„Még mindig itt vagyok, a fenébe is!” – Íme, az ember: Brendan Fraser

–

„Tetszik, hogy az emberek azt hiszik, most újra megismernek. Ez olyan, mintha együtt öregedtünk volna” – mondta alig egy hónapja a GQ magazinnak egy komoly portrécikkben, és mi tagadás, együtt is öregedtünk – legalábbis azokkal, akik még emlékeznek rá tejfelesszájú újoncként a Kőbunkóból, A bájkeverőből vagy Az őserdő hőséből.

Lássuk be, nem a legszofisztikáltabb fiatal sztárja volt Hollywoodnak a 90-es években, de ezzel együtt is olyan, akit nem lehetett megkerülni.

Egy darabig legalábbis így tűnt. Aztán eltűnt, és nem hiányzott. Vagy valakinek mégis? 

Igazából csak most, hogy A bálna című filmmel, és egy egészen új fizimiskával és történettel került elő, csak most derül ki, milyen fontos, és a korunkra jellemző történetet képvisel, hogy mennyi minden van benne. Így aztán már nem lehet azzal elintézni, hogy „túl egyszerű”, „túl szép”, vagy „túl direkt” lenne (amilyen egykor volt sokak szemében), mert éppen az ellenkezőjévé változott: egy mélységesen emberi, sérülékeny és sebzett, komplex férfivá, a vásznon és az életben egyaránt.

Ehhez meg kellett járnia a poklot, el kellett tűnnie a süllyesztőben, veszteségeket, betegségeket, családi drámákat átvészelnie, és végül kiemelkedni a romok alól. Íme, az ember: Brendan Fraser.

Ez mind ő volt egykor: a naiv Adonisz

Hogy milyen sokféle irányba ágazhat el egy fiatal tehetség, egy úgynevezett „nagy reménység” útja, azt jól példázzák a 90-es évek felfedezettjei. Brendan Fraser ugyanis olyanokkal indult együtt, mint River Phoenix (akivel az első filmjét, a Dogfightot forgatta, és aki, mint tudjuk, 23 évesen meghalt drogtúladagolásban), vagy Chris O’Donnell (aki hasonlóan „szépfiúként” indult, ám egy erős kezdés után végül nem vált A listás sztárrá), vagy Matt Damon és Ben Affleck, akikkel együtt játszott a Vágyak csapdájában című filmben 1992-ben, és akiknek felnőtté válását „premier plánban” nézhettünk végig, és ezzel együtt a hullámhegyeit, -völgyeit (Affleck küzdelmeiről például ITT írtunk korábban).

Fraser is – mint nyilván mindenki, aki közel kerül a tűzhöz – úgy érezte, bármit megtenne a sikerért. És ez az attitűdje még sokáig megmaradt, sőt ma már úgy látja, a későbbi vesztét is okozta.

Így mesélt a Dogfightban szerzett élményeiről: „Rám adtak egy tengerészjelmezt, és azt mondták, pár másik sráccal játsszunk el egy verekedést a tengerészgyalogosok között. Ezért a »kaszkadőrmutatványért« felvettek az amerikai színészszakszervezetbe, és 50 dolcsival több pénzt kaptam, mivel nekilöktek közben egy flippergépnek. Talán még egy bordám is megzúzódott a felvétel alatt, de én csak azt éreztem: »Semmi gond! Bírom. Megcsinálhatjuk akár még egyszer is. Ha akarjátok, el is töröm a bordámat. Fussunk neki újra?«”

Pontosan ezzel élt vissza Hollywood: bár sem a Dogfight, sem a Vágyak csapdájában nem pusztán a csihi-puhiról szólt, és nem is Fraser szerencsés külső adottságairól (előbbi a Vietnámba induló újoncoknak egy gonosz játékáról, utóbbi pedig egy munkásosztálybeli zsidó fiúról, aki bekerült egy elit egyetemre, és többszörös kirekesztettséggel találkozott), ő mégis annyit profitált ezekből, hogy megvethette a lábát Hollywoodban mint ügyeletes „férfi naiva”, aki bármilyen fizikai bevetésre készen áll.

