Cate Blanchett „olyan, mint a reneszánsz portrék, ahol belülről jön a fény”

1972-ben (tehát pont 50 évvel a Tár forgatása előtt, mily szép ez) mutatták be Visconti filmjét, a Halál Velencébent, amely Thomas Mann azonos című kisregényéből készült. A kamaszfiúba beleszerető íróból a filmes adaptáció zeneszerzőt csinált, és ezt úgy magyarázta a rendező, hogy Mann a zeneszerző Mahlerről mintázta az idősödő művész, Gustav von Aschenbach figuráját. (Ám belegyúrta azért önmagát is jócskán, ahogy ez tudható – a szerző.)

Ha megnézzük azt a jelenetet a filmből, amelyben a dögvész sújtotta város sikátoraiban a borbély által kicsinosított, fehérre mázolt arcú Aschenbach lopakodik az angyalszerű Tadzio után, képtelenség, hogy ne ugorjon be azonnal a Tárból az a jelenet, amelyben Lydia Tár (a kétszeres Oscar-díjas, és e film révén ismét -jelölt Cate Blanchett) a berlini romos ház pincéjében üldözi Olgát, az ifjú csellista lányt (Sophie Kauer).      

Aschenbachhoz hasonlóan Tár is a démonjaival küzd

Őt is a zenéhez kapcsolja a hivatása: zeneszerző és világhírű karmester. Nő létére egy hagyományosan férfiak uralta pályán mindent elért, amit elérhetett, ünnepelt sztár, valóságos ikon. A Berlini Filharmonikusok élén készül élete talán legnagyobb vállalására, Mahler 5. szimfóniájának előadásra, amely műnek egyes részletei egyébként a Halál Velencében című filmbe is bekerültek! A Mahler-Aschenbach rokonságon túl azért is, mert az 5. szimfónia központi témája a halál! Első tétele konkrétan gyászinduló. 

A súlyos beteg Mahler lábadozása közben kezdte el írni a művet. De egy másik meghatározó élmény is érte ekkortájt (1901): megismerkedett egy nála majdnem 20 évvel fiatalabb lánnyal, akit Alma Schindlernek hívtak, és őrülten beleszeretett.

A házasságkötésük utáni eufóriában fejezte be a gyászos hangulatban kezdett művet: amely ezáltal utazássá változott a sötétségből a fénybe a szerelem ereje által.

Máris egy újabb érdekes és fontos párhuzam a Tárral!

A karmester is egy új szerelem reménye és lendülete által próbálja lerázni az utána koslató, öngyilkos lány, agonizáló vénasszony vagy idegtépően kattogó metronóm képében őt minduntalan az elkerülhetetlen végre figyelmeztető halált.

Az elmúlás a középkorú, ragyogó külsejű, kisportolt Lydia Tár szempontjából nem is elsősorban fizikai természetű fenyegetés, sokkal inkább erkölcsi megsemmisülésről van szó esetében, amely egyben karrierjének és a családi életének is a végét a jelenti.

A maestro ugyanis sokszorosan visszaélt a státusza, az intelligenciája, a lehengerlő stílusa, a szellemi és anyagi gazdagsága nyújtotta hatalmával, és a hurok, érzi, egyre szorosabb a nyaka körül. Azt pedig pontosan tudja, hogy a világ, amelyben él, nem bocsát meg majd neki, könyörtelenül kivéreztetik, ha a titkokra fény derül.      

Szörnyeteg-e Lydia Tár és/vagy a zsenialitás szülte alkotókényszer áldozata?

Hogy manipulálja a környezetét, nem kérdés. Ahogyan az sem, felsőbbrendűnek hiszi magát a többieknél. Istenítik, és ő elhiszi, hogy isten, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az idő urának képzeli és vallja magát.

De garázdálkodhatott-e volna ösztöneinek engedve, ha nem tehetett volna meg mindent (egy pontig) következmények nélkül, szabadon, mert mindenki csodálta, illetve remélt tőle valamit, ezért határokat sem húztak számára? (Igaz, aki mégis megpróbálta, azt eltaposta.)  

