Akiben egyszerűen nem lehet csalódni – Ötvenéves lett Matt Damon

–

Itt cikáznak a fejemben azok a filmek, amikben szerettem a Good Will Huntingtól A tehetséges Mr. Ripley-n és a Bourne-trilógián át A tégláig, de akkor még ott van a Túl a csillogáson, vagy legutóbb Az aszfalt királyai is… Te jó ég, és még hány másik... Matt Damon a maga csendes és kitartó módján elérte, hogy a legnagyobb amerikai rendezőkkel dolgozhatott, szinte mindet kipipálhatta. Megvolt neki Francis Ford Coppola, Steven Spielberg és Martin Scorsese, a Coen testvérek, Stephen Soderbergh (többször), Clint Eastwood, Ridley Scott (jó, ő brit), Alexander Payne, James Mangold, sőt (a szintén brit) Terry Gilliam is. Hát szóval a munkásságából már simán lehetne szakdolgozatot írni, de azt most inkább ugorjuk – majd este ki-ki vegye elő a kedvencét.

Én most azokat a magánemberi pillanatokat idézném fel inkább, amiktől igazán szimpatikus sztár lett. Olyan sztár, aki sosem felejtett el ember lenni, és ez nála tényleg nem csak póz. Olyan sztár, akinek vannak elvei, aki kiáll bizonyos értékek mellett, és akinek akkor is van humora és öniróniája, ha sosem fogunk komikusként emlékezni rá. Több mint húsz éve Hollywood A listás csillaga, de valahogy sosem hülyült meg tőle. Hogy csinálja? Rejtély.

1. Túl a barátságon

Az egész úgy kezdődött, ugye, hogy a nyolcéves Ben és a tízéves Matt összehaverkodtak a Massachusetts állambeli Cambridge-ben, és amikor felfedezték, hogy végre van valaki, akivel megoszthatják a színészettel és filmekkel kapcsolatos mániájukat, örök barátságot kötöttek. Azért nem sok ilyen hollywoodi sztorit ismerünk, nem? Úgy értem, igaz történetet:

két gyerekkori barát életre szóló szövetségét, ami túlél mindent: sikereket, kudarcokat, függőséget, elvonót, házasságokat és válást, intrikát és külön utakat. 

Ben Affleck és Matt Damon üstökösként robbant be 1997-ben a Good Will Huntinggal, aminek a forgatókönyvét állástalan színészként írták, részben magukról, de legalábbis a gyökereikről. (Bár Matt nem volt matekzseni, mint a filmbeli karaktere, de azért felvették a Harvardra, és három évet el is végzett ott. Azért az nem semmi.) Az a pillanat, amikor a film forgatókönyvéért átvehették az Oscar-díjat Walter Matthautól és Jack Lemmontól (egy másik híres férfipárostól), az nem akármilyen lendületet és friss levegőt hozott Hollywoodba, nézzétek meg. 

Aztán az elmúlt 23 évben volt, hogy együtt hülyéskedtek, volt, hogy évekig nem mutatkoztak együtt, sem a vásznon, sem egyéb eseményen, messzire sodorta őket egymástól a karrierjük, de most, hosszú szünet után újra közös projektbe fogtak, aminek megint együtt írták a forgatókönyvét (Nicole Holofcenerrel kiegészülve). Ezúttal egy történelmi témához nyúltak, amiben megint találtak maguknak való szerepet: VI. Károly francia királyt és Jean de Carrouges lovagot, és egy valóban megtörtént párbaj históriáját a XIV. században. A filmet már leforgatták, de a premierre legkorábban 2021-ben kerül sor – alig várjuk. Csodálatos, hogy nemcsak a felnőtté válásuk és az öregedésük, hanem a kapcsolatuk lenyomatát is filmek őrzik meg az utókornak.