A testére tartottak igényt elsősorban, és arra a ritka adottságára, hogy hiányzott belőle bármiféle fenyegető agresszió. Erős volt, de szelíd. Keménykezű, de melegszívű. Látszólag felnőtt, de lélekben gyermek. 

Mindez virágba borult, amikor megcsinálta a Kőbunkót, amiben egy olyan ősembert alakít, aki hirtelen a XX. század végén találja magát – és kimaradt neki pár évezred közben. „Nagy, kerek szemmel csöppentem ebbe a Disney-produkcióba, ami közös volt a bennem és a karakterben. Mindketten csak pislogtunk nagy szemekkel, hogy »Te jó ég, mi történik velünk!«” – mondja ma EBBEN a videóban. A GQ-cikkben pedig kiegészíti azzal, hogy ennyi idősen már olyannak látja magát benne, mint „egy két lábon járó hústorony”.

Kifelé sztár, befelé roncs 

De nemcsak a Kőbunkóban használták ki az ártatlan odaadását – meg a szépen kidolgozott izomzatát –, hanem még öt évvel később is, Az őserdő hősében, amiben szintén egy „vadembert” játszott, csak most olyat, aki a dzsungelben nevelkedett, és beleszeret egy gazdag amerikai lányba (tulajdonképpen a Tarzan egy változatáról van szó). Ez is egy erősen fizikai szerep, amihez jól kellett tudni futni, vetődni, indákon lengeni – mindezt egy szál ágyékkötőben.

Az akkori ambícióiról, lelkesedéséről így vall: „Azt hiszem, annyira akartam, hogy az már destruktív volt.”

Mire ugyanis eljutott A múmiáig (ami a legnagyobb sikere) 1999-ben, már tele volt sérülésekkel. És persze ez is csak egy újabb fizikai kihívás volt, hiszen megint rengeteg kaszkadőrmutatványt kellett csinálni benne: lovagolt a tevéken, használta a fegyvereket, harcolt, és rohangált őrült módjára a marokkói sivatag forróságában: „Nem azt mondom, hogy veszélyes forgatás volt, de azért kockázatos. Minden napnak úgy indultunk neki, hogy na, ma mi fog történni? Túl fogjuk élni?”

És mire a harmadik rész forgatására tért vissza 2008-ban, már tényleg úgy kellett összerakni: „Jéggel és szalagokkal tartottak össze – mondja. – […] Egy kitinpáncélt építettünk a testem köré a jelmez alatt.” Aztán részletezi is: gerincműtétre volt szükség, de a keresztcsigolyája nem bírta, ezért egy év múlva meg kellett ismételni, aztán volt térdműtétje is, a hátát többször meg kellett erősíteni, és a hangszalagja is operációra szorult. Hét éven át ki-be járkált a kórházakból.

„Úgy éreztem magam, mint Orwell Állatfarmjából a ló, akinek az a dolga, hogy csak gürcöljön és gürcöljön.

Az én olvasatomban a munkásosztályt írta meg ebben a figurában. A ló a közjó érdekében dolgozik, ezért nem tesz fel kérdéseket, és nem okoz problémát, egészen addig, míg bele nem döglik a munkába. Nem tudom, én is arra voltam-e hivatott, hogy összetartsam a rendszert, de úgy éreztem, hogy folyton újra kell építenem azt a szart, amit már egyszer felépítettem – csak összerombolták –, hogy másoknak jobb legyen – akár fáj nekem, akár nem.”

Persze, voltak közben más filmek is, kevésbé emberpróbálók (vígjátékok, mint A bájkeverő, romantikus történetek, mint a Rólad álmodtam, vagy filmdrámák, mint A csendes amerikai vagy az Ütközések), és a magánélete is zajlott: megnősült, és született három fia (a legidősebb, Griffin autizmus spektrumzavarral). De ő csak ment tönkre szép lassan, lelkileg és testileg egyaránt. Talán össze is függ a kettő. Dr. Máté Gábor orvos-traumakutató valószínűleg azt mondaná: elfelejtett közben nemet mondani (vagy tán sosem tanult meg).

