A szörnyeteg létezett (sőt, a szépség is) – A híres mese mögött a valóság

–

Petrus Gonsalvus, avagy Pedro Gonzalez, aki A szépség és a szörnyeteg meséjének ihletője lehetett, közel sem volt kincsekben dúskáló, délceg herceg. Nagyon nem! A Kanári-szigeteken, Tenerifén született, egy sajátos genetikai rendellenességgel, aminek abban a korban nem ismerték az eredetét, és félelemmel töltötte el az embereket. 

Betegségét, a hypertrichosist angol nyelvterületen farkasember-szindrómának nevezik, és a középkorban úgy is bántak az ilyen génhibával született emberekkel, mintha szörnyek lennének. A betegség igen ritka, a középkor óta alig több mint ötven esetről tudunk.

Ráadásul akkortájt, hogy Pedro megszületett, lett ismert egy mexikói legenda Sasquatchról, a tetőtől talpig szőrös vademberről, így sokan úgy vélték róla, hogy Sasquatch, a gonosz szellem leszármazottja. Ezt támasztotta alá a kortársak számára az is, hogy nem tudott beszélni, legalábbis spanyolul nem értett, csupán a nevét ismerte. A kutatók azt feltételezik, hogy a gyereket a szülei kitették a vadonba, mert féltek attól, hogy a közösség haragja (és akár a spanyol inkvizíció is) ellenük fordul, ha kiderül, hogy milyen gyerekük született. (Természetesen erről nincs adatunk, mint ahogyan arról sem, hogy Pedro mikor lett rabszolga, és kinek a tulajdonában volt Tenerifén.)

Az viszont bizonyos, hogy tízéves korában II. Henrik francia királynak adták ajándékba, akinek az udvarában a korszak uralkodói divatjának megfelelően számos „torzszülöttet” mutogattak. Ezeknek az embereknek borzasztó sorsuk volt, lényegében állatokként kezelték őket, sokszor ketrecbe zárva élték le az életüket.

Vadember a királyi udvarban

II. Henrik megvizsgáltatta az orvosaival a fiút, és azon kívül, hogy szőrös és nem tud beszélni, semmi különöset nem találtak rajta. A korszakban élt a hiedelem, hogy a távoli gyarmatokon élnek olyan lények, amik félig emberek, és félig állatok. Az orvosok arra gyanakodtak, hogy Pedro is ilyen „vadember”.

A királyi udvarban Pedro nevét is latinosították, így lett Petrus Gonsalvus, II. Henrik egyik kegyeltje. A király ugyanis emberkísérletbe kezdett: kíváncsi volt arra, hogy képes-e elsajátítani a kulturált emberi lét alapszabályait ez a lény, amit nem tartottak igazán embernek. Elhatározta, hogy megszelídíti és kiműveli a vadembert. Ez nem volt túl nehéz feladat, mert Petrus nyugodt, visszafogott vérmérsékletű, és kifejezett intelligens fiatalemberré serdült. Több nyelven is megtanult beszélni, írni és olvasni is tudott, a feljegyzések szerint matematikát, és irodalmat, sőt stratégiát is tanult. Kiválóan ismerte és alkalmazta az udvari etikettet, kellemes beszélgetőtársnak bizonyult, otthonosan mozgott a király udvarában.

A visszaemlékezések szerint műveltsége és modora felülmúlta jó néhány korabeli nemesúrét, azonban az udvarban mindenki úgy nézett rá, mintha félig állat lenne.

A király maga is látványosságként tekintett rá, ő volt az udvar egyik fő attrakciója, akinek műveltségén, jó modorán, intelligenciáján az udvar vendégei menetrendszerűen ámuldoztak.

Nyilvánvaló, hogy ahhoz képest, amilyen sors Pedróra várt volna Tenerifén, a királyi udvarban sokkal jobban élt: elegáns ruhákban járt, finom ételeket evett, saját lakosztályban élhetett.

