Lopásért „csak” akasztás, árulásért irány a bronzbika – Brutális, kegyetlen és bizarr kivégzési módszerek a történelemből

–

Az utolsó, 2019-es adatok szerint a világ száznegyvenkét országában eltörölték már a halálbüntetés intézményét, ám ötvenhat államban még mindig alkalmazzák a retorzió halálos formáját. Az emberi élet törvényileg szabályozott – és engedélyezett – kioltása a mai napig a legvitatottabb jogi, társadalmi és etikai problémák egyike. Egy-egy kegyetlen bűncselekmény után pedig azokban az országokban is rendre előkerül a kérdés, ahol már évtizedek óta nincsenek kivégzések. Hogy lesz-e valaha konszenzus, és végleg eltűnik-e a büntetésnek ez a fajtája, nem tudhatjuk.

Az viszont biztos, hogy nem a modern kor emberének jutott először eszébe, hogy meg kellene szüntetni a büntetés e módját.

A buddhistáktól az ENSZ-ig

Az évezredek során folyamatosan változott, hogy ki hol, mikor és miért alkalmazta vagy éppen tiltotta be a halálbüntetést. Eleinte persze a különböző vallási meggyőződések szabtak határt a törvényes vérengzésnek, az ókori Távol-Keleten egyes uralkodók – például az indiai Asóka király, vagy a japán Szaga császár – a buddhizmus hatására törölték el. De a keresztény gondolkodókban is felmerült, hogy inkább a retorzió más formáját kellene alkalmazni, Hippói Szent Ágoston püspök és teológus azt szorgalmazta, hogy az eretnekek esetében korlátozott szigorral járjanak el, azaz ne végezzék ki őket.

A válogatott kínzásokkal tarkított kivégzések ettől még igen gyakoriak voltak az ó- és a középkorban, valamint az újkor bírái sem riadtak vissza a kegyetlen kínhalál kiszabásától.

Európában a felvilágosodás hozta el, hogy egyre szélesebb körben kezdték vitatni a halálbüntetés létjogosultságát, Magyarországon először Mária Terézia tiltotta be a kínzás intézményét, és próbálta visszaszorítani a halálbüntetés alkalmazását. Persze ez nem ment egyik napról a másikra, és egészen a második világháború végéig kontinensszerte hol betiltották, hol újra bevezették a halálos retorziót. Általában forradalmak, háborúk leverése után vették elő újra ezt a fajta büntetést.

Változást, mint említettem, a második világháború vége hozott, amikor a frissen alakult ENSZ is kiállt a halálbüntetés eltörlése mellett, és szépen lassan – tényleg lassan, a XX. század második felében – a demokratikus berendezkedésű országok alkotmányba foglalták a halálbüntetés tilalmát. Európában először Ausztria vezette ki teljesen, 1968-ban, de már az utolsó kivégzés is majdnem húsz évvel előtte, 1950-ben történt.

Itthon a rendszerváltás után, 1990-ben tiltották be a halálbüntetés intézményét, az utolsó kivégzés pedig 1988. július 14-én volt, a tiszacsegei Vadász Ernőt akasztották fel gyilkosságért.

Pró és kontra

Nem csak humanitárius okai vannak annak, hogy a demokratikus országok jelentős részében már nem alkalmazzák a retorzió e fajtáját. Fontos érv, hogy a vesztőhelyen való kimúlás lehetőségének nincs akkora visszatartó ereje, mint a gyors eljárás és büntetés elkerülhetetlenségének. Az abolicionistáknak, azaz a halálbüntetést ellenzőknek nyomós ellenérve, hogy fennáll az ártatlan emberek halálra ítélésének veszélye.

Azok viszont, akik támogatják a halálbüntetés intézményét, azzal indokolják az álláspontjukat, hogy az életfogytiglanra ítélt bűnözőknek már nincs vesztenivalójuk, ezért még veszélyesebbek lehetnek a környezetükre, valamint költséges az életben tartásuk.

Modern kivégzések

Európában csak Fehéroroszországban van halálbüntetés, a demokratikus országok közül pedig Japánban és Amerika államainak nagy részében.

Japánban többnyire az akasztást alkalmazzák, az Egyesült Államokban pedig három kivégzési forma közül választhat a halálraítélt: méreginjekció, golyó általi halál és villamosszék. E három közül a méreginjekciót tartják a leghumánusabbnak, a legtöbb államban ez az elsődleges módszer, a másik kettőt akkor vetik be, ha az elítélt azt külön kéri. A halálos injekció alkalmazása azonban problémákba ütközik az Egyesült Államokban, ugyanis sok helyen nem tudják beszerezni az ehhez szükséges mérgeket, ezért előfordulhat, hogy évtizedekig is emiatt vár az elkerülhetetlenre a halálsoron az elítélt.

Japánban és az Egyesült Államokban kevés a kivégzés, az EU 2019-es adatai szerint abban az évben a halálbüntetések nyolcvanhat százalékát Irakban, Iránban, Szaúd-Arábiában és Egyiptomban hajtották végre. Ezekben az államokban az említett módszerek mellett alkalmazzák a lefejezést és a nyilvános kivégzést is.