2. I’m fucking Matt Damon 

Hát, ez az egyik legviccesebb dolog Matt Damonnal kapcsolatban: lassan tizenöt éve tartó évődése Jimmy Kimmel showmannel, aminek (az egyik) csúcspontját Kimmel akkori barátnője, Sarah Silverman komikus produkálta. Az egész úgy kezdődött, hogy Kimmel kezdő showmanként az egyik műsorát azzal a poénnal zárta, hogy sajnos Matt Damonra már nem jutott idő, de majd a legközelebbi adásban… (Mert persze esélye sem volt rá, hogy egy ilyen híresség elmenjen hozzá vendégnek.) Aztán ebből rendszeres poén lett, ami egyre tovább gyűrűzött (volt úgy, hogy Kimmel csináltatott egy paródiát a Bourne-sorozathoz, amiben kitúrta Damont a főszerepből, de olyan is, hogy Damon einstandolta a show-t, vagy csak tönkretett egy interjút, esetleg „belopta” magát a vendég helyére), és odáig fajult, hogy egyszer még „párterápiára” is mentek a viszonyuk miatt. 

De a „sorozat” egyik legemlékezetesebb mozzanata, amikor Sarah Silverman – Kimmel akkori barátnője – a barátját egy videoklippel „lepte meg” a születésnapján a show-ban, amiben azt énekelte meg, hogy Matt Damonnal dug

(de előtte a műsorban biztosítja Kimmelt arról, hogy nem akar szakítani). Egy héttel később Kimmel egy másik klippel válaszolt: az meg az I’m Fucking Ben Affleck címet viselte, és úgy rákontrázott, hogy ehhez olyan sztárok is asszisztáltak, mint Cameron Diaz, Robin Williams, Don Cheadle vagy Harrison Ford. Ez a két filmecske klasszikussá vált, nyugodtan mondhatjuk, hogy örökbecsű remekművek. És szerencsére az évődésnek sincs vége, izgatottan várjuk, mi lesz a következő poénja!

3. Ice Bucket Challenge

Igazából ez is Ben Affleckhez és Jimmy Kimmelhez kapcsolódik, ők kérték fel erre a kihívásra Damont. És bár sokan voltak, akik valami különlegeset tudtak hozzátenni (például Kimmel is ezek közé tartozik, aki a horgásznadrágjába szóratott több kiló jeget), de számomra egyik sem vált olyan emlékezetessé, mint Matt Damon akciója. 

A kihívás eredetileg az amiotrófiás laterálszklerózisban (ASL) szenvedők megsegítésére létrejött alapítvány támogatását célozta, de aztán a sztárok egy-egy saját ügyet is mellérendeltek, Matt Damon például a Water.org szervezetet, amely azért küzd, hogy minél több ember jusson tiszta vízhez a világon – ami ugyanis Nyugaton alap, az Afrikában sokak számára elérhetetlen luxus.

Ezért ő a saját vécékagylójából mert vizet (mert még az is sokkal tisztább, mint egyes afrikai térségekben bármilyen víz), és azt öntötte a fejére, amiért mindenképp jár neki a piros pont!

4. Matt Damon és a polgári engedetlenség

Volt azonban olyan fellépése is, amiben nem volt sem humor, sem hollywoodi glamúr, csak egy gondolkodó ember felelősségérzete és aggodalma a világ alakulásáért. 2012-ben a Voices of a People’s History nevű rendezvényen Howard Zinn történész és író sorait olvasta fel mély meggyőződéssel (aki egyébként a szomszédjuk volt gyerekkorában, ezért már tízévesen olvasta egy könyvét), ami arról szólt, hogy vannak idők, amikor az emberek akkor cselekszenek helyesen, ha megszegik a törvényeket, és ellenállnak a saját államuknak, kormányuknak és vezetőiknek. Bár a szöveg valójában a vietnámi háború idejéből, a hetvenes évek elejéről származik, a sorai ma is (és nyolc éve is) megdöbbentően aktuálisnak hatnak. 

Ebben az előadásban ott kezdődik a gondolatmenet, hogy a világ teljesen a feje tetejére állt:

nem azok vannak hatalmon, akiknek kellene, és nem azok vannak megfosztva a hatalomtól, akiknek kellene, illetve nem azok vannak szabadlábon, akiknek kellene, és nem azok ülnek börtönben, akiknek kellene.

