója a hospice-nak), de most mégis az az adás jut eszembe, amelyben a gyermekhospice-ellátás két munkatársa, Kovács Mónika ápolónő és dr. Gergely Anita osztja meg a legnagyobb tragédiák körülményeit. Itt érezni egyedül Simonyi elfogódottságát, a kérdések nehézkességét (amit jelez is a bevezetőben), de az vesse rá az első követ, aki – maga is szülőként – ne érezné ugyanilyen kínban magát. És mégis, ezt az adást ajánlom talán leginkább, olyan fontos és csakis a legfontosabb dolgokról esik szó benne. Például, hogy

mit lehet mondani egy gyereknek, ha megkérdezi, mennyi ideje van hátra, mi a legtöbb, amit a szülő tehet az utolsó percekben, mi a különbség a kicsik és a nagyobbak búcsúja között, és kiknek könnyebb a halálba indulniuk.

Nem tudom, ki mikor, miért nyúl mások gondolataihoz, érzéseihez, miért hallgat, néz vagy olvas interjúkat – nekem azért van rá szükségem, mert annyi felszínes, talmi dolog vesz körül, és annyi rohanás van az életemben, hogy ilyenkor szeretem magam átengedni valaki más belső világának és tapasztalatainak, és bezoomolni egy mikrouniverzumba, ahol egyetlen hang szól tisztán. Nem baj, ha az élet nehézségeire vagy tragédiáira világít rá, vagy a legnagyobb szenvedéseit helyezi fókuszba, csak legyen igaz, és legyen mondanivalója.

Mint amikor Puzsér Róbert mélázik egy sort azon (ahogyan csak ő tud), hogy a „részvétem” szó mit takar, miért mondogatjuk a gyászolónak, hiszen részt vehetünk-e egyáltalán valaki másnak a veszteségében. Nem, azt egyedül kell neki elbírnia, a többiek legfeljebb egy korábbi emléküket tehetik mellé – vallja. „Ha azt mondom, részvétem, az kevés, de ha bármi mást mondok, még annál is kevesebb” – mondja, de ebben a műsorban, a Nincs rá szóban igenis épp a részvét és a részvétel ad erőt a hallgatónak. Hogy az élet és a halál misztériumában mindannyian osztozunk, és meg kellene tanulnunk újra közös élménnyé tenni, hiszen ugyanoda tartunk.

A Nincs rá szó podcastsorozatot a 24.hu felületén lehet meghallgatni.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Jasper Chamber

Gyárfás Dorka