Ám azt nem tudhatjuk, hogyan élte meg azokat a megalázó helyzeteket, amikor kuriózumként bámultak rá, vagy szörnyülködve fordultak el tőle, és minden intelligenciája és műveltsége dacára nem tekintették többnek egy érdekes házi kedvencnél. Ferrara hercege például levélben számolt be arról, hogy Petrus „szőre világos szőke, puha és selymes, olyan, mint egy bunda, és jó illatú”. Ulisse Aldrovandi, a korszak neves természettudósa, aki életét a különleges lények osztályozására tette fel, a Monstrorum Historia (A szörnyek története) című művében azonban úgy jellemzi Petrust, mint akinek az arca egy kutyáéhoz hasonlítható. 

Petrus a király halála után a felesége, Medici Katalin tulajdonába került

A királyné nagy kerítő hírében állt, ráadásul igen kíváncsi volt arra is, hogy milyen utódai születnének a vademberének, így Petrus házasságáról is ő maga döntött. Az egyik konyhalányt, Catherinát rendelte hozzá feleségül. Feltételezhető, hogy Catherina kegyként élte meg, hogy a királyné házasítja ki, ám hogy mit szólt a választottjához, nem tudjuk. Azt sem, hogy ismerte-e Petrust a házasságkötés előtt. Az bizonyos, hogy Catherina tényleg igen szép lány volt, és az is feltételezhető, hogy (az udvari méltóságok teljes megdöbbenésére) valóban szerelmesek lettek egymásba, és negyven évig éltek házasságban. Hét gyerekük született, öten örökölték a genetikai rendellenességet, két gyerek azonban nem. 

A királynő halála után először a pármai herceghez került a család, majd különböző arisztokraták rezidenciában tűntek fel, ahol látványosságként mutogatták őket. Akkoriban több portré készült róluk, természettudósok vizsgálták, és írták le őket vitatkozva azon, hogy emberekről, vagy állatokról van-e a szó a Gonzalez család esetében. Antonietta arcképéhez például ezt írták:

„Szörnyű nőstény, akinek az arca egy majoméra emlékeztet.”

A korszakban a nők helyzete nyilvánvalóan rosszabb volt a férfiakénál, de azt el sem tudjuk képzelni, hogy a három Gonzalez lánynak, akik mindannyian hypertrichosisban szenvedtek, mennyire kegyetlen lehetett a sorsa. Merry Wiesner-Hanks kutatásai szerint a korszakban még azokat az asszonyokat is mélységesen megvetették, akiknek túl dús volt a hajuk, mert az állati mivoltukra utalt. Minél finomabb volt egy hölgy, annál kevesebb szőr lehetett a testén, így a Gonzalez lányokat valóban a legutálatosabb vadállatokkal vették egy kalap alá. A fiúk megítélése más lehetett, ugyanis a nagy szakállat a nemzőerő jelének tulajdonították, és akadt olyan természettudós is, aki szerint természetes, hogy egy olyan szőrös embernek, mint Petrus Gonsalvus, hét gyereke van. 

Végül az 1600-as évek elején egy kis olasz faluba költözött a család, ott talán végre a saját életüket élhették, távol az udvarok szenzációhajhász tömegétől. 

Szép lelkű szörnyetegek?

A szépség és a szörnyeteg története természetesen nem maradt a királyi udvar falain belül. Hamarosan szájról szájra járt Franciaországban, és mint lenni szokott, több verzióban is ismerték. Gabrielle-Suzanne Barbot de Villeneuve francia írónő 1740-ben La Belle et la Bête (A szépség és a szörny) címen jegyezte le a mesét, amelynek hatását Victor Hugo A párizsi Notre-Dame című művében is felfedezhetjük, és a huszadik században számos feldolgozása született.

De miért lett ilyen népszerű ez a történet? Hiszen az évszázadok alatt a francia és egyéb királyi udvarokban, vándormutatványosok, -cirkuszosok sátraiban sokféle „szörnyet”, „torzszülöttet” mutogattak. Olyan szerencsétlen sorsú embereket, akiknek valamilyen feltűnő, átlagtól eltérő testi sajátosságuk volt. Pedro Gonzalez és a felesége története azonban túlmutatott az adott korszak szörnyülködésén, és más érzelmeket mozgatott meg, mint egy gyorsan múló bulvárhír.