„De amint kimondjuk azt, hogy polgári engedetlenség, azzal azt mondjuk, hogy a polgári engedetlenség egy probléma, holott a valódi gond a polgári engedelmességgel van! A problémánk éppen az, hogy sok-sok ember a világban követi a kormánya vezetőinek tanácsát, és háborúba mennek miattuk. Milliók haltak már meg a polgári engedelmesség miatt.”

 

Majd miután példákat sorol erre – Hitlertől Sztálinig és a feudalizmus koráig –, ide lyukad ki: „Amikor a világon mindenütt azt tapasztaljuk, hogy a jogállamiság a vezetőinket szolgálja, és nem az embereket, akkor felül kell emelkednünk a nemzeti határokon.” Zinn szerint vissza kell térni a Függetlenségi nyilatkozat alapelveihez, ami kimondja, hogy ellen kell állni a jogtalan hatalomnak és erőknek, amelyek megfosztják az embereket az életüktől, a szabadságuktól és a boldogulásuktól. Ehhez pedig időnként meg kell szegni a törvényeket. „Nem szabad tovább engedelmeskednünk azoknak a törvényeknek, amik gyilkolni küldenek, egyenlőtlenül osztják fel a gazdaságot, vagy gondatlanság miatt ítélnek embereket börtönbüntetésre, míg másokat elképesztő bűncselekményekkel szabadlábon hagynak.”

Damon gyújtó hangú beszédének utolsó gondolata pedig az: „Az embereknek valamennyi országban vállalniuk kell az engedetlenség szellemét az államukkal szemben.” 

Ő maga egyébként olyannyira nagyra tartja Howard Zinn munkásságát és szellemiségét, hogy már a Good Will Huntingba is beleírta (a karaktere az ő könyvét ajánlja a Robin Williams által játszott pszichológusnak), és 2009-ben executive producerként (és finanszírozóként) beszállt egy tévéműsorba (The People Speak címmel), ami Zinn demokráciaszemléletét ismertette – hollywoodi sztárok interpretálásában, történelmi dokumentumok felhasználásával – mozgóképen.

5. A karantén királya

Szerencsés volt az a budapesti lakos, aki Matt Damonba botlott 2014-ben, amikor nálunk forgatta Ridley Scott-tal a Mentőexpedíció című filmet – de nem voltak olyan sokan, mint például Harrison Ford vagy a Jolie–Pitt (akkor még) házaspár esetében, mert nem volt tele vele sem a sajtó, sem a közösségi média. Még Janisch Vera mesélt róla a legtöbbet, aki a személyi asszisztense volt a forgatáson, és akit magával vitt a következő forgatási helyszínre is, olyan jóban lettek. 

Pár évvel később az írországi Dalkey lakosai viszont egészen közel kerülhettek hozzá, itt érte ugyanis a koronavírus-járvány őt és a The Last Duel stábját (ez az a film, amit Ben Affleckkel együtt írtak, és aminek ismét Ridley Scott a rendezője). A kisvárosnak van egy saját rádióállomása, aminek a SPIN 1038 című műsora heteken át próbálta becserkészni őt, egyre kevesebb reménnyel. Általában azokon a helyieken keresztül próbálták elérni őt, akikkel már valamilyen módon kapcsolatba került – a kisközértben, dzsogging vagy úszás közben –, de egyik szál sem vitt hozzá közelebb, mígnem egyszer csak bejelentkezett náluk az asszisztense, hogy eljutott hozzájuk a megkeresés, és Matt Damon szívesen áll rendelkezésre videócseten.

Így kell egy rádióműsort és egy isten háta mögötti ír városkát világhírűvé tenni, kérem szépen! Másnap a világ legnagyobb lapjai írták meg, hogy Matt Damon úgy érzi magát a dalkey-i karanténban, mintha egy mesébe csöppent volna, hiszen van ott minden, ami kell: természet, óceán, kedves emberek, és házi tanító is a gyerekek mellett, úgyhogy tulajdonképpen remekül érzik magukat. Még egy helyi rajongót is bekapcsoltak az adásba, hogy még nagyobb legyen az ájulat, hogy jé, itt egy sztár, aki elérhető, aki kedves, és aki hajlandó az embereknek örömet szerezni. 

Hát, ilyen ember ő. Egyszerűen sosem okoz csalódást. 

Gyárfás Dorka