Legyen ez végre a szív Oscarja! – Megtippeljük a holnap éjszakai gála díjait

–

Kezdjük a jó hírrel, ami engem is lázba hoz: idén végigkövethetjük az Oscar-díjkiosztót legálisan, élőben, ahogy régen – ezúttal a Disney+ platformon. Bevallom, régóta nem maradtam fenn hajnali kettő és hat között, de az idén kedvem szottyant rá, nemcsak, mert ennyi show azért kell az ember életébe, és végre megint egy ígéretes házigazda gondoskodik róla (Jimmy Kimmel, immár harmadszor), hanem azért is, mert vannak filmek, amiknek szívből drukkolok.

Mindjárt el is árulom, melyeknek és miért, de ehhez egy újabb vallomást kell tennem: az idei Oscar favoritja, tizenegyszeres jelöltje, az összes amerikai szaklap fogadásainak győztese, a Minden, mindenhol, mindenkor nincs közte. Sőt, azt sem értem, mit keres egyáltalán a Oscar-versenyben, nemhogy az élén. Úgyhogy most kénytelen vagyok tagadásba menekülni, és úgy tenni, mintha ez az „apró, zavaró” tényező nem létezne, az ízlésem nem ütközne már megint (századszorra is) az Amerikai Filmakadémia ítéletével, és megmaradni annál, hogy őszintén drukkolok olyan csodálatos alkotásoknak, amelyek viszont sokat adtak, és ott vannak a jelöltek között.

De mielőtt belevágnánk, még azt is hadd tegyem hozzá: bár irtó izgi, amikor az Oscar-show-t ellopják olyan váratlan malőrök, mint két összekevert boríték (és hogy tévesen adják oda az egyiket a díjátadók kezébe), vagy hogy elcsattan egy pofon a színpadon (aminek a jogosságán még hetekig vitatkozhatunk), most mégis

azt remélem, újra a filmeké lesz a főszerep, és botrányoktól mentes, felemelő pillanatokat élhetünk át. Megérdemlik azok a filmek, amelyeket több száz, sőt több ezer ember készített hittel, elkötelezettséggel és elképesztő szakmai tudással, alázattal – egyszer egy évben jár nekik a világ főhajtása érte.

Én ezért virrasztok, a többi pedig hab a tortán.

Lássuk tehát a főbb kategóriákat, és hogy milyen díjaknak tapsolnék. (A linkeken a korábbi filmajánlóinkat, színészekről készült portréinkat érhetitek el.)

Legjobb film

• Nyugaton a helyzet változatlan
• Avatar: A víz útja
• A sziget szellemei
• Elvis
• Minden, mindenhol, mindenkor
• A Fabelman család
• Tár
• Top Gun: Maverick
• A szomorúság háromszöge
• Women Talking

Az idei lista a legjobb filmek kategóriájában még mindig csak finoman sejteti, hogy léteznek kiváló filmek az angol nyelvterületen kívül is (holott már deklarált célkitűzés, hogy ezek is megjelenjenek rajta). De ne legyünk telhetetlenek: mióta előfordulhatott, hogy egy ilyen alkotás vitte a pálmát (a dél-koreai Élősködők 2020-ban), bármi megtörténhet. Még az is, hogy a Nyugaton a helyzet változatlan című német film nyeri a versenyt, mint a pár héttel ezelőtti BAFTA-n, és ebben az esetben én biztosan felpattanok hajnali 5 óra 53 perckor az ágyból, és ujjongva ugrabugrálok (meg is lenne a reggeli torna), olyan méltányos ítélet születne.

Aki már látta a filmet a Netflixen, annak szerintem nem kell magyaráznom, micsoda nagyszabású, letaglózó, megrendítő alkotásról van, de nyilván még az is hozzáad az értékéhez, hogy épp egy értelmetlen háború dúl a közelünkben, amiért – a filmbeli helyzethez hasonlóan – egy teljesen érzéketlen, hatalommániás, a háború poklától önmagát jó távol tartó vezető felelős: százezrek halálát, milliók menekülését, városok, falvak pusztulását, és egy újabb világháború kirobbanásának a veszélyét mindenütt. De ha az aktualitását félretesszük (már miért tennénk? A művészet célja nem az, hogy reflektáljon a világunkra?), akkor is az idei mezőny egyik legkiemelkedőbb szakmai teljesítménye ez. Miközben persze csodálatos filmek a riválisai, egy részükről ódákat tudnék zengeni (kivéve tudjuk, miről), de akkor is azt hiszem, ezzel az eredménnyel minden rendező kibékülne.