Mindemellett valószínűsíthetően Kínában történik világszerte a legtöbb kivégzés, pontos adatokat viszont nem tudni, mert államtitoknak minősítették.

Izzó bikabelső, kicsit sem rózsás koporsó és faggyús madzag

Mire azonban eljutottunk odáig, hogy a kivégzés módszerének megválasztásakor fontos szempont lett, hogy a halál gyors legyen és a lehető legkevesebb szenvedéssel járjon, az évezredek során sok ezer ember lelte kínhalálát különböző kegyetlen és vérfagyasztó kínzóeszköz által. A közismert keresztre feszítést, karóba húzást, felnégyelést és megkövezést valószínűleg nem kell bemutatnom, de ezek mellett olyan bestiális módszerekkel ölték meg a bűnös(nek hitt) embereket, hogy ép elme biztosan nem talál ki még csak hasonlót sem.

A bronzbika

Az egyik lehető legbizarrabb kínzóeszköz a híres athéni bronzöntő, Perillosz fejéből pattant ki, és művét a szicíliai Akragasz város hírhedt zsarnokának, Phalarisznak ajánlotta. A kínhalált garantáló, bronzból készült óriási, üreges bikát úgy tervezte meg, hogy miközben az alját hevítik, a benne elevenen megsülő ember ordítása úgy hangozzék, mint egy bika üvöltése. Ez a fajta brutalitás azonban még Phalarisznak is sok volt, és a döntése értelmében a bikába kerülő első áldozat maga az alkotó lett.

Fűrész – még durvább, mint a filmben

A tüzes bikánál jóval egyszerűbb, de nem kevésbé kegyetlen módszer volt a középkorban, hogy a bűnöst a lábánál fogva fellógatták, majd a hóhér a lába között elkezdte kettéfűrészelni a szerencsétlen elítéltet.

A kínai harang

Ahogy a nevéből is kiderül, ezt a kínzóeszközt Kínában használták kivégzésre. A módszer lényege, hogy az illetőt beültették egy harangba, aminek az oldalát két ember két oldalról felváltva ütni kezdte egy kalapáccsal. Az még hagyján, hogy a kongástól megsüketült a bent ülő, ám a zaj olyan iszonyú és elviselhetetlen volt, hogy elharapta a száját és a nyelvét, és az is rendszeres volt, hogy kínjukban lemarcangolták az arcukról a bőrt. Ha a kongatás után még életben volt szerencsétlen, akkor egyszerűen lefejezték. A kínai harangot egészen a XX. századig használták. 

 

Rózsakoporsó

Erről a kínzóeszközről a Trónok harca című sorozat azon jelenete ugrik be, amikor Harrenhal várában úgy vallatják a foglyokat, hogy egy vödörbe tesznek egy kiéheztetett patkányt, szegény delikvens pucér mellkasához szíjazzák, majd hevíteni kezdik a vödör alját, így a patkány menekülés közben átrágja magát az ember testén. Nos, az sem lehet kellemes, de ha ez lehetséges, a rózsakoporsó talán még rosszabb.

A módszer lényege, hogy az elítéltet egy mérgeskígyókkal és rovarokkal teli koporsóba zárták, hogy az állatok marják halálra.

Olajban, ropogósra

Szintén nem túl cizellált, ám kétségtelenül hatásos kivégzési forma lehetett, amikor a bűnöst egyszerűen forró olajba mártották, és csak a halál beállta után, ami általában néhány perccel a merítés után történt meg, húzták ki onnan.

Ehhez hasonló, ám sokkal hosszabb ideig tartó szenvedéssel jár az elevenen megfőzés, amikor az elítélt alatt szépen lassan felforralták a vizet.

  

Az elefánt talpa

Középkori indiai „specialitás” ez a brutális kivégzésfajta, ami abból áll, hogy egy elefánt összetaposta a halálraítélt fejét. Elsőre talán azt gondolhatjuk, hogy a fentiekhez képest ez legalább csak pár pillanatig tart, ám a kivégzésekhez használt elefántokat betanították, hogy csak lassan roppantsák össze az ember koponyáját, ezzel is fokozva a szenvedését.

Nyúzás

Ismét a Trónok harca jutott eszembe, mégpedig a Bolton-ház, amelynek tagjai arról voltak híresek, hogy ellenségeiket elevenen megnyúzták.

Ez a kivégzési forma a való életben is létezett, de míg a Boltonok az egész testről lefejtették a bőrt, addig a valóságban legtöbbször ez a felsőtestre korlátozódott, ugyanis ennyi is elég volt ahhoz, hogy az érintett kilehelje a lelkét.

Madzagnyelés

Az egyik legbrutálisabbat hagytam a végére, aminek több változatáról is olvasni lehet, ám mindegyikben közös, hogy hosszú éheztetés után a halálraítéltnek le kellett nyelnie egy faggyúval bevont vékony, de hosszú madzagot, és megvárták, míg a vége kijön az alsó felén. Ezután a madzaggal fejjel lefelé fellógatták, a „munka” többi részét pedig rábízták a gravitációra.

Dián Dóri

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Mike Simons