Szexuális zaklatás áldozata

Hogy mennyire így volt, azt egy 2003-ban történt incidens mutatta meg a legjobban: Fraser ebben az évben hivatalos volt az Arany Glóbuszt, vagyis Golden Globe-ot odaítélő Hollywoodi Külföldi Tudósítók Szövetségének ünnepélyes fogadására, amelyen a szervezet korábbi elnöke, Philip Berk egyszer csak mellé lépett, és belecsípett a fenekébe. Így szerette volna legalábbis beállítani, de Fraser szerint sokkal több történt ennél: „A bal keze kinyúlt felém, megragadta a farpofámat, és az egyik ujjával benyúlt a vágásba, ahol elkezdett matatni.” 

Ő pedig pont úgy reagált, ahogy a szexuális molesztálások áldozatainak többsége: lefagyott, szólni se bírt, elöntötte a szégyen.

„Gyerekké változtam. Gombóc nőtt a torkomban. Azt hittem, menten elbőgöm magam.”

Valahogy aztán sikerült kirántania magát a helyzetből, hazarohant, és elmesélte a feleségének, mi történt. A nyilvánosság elé nem mert kiállni az esettel, félt, hogy annyira összefonódik a nevével, hogy mindenkinek csak ez fog róla eszébe jutni. Viszont levelet írt a Hollywoodi Külföldi Tudósítók Szövetségének, tájékoztatva őket a zaklatásról. Ők pedig bocsánatot kértek, megígérték, hogy soha többé nem fog Philip Berkkel egy szobában maradni, Berk pedig szintén kénytelen volt egy bocsánatkérő üzenetet küldeni neki, amiben a szokványos fordulattal élt: „HA bármi rosszat tettem volna…” – ugyanis nem ismerte el a történteket. 

Frasernek ez volt az utolsó csepp a pohárban – azt állítja, ezután lett depressziós.

Parkolópályára állított karrier

Ha most visszanézzük a filmográfiáját, látszólag nincs benne szünet, egyik produkció követi a másikat, és minden évben kijött egy újabb filmje. Még abban sem látszik változás, hogy továbbra is főszerepeket alakított, időnként olyan partnerekkel, mint Andy García és Forest Whitaker (Lélegzet, 2007), vagy Harrison Ford (Eszeveszett küzdelem, 2010). Aztán 2015-től már sorozatokban vállalt szerepet – de még ezt is magyarázhatnánk azzal, hogy abban az időben már a sorozatok váltak menővé, a nagy hollywoodi sztárok is a képernyő felé fordultak.

De ez csak terelés volna: Brendan Fraser a kétezertízes évekre mélypontra jutott. 2009-ben el is vált, és egyre inkább kicsúszott a lába alól a talaj:

„Költöznöm kellett, és keresztülmentem egy váláson. Gyerekeim születtek, aztán felnőttek, és közben olyan események formálták a személyiségemet, amikre senki sincs felkészülve – egészen addig, míg át nem kell mennie rajtuk.”

2016-ban az anyukája is meghalt, épp pár nappal azelőtt, hogy újra interjút kértek tőle a Viszony című sorozatban vállalt szerepe kapcsán. Annyira szét volt csúszva a gyásztól ebben a beszélgetésben (ami aztán nagy kört futott a neten), hogy ezzel megint csak nem segített magán, és a megítélésén. 

Pedig a Viszonyban játszott szerepe miatt kereste meg Danny Boyle, hogy felkínáljon neki egy másik sorozatszerepet. „Elhittem neki, amit játszott. Azon ritka, gyönyörű pillanatot éltem át vele, amikor valaki ismerős ugyan, de már egy másik emberként néz veled szembe, mert az idő és az élmények átformálták. Egyszerre csodálatos és szomorú pillanat, hiszen mindannyian osztozunk benne.”

Nem is igazán „come back”

Danny Boyle a Trust című sorozat egyik főszerepével kereste meg, ami újra egy rangosabb produkció volt Donald Sutherlanddel és Hilary Swankkel a további főszerepekben. Aztán jött Steven Soderbergh a Semmi hirtelen mozdulat forgatókönyvével, amiben meg Benicio del Toro, Jon Hamm és Don Cheadle játszott vele; és megkereste Martin Scorsese is, hogy játsszon el egy ügyvédet a Killers of the Flower Moon című új filmjében.