Legjobb rendező

• Martin McDonagh (A sziget szellemei)
• Daniel Kwan és Daniel Scheinert (Minden, mindenhol, mindenkor)
• Steven Spielberg (A Fabelman család)
• Todd Field (Tár)
• Ruben Östlund (A szomorúság háromszöge)

Ha már rendezőknél tartunk, és nem szerepel köztük Edward Berger (a Nyugaton a helyzet változatlan alkotója), akkor itt én egyértelműen Steven Spielbergre szavazok, akinek persze nem valószínű, hogy szüksége lenne egy harmadik Oscar-díjra (a Schindler listája és a Ryan közlegény megmentése után), de számomra ebből a mezőnyből még mindig magasan kiemelkedik – ha a tehetséget, a szakmai tudást, és azt nézzük, mennyi útravalót ad az aktuális filmjében az embernek a saját életéhez.

De jó, mondjuk azt, hogy Spielberg minden filmes összehasonlításból úgy jönne ki, hogy magasan veri a mezőnyt, és nem lehet minden alkalommal övé a díj (nem is, csak most a legszemélyesebb munkájáról van szó), ebben az esetben Todd Fieldet jutalmaznám, akinek 16 évet kellett várnia arra, hogy újra filmet készíthessen, és talán éppen ezért a Tárba mindent beletett, amit a művészetről és a művészekről gondol.

Amerikában azért ünneplik, mert visszahozta a (látszólag) kompromisszummentes művészfilmet a mozikba, méghozzá sikerrel, én azért, mert a művészetben jelenlévő hatalmi kérdéseket feszegeti – a tehetség viszonylatában. Merthogy a tehetség is hatalom.

(Aztán, ha a Daniel Kwan–Daniel Scheinert páros nyer, majd visszabújok a paplan alá…) 

Legjobb férfi főszereplő

• Austin Butler (Elvis)
• Brendan Fraser (A bálna)
• Colin Farrell (A sziget szellemei)
• Bill Nighy (Living)
• Paul Mescal (Volt egyszer egy nyár)

Talán a legkevésbé kérdéses kategóriához érkeztünk, itt egyértelműen Brendan Frasernek kell nyernie. Nem azért, mert az Oscar előszobájának tartott, legfontosabb színészi díjat már elvitte A bálnában nyújtott alakításával (az amerikai színészszakszervezet díját), és nem azért, mert a nagy visszatérésért jár a főhajtás, hanem csak és kizárólag azért, mert ez egy csodálatos alakítás.

Miközben néztem, arra gondoltam, senki más nem játszhatta volna el így. Ez a szerep érte kiáltott, és minden pillanatát arannyá változtatta.

(Egyébként a partnerei is egytől egyig fantasztikusak – ami viszont minden bizonnyal rendezői érdem is.)

És mondom ezt úgy, hogy azt gondolom, micsoda nagy nap volna, ha egyszer Bill Nighy nyerne Oscar-díjat – nem kérdés, mennyire megérdemelné. Ahogy Colin Farrell is, aki egy színészzseni. És ott van még a két fiatal tehetség, akik szintén bámulatos munkát végeztek, a teljesítményük vitán felüli. De a 2023-as Oscar-gála legjobb férfi főszereplő díja Brendan Frasert illeti.

Legjobb női főszereplő

• Cate Blanchett (Tár)
• Ana de Armas (Szöszi)
• Andrea Riseborough (To Leslie)
• Michelle Williams (A Fabelman család)
• Michelle Yeoh (Minden, mindenhol, mindenkor)

Ha valamit borítékolni lehet idén, az Michelle Yeoh Oscar-díja, aminek révén ő lenne a második színes bőrű nő az Oscar történetében (Halle Berry után), aki főszereplőként vihet haza szobrot. Ha mégsem ő nyerné (adjunk ennek is olyan 30 százalék esélyt), akkor nyilván Cate Blanchett, akivel fej fej mellett turnézták végig a díjszezont. Nem vitás, hogy mindketten színészóriások – és nem véletlenül használom ezt a kifejezést, mert a személyiségük erejét is tükrözi. Hatalmas karizmával megáldott nők, akik a belső erejükkel hegyeket tudnak megmozgatni.

Én most mégis Michelle Williamsre szavazok. Szerintem Spielberg anyjának szerepében olyan hatalmas érzelmi skálát mutatott be, és annyi szív és jóság áradt belőle, hogy azzal beragyogta az egész filmet. Márpedig a melegséget értékelni kell manapság.

Minden meleg szóra, pillantásra, humánumra – na, mondjuk ki: szeretetre – szükségünk van. Michelle Williams fényében boldogság volt két és fél órán át melegedni,

és a karakter, akit megteremtett, finoman szólva sem hasonlítható semmihez, amit tőle korábban láthattunk.