Bruno Bettelheim gyerekpszichológus, akinek egyik fő területe a gyermeki lélek és a mesék szimbólumvilágának viszonya volt, azt állítja, hogy az egyik legrégebbi mesetípus az, amikor a szép lányt egy szörnyeteghez vagy (vad)állathoz adják férjhez.

Nem véletlen, hogy ez a motívum oly gyakran megjelenik a mesékben

A pszichológus szerint a vadállat/szörnyeteg képében megjelenő vőlegény vagy férj azt a félelmet fejezi ki, amit minden lány átélt, és szexuális felvilágosítás ide-vagy oda, ma is átél az első szerelem és első szexuális aktus előtt.

A kamasz lányok számára a fiúk és a férfiak világa ismeretlen és riasztó lehet. Nyilván fordítva is így van, de ez a cikk most nem erről szól, hanem arról, hogy két alaptípust biztosan meg tudunk különböztetni, már tizenévesen is, ha a fiúkra gondolunk. Az első az elérhetetlen, jéghideg tekintetű herceg, aki után csak vágyódni lehet, mert úgy vonul végig a suli udvarán, hogy senkit észre nem vesz, senkivel kapcsolatba nem lép. Aki bezárkózva él a saját elefántcsonttornyába, de valójában nagyon szenved, és azt várja, hogy valaki végre a társa legyen a magányában. 

A fiúk másik fajtája a bandázós, nagy pofájú tesztoszteronbomba, aki ha a keze közé kaparint, egy mozdulattal képes eltörni a csigolyádat. Ösztönlény, kimutatja az érzelmeit, és nagy amplitúdóval éli az életét. Mind a két típus egyszerre vonzó és rémségesen taszító egy kamasz lány számára. 

A De Villeneuve által lejegyzett mese azért lehetett évszázadokra meghatározó az európai kultúrában, mert hozza mind a két archetípust, ami a lányokban a férfiakról alapvetően él.

A szexuális felvilágosítás gyakorlatilag a huszadik századig nem létezett

A kutatók, így Bettelheim szerint is, a mesék készítették fel a lányokat a házasélet viszontagságaira. A szépség és a szörnyeteg meséje is idetartozik, amelyben az állatias, szőrös ösztönlény valójában egy kifinomult herceg, akit a szépség szerelme szabadíthat meg az átoktól. A mese Bettelheim szerint arra tanítja a lányokat, hogy férfiban a félelmetes külső mögött egy csodálatos, gazdag, felfedezésre váró lény bújik meg, és a lánynak az a feladata, hogy a szeretetével életre hívja a szörnyeteg valóságos, emberi személyiségét. Ugyanezt a motívumot lovagolta meg az Alkonyat-sorozat is, a vérfarkas és a vámpírfiú harcával, ahol (ugye nem is csodálkozunk) Bellának hívták a kamasz főhősnőt.

Tehát a mese működik mind a mai napig, hiszen a lányok számára talán nincs félelmetesebb életszakasz, mint az első szerelem/csók/szexuális együttlét ideje. A problémám csupán az, hogy ez a mese megalapozza, és bizonyos tekintetben idealizálja a lányok szemében a „rosszfiúkat”, akik majd a szerelem hatására fognak megváltozni. Sajnos van egy rossz hírem: a mese szimbolikusan értendő, ha valaki már a párkapcsolat elején is „szörnyetegként” viselkedik, jobb tőle mihamarabb elfutni. Mert hiába szeretnénk, a való világban nincs olyan szerelmi varázslat, amely a szörnyeteget érzékeny lelkű herceggé teszi. 

Forrás: ITT és ITT; valamint Bruno Bettelheim: A mese bűvölete. Corvina Kiadó, Budapest, 1975.

Kiemelt kép forrása: Gonsalvus – Die wahre Geschichte von ,Die Schöne und das Biest‘ Universum History, 2013.

Miklya Luzsányi Mónika