De az igazi nagy lehetőség Darren Aronofsky jóvoltából futott be: ez volt A bálna. Egy abszolút főszerep, ráadásul megváltoztatott külsővel (hiszen egy több mint százkilós embert kell benne alakítani), amiben mindennek ellentmondhatott, amit eddig ismertek belőle: ezúttal nem szép, nem mozog (mozdulni sem bír a teste tömegétől), nem hős – éppenséggel antihős, aki meghalni készül –, és az elmúlt évei összes fájdalmát, megpróbáltatását belesűríthette.

Ez volt az a szerep, ami újra értelmet adott az életének. Amivel megmutathatta, kicsoda ő valójában, és mire képes. „Olyan, mint amikor bekopogtat a végzeted” – mondja róla.

És persze pont a forgatás előtt lett covidos – már azt hitte, bukja az egészet. (Komolyan félt attól is, hogy bele fog halni.) De nem így lett. Felépült, és leforgatták a filmet.

Amikor pedig az idei velencei filmfesztiválon bemutatták, olyan ovációban volt része, amilyenben eddig soha életében. Nem csoda, hogy a tapsviharban toporgó, könnyeivel küszködő, elfogódottan mosolygó Brendan Frasert nagyobb szeretet övezte, mint bármikor korábban. Hogy a kopaszodó, testes, középkorú változata népszerűbb, mint az adoniszi énje volt: mert ez most a belső értékeivel hódította meg a közönséget. 

„Aki egyszer főhős volt, az is marad, ebben tényleg hiszek – mondja Aronofsky róla. – A hozzá hasonlóknak van egy olyan mágiájuk, különleges adottságuk, ami nem múlik el. Különösen nem, ha nem volt elég ideje ragyogni.”

Milyen érdekes, hogy Brendan Frasert épp A múmiában megismert partnernője, Rachel Weisz volt férje segítette vissza a csúcsra. Vajon Aronofsky innen ismerte őt? Innen volt meg a fejében? Az, hogy szeret újrafelfedezni, nagy lehetőséggel megajándékozni válságba jutott színészeket, már korábban egyértelművé vált, amikor Mickey Rourke-kal megcsinálta A pankrátort. De Natalie Portmanből is olyat hozott ki a Fekete hattyúban, amit előtte más nem látott benne: a sötét, démoni energiákat. Fraserben is az érdekelte, amire eddig senki nem volt kíváncsi: a szenvedéseire. Az öngyűlöletére. Az őszinteségére.

Szívtől szívig

„Ez egy olyan film, ami megérintheti az emberek szívét és megváltoztathatja a gondolkodásukat – ebben biztos vagyok” – mondja róla. Meglátjuk; mi itt, Magyarországon, majd 2023 februárjában jutunk hozzá a mozikban.

Azt azonban szeretné még leszögezni, hogy bár a film jórészében a karaktere, Charlie egy karosszékben ül, és ki sem mozdul a lakásból, de

„ez volt a legfizikaibb szerep, amit valaha játszottam. Azelőtt kiverték belőlem a lelket is, estem-keltem, felgyújtottak, falhoz vágtak – és ez mind semmi volt, elvoltam vele. Szerettem, mert szórakoztatott. Igen, megvolt az ára is, de még mindig itt vagyok, a fenébe is. És Charlie a legheroikusabb karakter, akit valaha eljátszottam.”

És amikor ránézünk, ma ez jut eszünkbe. Akár arról van szó, hogy milyen farmot épített magának, ahol a fiainak mindent megad (elsősorban természetes környezetet: állatokat, gazdaságot); akár arról, hogy a Golden Globe-díj-átadóra akkor sem megy el, ha a legesélyesebbnek tartják a legjobb drámai főszereplő díjára; akár arról, hogy milyen megélni egy ilyen nagy visszatérést. Mert most már látjuk az egészet, hogy honnan hová jutott. És magunkat is láthatjuk benne – meg a reményt, hogy egyszer minden gödör aljáról ki lehet mászni.

Forrás: ITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Images / John Phillips / Getty Images for BFI

Gyárfás Dorka