Legjobb férfi mellékszereplő

• Brendan Gleeson (A sziget szellemei)
• Brian Tyree Henry (A kiút)
• Judd Hirsh (A Fabelman család)
• Barry Keoghan (A sziget szellemei)
• Key Hu Quan (Minden, mindenhol, mindenkor) 

Ez nem igazság. Hát hogyan lehet választani egy film három kitűnő színésze közül, vagy akár csak kettőből, amikor a másik kettő (vagy egy) hoppon marad? Nem szeretem ezt, nem fair. Ha Brendan Gleeson nyeri az Oscart (hogy is ne érdemelné meg?), akkor Colin Farrellt fogom sajnálni, aki ugyan megnyerte a Golden Globe-ot, de az Oscart vélhetően nem fogja (pedig először jelölték – tessék, ez is skandallum). De ott van még Barry Keoghan is, aki tényleg egyedülálló jelenség, és minden igaz, ami belőle fakad, ráadásul elképesztő utat tett meg addig, ahol ma tart (heroinista anya, jó pár év nevelőotthon, aztán a nagymamája nevelte). A sziget szellemeinek szereplőgárdáját közösen kéne jutalmazni, kivétel nélkül, de ilyen kategória itt nem létezik – csak a színészszakszervezetnél, ahol inkább a Minden, mindenhol, mindenkort díjazták.

Úgyhogy a helyzet faramucisága miatt végül bele fogok törődni, ha Key Hu Quan nyeri a kategóriát, aki amúgy is a legesélyesebb, és akinek elismerése mindig picit Spielberget is illeti, aki gyerekként felfedezte, és színészi pályára terelte.

Legjobb női mellékszereplő

• Angela Bassett (Fekete Párduc 2.)
• Hong Chau (A bálna)
• Kerry Cordon (A sziget szellemei)
• Jamie Lee Curtis (Minden, mindenhol, mindenkor)
• Stephanie Hsu (Minden, mindenhol, mindenkor)

Megint egy látászólag lefutott meccs: mindenki Angela Bassettet várja győztesnek, akinek tiszteletet parancsoló életműve van, és a díjával kicsit azt is elismernék, hogy a szuperhősös franchise-filmek mögött is vannak teljes értékű művészeti teljesítmények. De ha én oszthatnám a díjakat (hahaha), akkor ebben a kategóriában toronymagasan Hong Chau, A bálna ápolónője nyerne, aki olyan igaz és igazi ember volt ebben a filmben, hogy világított a vásznon. Persze, ahogy már mondtam, az alkotás összes szereplőjéről elmondhatnám ugyanezt, de a mellékszereplők közül csak őt jelölték – pedig (itt kell megjegyeznem) szerintem Samantha Morton is megérdemelte volna, és neki mindjárt két filmmel is itt lett volna a helye, mert az Azt mondta epizódszerepében is hátborzongatóan emlékezeteset nyújtott, a film egyik alappillérévé vált.

Egyébként is felháborító, hogy az Azt mondta egyáltalán nem szerepel az Oscar-versenyben, és ezt nem csak én kifogásolom. Az elmúlt év egyik legnagyobb filmje volt, fantasztikus egyéni teljesítményekkel…

A legjobb eredeti forgatókönyv

• A sziget szellemei
• Minden, mindenhol, mindenkor
• A Fabelman család
• Tár
• A szomorúság háromszöge

Ne törődjünk azzal, mit mondanak az esélylatolgatók (naná, hogy a minden-fokozót) – egy igazságos világban ezt a kategóriát Martin McDonagh nyerné A sziget szellemeivel, ami egy látszólag egyszerű kamaradrámába sűrítette az emberiség legnagyobb kérdéseit, méghozzá olyan bravúrosan, hogy mindenki kedvére mazsolázhasson belőle, hány rétegét és milyen mélységig fejti meg (vagy fejtegeti az idők végezetéig), és mindezt humorral, eredeti módon, sajátos ízléssel. Szinte hihetetlen, hogy ez a lángelme, McDonagh, utoljára egy rövidfilmmel nyert Oscart 2006-ban, de ha már sem az Erőszakik, sem a Három óriásplakát Ebbing határában nem hozott neki személyes győzelmet, legalább A sziget szellemei adja meg ezt az elégtételt.

