A sziget szellemei az év filmje, csak én viszkettem tőle
Minden óda igaz, amit zengenek róla, tanúsíthatom. Martin McDonagh, az emberi konfliktusok szakértője és krónikása (aki például az Erőszakikban vagy a Három óriásplakát Ebbing határában című filmjeiben mutatta meg, milyen mulatságosak a drámáink) megint egyszerre szórakoztatóan és mélységes emberismerettel mesél arról, milyen, amikor emberek útjai váratlanul elválnak (mert „elfejlődtek” egymástól, vagy egy ponton már más életet szánnak maguknak), milyen elhagyottnak lenni, a szakítástól bekattanni – és sziporkázó jelenetekben, nagyszerű színészekkel, csodálatos környezetben boncolgatja az élet nagy kérdéseit. Én mégis alig bírtam ülni a székemben, úgy irritált valami. Nem tudom, micsoda. Csak miközben láttam és értettem A sziget szellemei zsenialitását, egyáltalán nem tudtam élvezni. Gyárfás Dorka a szokásosnál is szubjektívabb ajánlója.
Látszólag egyszerű történet: 1923-ban egy (valójában nem létező) ír szigeten egy idősödő férfi, Colm (Brendan Gleeson) egyik napról a másikra megszakítja a barátságot a nála jóval fiatalabb, együgyűbb, Pádraickal (Colin Farrell), akivel felnőtt életük jelentős részében mindennap délután kettőtől együtt iszogattak a kocsmában.
Pádraic életének ez állt a középpontjában (egy szigeten mégis mi mást lehetne csinálni?), így nem tudja mire vélni a dolgot, és a szakítás fájdalmától hajtva egyre indulatosabb, erőszakosabb reakciókkal felel: előbb megpróbálja visszaszerezni a barátját, aztán bosszút állni rajta. Colm pedig a heves ellenállásra szintén agresszív lépéssel válaszol: ha Pádraic még egyszer hozzá szól, levágja az ujjait sorban – noha élete legfőbb értelme a hegedülés, és hátralévő életében már csak zenét akart szerezni. A fenyegetést aztán be is váltja, ami Pádraicot végső kétségbeesésbe sodorja.
Nem sokkal több mondható el a cselekményről, csak még annyi, hogy Pádraic életében megismerünk további két fontos személyt: a nővérét, Siobhánt (Kerry Condon), aki a szüleik halála óta gondoskodik róla, és egy nála is együgyűbb havert, Dominicet (Barry Keoghan), aki bántalmazó apja árnyékában próbál boldogulni. Pádraic érzelmi életének középpontjában azonban az említett szereplőkön kívül áll még egy nagyon fontos lény: a szamara, Jenny.
A film két órája során azt nézzük végig, ahogyan Pádraic szép sorjában mindenkit elveszít, aki számára biztonságot, megértést és szeretetet nyújtott, és ennek következtében egyre inkább kifordul önmagából. (Ki ne tenné?)
Az érdekes és egyedi mindebben az, hogy az író-rendező McDonagh nem keresgéli az okokat, nem veszteget figyelmet arra, hogy miért indul el ez a lavina, mi váltja ki a drámai események sorozatát. Nem számít – sugallja. Van olyan, hogy valaki egyik pillanatról a másikra ráébred: már nem ezt az életet szeretné élni, és a változáshoz más társak kellenek. De
amiről itt és most valójában gondolkodunk, az az, hogy mi marad az emberből, ha a szerettei elhagyják. Ilyen vagy olyan okból, direkt vagy véletlenül, sorsszerűen vagy önhibájából.
Persze, ha így lecsupaszítjuk, akkor úgy hangzik, mintha egy görög sorstragédiát néznénk, de McDonagh tehetsége éppen abban áll, hogy a tragikus eseményeket mindig humorral ötvözi, és az ő világában minden kicsit abszurdnak hat. Különös az emberi viselkedés – mondja –, olyan, mintha egy állatkertben bámészkodnánk, és azon ámulnánk, mulatnánk vagy borzonganánk, mi mindent művelnek egymással ezek a szegény párák.
