Kis magyar abszurd

Magyarországon az utolsó kivégzést 1988. július 14-én hajtották végre, amikor is felakasztottak egy csavargót, akit különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságért ítéltek el. Itthonról ezért sem sok információnk van arról, miket ettek a bűnözők, mielőtt végleg visszaadták volna a lelküket a Teremtőnek. Hogy mégis milyen lehet az Amerikában olyan nagy érdeklődés övezte utolsó vacsora hungarizált formája, arra talán a legszórakoztatóbb verziót Bacsó Péter álmodta meg A tanúban, ahol Pelikán elvtárs elkölti a nevezetes fogást, de végül rehabilitálják, és hazamehet, a hóhér legnagyobb csalódottságára:

„A gombócot is megzabálta, a bort is megitta, ki se végzik, dohányt is kap, egy brancs maguk, ne is tagadja! Na mit romantikázik itt? Tűnjön el, mert még dühbe gurulok!”

– zavarja el a vesztőhelyről a felmentett Pelikánt, aki még egy utolsó pillantást vetne a börtönre, ahová annyiszor bekasztlizták.

Gondold meg és igyál

A nem váratlan halál és a (valószínűsíthetően) búcsúvacsora összefonódásának ideája már az ókori rómaiaknál is fellelhető, a nagy megméretés előtti éjszakán a gladiátorok hatalmas lakomában részesülhettek – már aki egyáltalán le tudott szuszakolni akár egy falatot is a torkán izgalmában. A menü annyira azért nem tűnik izgalmasnak, hogy kizárólag kulináris okokból valaki a cirkusz mészárszékére vágyakozzon, az alapanyag java része ugyanis árpa volt.

Örökké a világ sem áll

A kivégzésre várók utolsó, fejedelmi étkezésének szokása viszont jóval későbbre datálódik, de hogy pontosan mikor kezdődött, azzal kapcsolatban – megfelelő dokumentációk híján – csak találgathatunk. Egy biztos, a XVIII. századi Angliában már szinte bevett szokás volt, ráadásul nem is akárhogyan: a halálraítélt nemcsak néhány meghívott vendéggel, de magával a hóhérral is egy asztalhoz ült, hogy ott közösen csemegézzenek.

De arról is vannak beszámolók, hogy a Newgate börtöntől a bitófához menet a halálsor lakói megállhattak az egyik kocsmában egy italra, ahol a hóhérral és az őrökkel közösen legurítottak egy italt, búcsúzóul.

Eloszlik, mint a buborék

A XVIII. századi Németországból is találhatunk feljegyzést egy hajadonról, akit azzal vádoltak, hogy megölte az újszülött gyermekét, bár ő maga azt állította, hogy az szülés közben kicsúszott, és úgy esett szerencsétlen módon fejre. A kivégzés előtt ő maga is részesült az úgynevezett akasztottak vacsorájában, ami állítólag a következő tételeket tartalmazta: egy bő kiló sült kolbászt, négy és fél kiló marhahúst, három kiló sült pontyot, tetemes mennyiségű borjúszeletet, levest, káposztát, kenyeret, édességet és pár üveg 1748-as évjáratú bort. Szegény leányzó érthető módon azonban nem sokat evett ebből a fejedelmi lakomából, miközben a foglárok csak úgy dőzsöltek a toron.

Az utolsó vacsorák országa

Amerikában, az országban, amelyhez sokak fejében leginkább kapcsolódik az utolsó vacsora, úgy tűnik, inkább csak a XX. század elejére lett általános a halálraítéltek vacsoraigénye. A szokás kialakulása mögött félelemtől fűtött elővigyázatosság is lehetett: a hatóság emberei igyekeztek jó kapcsolatban maradni az elítélttel, nehogy később a szelleme megharagudjon rájuk, és netán visszajöjjön kísérteni őket.

Elég legyen a kívánságokból!

Texasban azonban – ahol az elmúlt két évszázadban körülbelül 1300 embert végeztek ki, és a legtöbb halálbüntetést is itt osztogatják a mai napig – kilenc évvel ezelőtt John Whitmire szenátor eltörölte az utolsó vacsora lehetőségét, amin (finnyás gyerekek anyukájaként) egy icipicit sem csodálkozom. Az utolsó csepp a pohárban egy kegyetlen és rasszista gyilkos vacsoraigénye volt. Lawrence Russell Brewer két sült csirkét, egy tripla húsos burgert, három fajitát, sült okrát, grillezett húst, húsimádó pizzát, egy vödör jégkrémet és mogyorókrémes vajkaramellát rendelt, majd az egészhez – a börtönőrök elmondása szerint – hozzá sem nyúlt. A texasi szenátor pedig ezzel a mozdulattal be is rekesztette az utolsó vacsora intézményét, mondván: „Abszolút helytelen ilyesfajta előnyökben részesíteni a halálraítélteket. Legyen ebből elég! Ha valakit az állam ki akar végezni azokért a rettenetes tettekért, amiket elkövetett, én azt nem szeretném megvigasztalni. Ő sem nyújtott vigaszt az áldozatainak, vagy ajánlotta fel az utolsó vacsora lehetőségét.” 