A legjobb adaptált forgatókönyv

• Nyugaton a helyzet változatlan
• Tőrbe ejtve: Az üveghagyma
• Living
• Top Gun: Maverick
• Women Talking

Ebben a kategóriában sötétben tapogatózom, mivel egyik film eredeti alapanyagát (az adaptált regényt) sem olvastam, és persze magukat a forgatókönyveket sem. Sokan vélik úgy, hogy itt végre díjazni illene Sarah Polley filmjét, a Women Talkingot, ha már máshol esélye sincs, és a rendezői kategóriából idén kimaradtak a nők (ezt a forgatókönyvet pedig ő írta Miriam Toews regénye alapján) – de attól tartok, itt sem tarolhat. Ahogy a Top Gun: Maverick is csak szimbolikus résztvevője a kategóriának (megint csak a tisztán szórakoztató filmek elismertségét jelképezve), a Tőrbe ejtve második része éppen a folytatás jellege miatt látszik kevésbé esélyesnek, a Kazuo Ishiguro regényéből készült Living pedig amiatt, mert messze kisebb lobbierő áll mögötte, mint bármelyik másik produkció mögött.

Úgyhogy kizárásos alapon, és azért is, mert az év egyik legjobb filmje, a Nyugaton a helyzet változatlannak kellene nyernie. 

A legjobb operatőri munka

• James Friend (Nyugaton a helyzet változatlan)
• Darius Khondji (Bardo, egy maroknyi igazság hamis krónikája)
• Mandy Walker (Elvis)
• Roger Deakins (A fény birodalma)
• Florian Hoffmeister (Tár)

Egy olyan operatőri verseny, amelyben Roger Deakins is indul, nagyjából ugyanolyan értelmetlen, mint az a rendezői megméretés, amelyben Steven Spielberg is részt vesz. És ha nem nyernek, az is mindegy, mert attól még a legnagyobbak maradnak. Szóval ki tudja, Roger Deakins vajon nyerhet-e idén egy olyan filmért (Sam Mendes legújabb munkájáért), amely más kategóriákban nem rúghatott labdába, és ugyanígy érezhet egy másik legendás fényíró, Darius Khondji a Bardóval, ami szintén egy nagy rendező, Alejandro González Iñárritu kevéssé sikeres munkája. 

Én természetesen itt is a Nyugaton a helyzet változatlan operatőrét, James Friendet favorizálom, akinek minden bizonnyal extra kemény körülmények között kellett dolgoznia, és aki úgy tudta megidézni az első világháború borzalmát, hogy mi is végig sárosnak, mocskosnak, átvertnek érezzük magunkat – de a legesélyesebbnek Mandy Walkert tartják, aki nemcsak grandiózus világot teremtett az Elvisben, de még ráadásul a női operatőrök nagyon apró kisebbségéhez is tartozik.

Ekkora szuperprodukciót tényleg ritkán szoktak női operatőrökre bízni, elkelne e téren egy kis biztatás (amellett, hogy a teljesítménye természetesen megkérőjelezhetetlen!).

A legjobb nemzetközi film

• Nyugaton a helyzet változatlan (Németország) 
• Argentina, 1985 (Argentína) 
• Közel (Belgium)
• IÁ (Lengyelország) 
• A csendes lány (Írország) 

Általában ez a kategória érdekel a leginkább, mert ha magyar film nem kerül is a közelébe (mint az utóbbi két évben, és vélhetően még sokáig), ez érint legközelebbről. Most azonban úgy érzem, egyik film győzelmétől sem lennék szomorú, és ha nem is egyformán érdemlik meg a szememben a díjat, mind hordoz fontos, komoly értékeket. Egyedül annak drukkolok – faramuci módon, de hát ez kiderülhetett az eddigiekből –, hogy a Nyugaton a helyzet változatlant ne küldjék haza ezzel a „vigaszdíjjal”, hanem nyerje szét magát a többi kategóriában, és akkor lenne esélye egy másik országnak is ünnepelni.

Tudjátok, mit? Akkor legyen Írország az.

A csendes lány jövő héten egyébként is mozikba kerül nálunk (és akkor részletesen beszámolunk róla), és Írország az idei Oscaron olyan sok kategóriában, annyi alkotóval képviseltette magát (A sziget szellemei kilenc jelölése mellett például Paul Mescallal Az utolsó nyárban), hogy ez a díj feltenné a koronát a filmes sikereikre.

Amúgy is úgy érzem, a tavalyi nehéz, zaklatott évünk után olyan alkotásokat kellene kiemelni és ezzel a díjjal támogatni, amelyek hitet, reményt, odafordulást adnak nekünk. Amelyek megtanítanak összekapaszkodni és egymásra figyelni. Embernek maradni minden körülmények között. Én ezeknek szurkolok.

Gyárfás Dorka