McDonagh éppen ezért módfelett vonzódik azokhoz a figurákhoz, akik nem analizálják a világot, csak élik és elszenvedik. Ott vannak persze mellettük azok is, akik értik a dörgést (mint Colm vagy Siobhán), de számára sokkal izgalmasabb, milyen elveszetten, kitetten bolyongani az emberi viszonyok útvesztőjében.
Ezért is fontos, hogy a történet egy szigeten játszódik, ahol maroknyi ember él csak, és semmi más nem történik, mint amit ők kezdenek egymással. A távolban zajlik ugyan egy polgárháború, de ez a szereplőinket nem érinti, ők kimaradnak a történelemből. Mindenből kimaradnak igazából – és pontosan ez a baja az értelmesebbjének, Colmnak és Siobhánnak – bennük volna igény és képesség arra, hogy kölcsönhatásba kerüljenek a világgal és megmérettessék magukat. De ahhoz, hogy ezt meglépjék, cserben kell hagyniuk azokat, akiknek megfelel a sziget akolmelege, mert a szűkre szabott keretek nekik biztonságot nyújtanak.
Frusztráló dolog, hogy nem vagyunk egyformák, hogy van, akinek elég egy maroknyi inger az életből, más egy zsák élményre vágyik, megint más meg az egész világot behabzsolná.
Olyan, mintha minősítene minket, mennyit szánunk magunknak. Vajon többet ér-e írni olyan maradandó műveket, mint amilyeneket Mozart hagyott hátra (még ha ilyen zseniből csak egy akad is öt évszázadban), mint a hozzánk közelállók számára szeretetet, biztonságot nyújtani? Miért hisszük, hogy az egyik értékesebb a másiknál? És miért kell választani? – kérdezné kétségbeesve Pádraic (ha értené, mi zajlik körülötte).
Nem kell megijedni, mindezek a filozófiai kérdések – és még sokkal több, hiszen minden filmbéli alaknak megvan a maga drámája, az egész filmnek pedig egy mesebeli, szimbólumokkal telerakott univerzuma – csak azt érik el a filmből, aki nyitott rá. Ebben is érvényesül, hogy annyi rétegét fogadjuk be a történetnek, amennyire igényünk van. Megmaradhatunk annál is, hogy egy lélegzetelállítóan gyönyörű helyszínen – ahol bármerre fordul a kamera, festményszerű látvány fogadja, még a film kedvéért emelt épületekben is – tehetséges színészek szórakoztatnak minket abszurd párbeszédeken keresztül. De hosszan merenghetünk azon is, milyen becsapottnak, elhagyottnak, megalázottnak lenni; vagy egy fél életen át másokért élni, aztán egyszer csak észbe kapni, hogy itt az utolsó esély önmagunkért tenni; vagy hogy tényleg boldogabbak-e a lelki szegények.
De az is előfordulhat, hogy az egész – bár nyilvánvaló a gondolati és szakmai minősége – hidegen hagy, és valahogy nem jut el hozzád. Látod, de nem érzed, unod vagy akár viszketsz is tőle.
Miközben minden elismerést megkap (kilenc Oscar-jelölést, és végre nemcsak a sztárok: Farrell és Gleeson, hanem a kiváló partnereik is), és joggal. Te is fel tudnál sorolni még egy rakás részletet, amik gazdagítják a képet, mert ebben a filmben mindenre figyeltek, és minden részlet összeáll egy egységes big picture-ré.
Egy szigetté, ahol sűrítve látod az emberi aljasságot, kicsinyességet, gyarlóságot, esendőséget, de a tehetséget, a szeretetet és a törődést is – ahol egy ideig jó lenni, de aztán menekülhetnékje vagy jobb esetben csak mehetnékje támad az embernek, mert azért fojtogató is. Nálam ez utóbbi kapcsolt be, nem sokkal azután, hogy Colm úgy döntött: ő a maga részéről kiszáll.
Aztán valahogy mégis végigültem, és ott maradtam a két főhőssel a tengerparton, a tajtékos vizet szemlélve, sok, komoly veszteséggel a hátuk mögött, és azon morfondíroztunk együtt, hogyan is kéne úgy élni, hogy a saját vágyainkat is valóra váltsuk (tehát magunkat se tagadjuk meg), és lehetőleg másoknak se ártsunk vele. Lehet ezt vajon jobban csinálni?
Képek: Fórum Hungary