Más vélemények szerint viszont fontos, hogy az ember hogyan kezeli azt az illetőt, akit (még ha jogosan is, de) épp most készül eltenni láb alól.

Végső habzsi-dőzsi?

Brewer gazdag menüsora egyébként pompásan egybevág azzal a közhiedelemmel, miszerint a halálraítéltek tulajdonképpen bármit rendelhetnek bármekkora mennyiségben és értékben, azonban ez nem teljesen így van. A hatalmas lakomák, amikről hírt szoktak adni a szenzációhajhász lapok, rendszerint erős túlzások. Ahogy a híres halálsori séf, Brian Price fogalmazott: „A helyi lapok mindig 24 tacóról, 12 enchiladáról számolnak be, ami a valóságban nem több, mint négy taco, két enchilada.” A legtöbb állami börtönben a vacsorára szánt összeg nem haladhatja meg a tizenöt dollárt, Florida számít talán üdítő kivételnek, ahol egészen negyven dollár (azaz tizenkétezer forint) értékig rendelgethet a halálraítélt. Apró, de (a körülmények ellenére) aranyos történet Rickey Ray Rector esete:

miután elégedetten befalta az utolsó vacsorája java részét, félretette a pekándiós tortáját, mint mondta, „későbbre”.

Anyu főztje, gyorsétterem és a deluxe

Nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy az ember nagyjából sejtse, mire vágyik egy átlagos gonosztevő utolsó vacsora gyanánt. A rendszerint sanyarú sorsú elítéltek igényei két csoportra oszthatók. Vagy olyasmire vágynak, amit alaposan ismernek és szeretnek, a börtön kevésbé otthonos körülményei között azonban évek óta nem volt rá módjuk. Az utolsó vacsora így gyakran KFC-s vagy mekis kajákból, pizzából, szaftos burgerekből áll, netán az otthoni házi koszt ízeit szeretnék még egyszer, utoljára élvezni. A másik csoport az ellenkező végletet képviseli, olyan ételeket rendelnek, amiket nehéz körülményeik miatt soha nem volt lehetőségük megkóstolni.

Esendő vágyak

Persze, mindig vannak kivételek, minket pedig, amíg van a világon halálbüntetés, izgatni fog, mit választanak az elítéltek utolsó fogásként. Én sem vagyok kivétel ez alól, úgy találom, van valami végtelenül megkapó és esendően emberi abban, hogy milyen étellel akar valaki végső búcsút venni földi pályafutásától. Íme, néhány izgalmasabb választás, búcsúzóul:

Az időközben jó útra tért Victor Harry Feguer egy szem magozatlan olajbogyót kért vacsorára, és arra kérte az őröket, a magot aztán ültessék el, hogy abból – mintegy a béke szimbólumaként – kinőhessen egy olajfa.

Részlet Henry Hargreaves No seconds című sorozatából

Timothy McVeigh amerikai terrorista, aki 168 embert ölt meg, és másik 680-at megsebesített, csokidarabkás mentafagylaltot rendelt.

Részlet Henry Hargreaves No seconds című sorozatából

John Wayne Gacy, a Gyilkos Bohóc egy tucat sült rákkal, egy vödör KFC-s csirkével, sült krumplival és egy nagy tál eperrel csekkolt ki. (Fun fact: Gacy korábban három KFC-étteremnek is a menedzsere volt. Ezek szerint ez sem vette el a kedvét a terméktől.)

Részlet Henry Hargreaves No seconds című sorozatából

A gyilkos Ronnie Lee Gardner szerette volna megadni a módját az eseménynek, így ő homárt rendelt, almás pitét vaníliafagylalttal, miközben megnézte a teljes A Gyűrűk Ura-trilógiát.

Részlet Henry Hargreaves No seconds című sorozatából

A híres-hírhedt Ted Bundy steaket rendelt közepesen átsütve, egy tükörtojással a hússzelet tetején, röszti burgonyát, lekváros pirítóst, és egy-egy pohár tejet és gyümölcslevet.

Részlet Henry Hargreaves No seconds című sorozatából

A sok amerikai példa után azonban roppantul elkezdte furdalni az oldalamat a kíváncsiság: te mit rendelnél, ha úgy hozná a sors? Írd meg nekünk kommentben!

Fiala Borcsa

Források: ITT, ITT, ITT, ITT