Tárt pont úgy veszik körbe szolgálatkész, fiatal lányok, ahogy Mahlert támogatta a felesége, Alma, aki bár maga is tanult zeneszerzést (de nem alkotott, mert Mahler megtiltotta neki, hogy komponáljon, miután feleségül vette), férje partitúráit másolgatta, és ha elkészült egy új mű, neki játszotta el a férje először a zongorán.

Tár is ír egy saját művet a történetben

És az ő múzsája is egy fiatal lány, akinek képtelen ellenállni, pedig az előző „kalandja” még korántsem ért véget, legalábbis a következményei most gyűrűznek be az életébe éppen, de ő már megint vadászna. Mert fortyog benne szétválaszthatatlanul a becsvágy, a teremtő energia, a libidó, hiába kapkodja a nyugtatókat.     

A Halál Velencében című filmben hangzik el ez az idevágó monológ, amely akár Tár ars poétikája is lehetne: „A lángelme isten adománya. Nem! Nem! Az isten átka. Az ösztönök kóros tobzódása. […] A rossz a lángelme éltető eleme.”

Mindkét film fontos költői kérdése az is: érzéki vagy szellemi természetű az alkotás? És ha érzéki, gondolhatjuk tovább, akkor számonkérhető-e egy alkotón a szenvedélyes természet, a gyönyör gátlástalan kívánása és megszerzése?

A Thomas Mann-kisregényben van egy eszmefuttatás az alkotás ellentmondásos természetéről. A „művészetbe tévedő polgár” vagy szigorú önfegyelemmel megszelídíti alkotói szenvedélyét (mint Aschenbach), vagy átlép a társadalmi és erkölcsi korlátokon, és szabadon engedi a vágyait.

Nem kérdés, Lydia Tár melyik utat követi

A film egyik fontos jelenetében – mintegy önigazolásképpen – kifejti, lehet éteri tisztaságú egy mű akkor is, ha a művész vétkezett. És bűn az is, ha kukába vetjük a nagy mesterek műveit emberi gyarlóságuk okán.

Világos: kirohanása egyben védőbeszéde. Bukása azonban, akárhogy is érvel, borítékolható, és ezzel önmaga is tökéletesen tisztában van.

Horrorfilmek világát idéző jelenetek sora mutatja meg, hogy a végső rettenet, a legfőbb iszony számára nem a fizikai kín, nem is a halál, hanem életműve devalválódása, a kiközösítés, a Zeitgeist: a „cancel culture”.   

A művész Olümposzról az alvilágba vezető útját Cate Blanchett a rá jellemző érzékenységgel és precizitással mutatja be. 

A karmester szerepét nem megkapta,

hanem a szerepet egyenesen neki írta Todd Field színész-rendező, aki a 2006-os, nagy sikerű Apró titkok óta nem készített financiális okokból filmet, de szerencsére a Tár forgatókönyve zöld utat kapott, és Cate Blanchett is igent mondott a felkérésre.

A Covid miatt azonban a gyártás nem volt egyszerű, a „kibérelt” drezdai zenekar csak pár napig ért rá például forgatni, így az ausztrál színésznőnek rohamtempóban kellett megtanulnia a vezénylés és a zongorázás alapjait (utóbbit Virág Emesétől, a Zeneakadémia oktatójától!), ráadásul német nyelvleckéket is kellett vennie. Ha megnézitek a filmet, látni fogjátok, hogy miért hangsúlyoztam Blanchett precizitását! Az illúzió tökéletes. A film a székhez szegez.

Alejandro G. Iñárritu mondta Blanchettről (a 2006-os Bábelben rendezte), hogy „olyan, mint a reneszánsz portrék, ahol belülről jön a fény”, és nehéz lenne ezzel vitatkozni. De miért is tennénk?

Források: filharmonikusok.hu, magyar.film.hu, vanityfair.com

Képek: UIP-Duna Film

Kurucz Adrienn