Meg kell tanítani a gyereknek, hogy a konfliktus a valóság velejárója

 –

Szeptember 23-án Székesfehérvár központjában gyűltek össze az érdeklődők – helyiek és távolról érkezők, édesanyák és nagymamák, apukák és meserajongók, óvodapedagógusok és tanítónők –, hogy a Hello Szülő Roadshow első születésnapján dr. Kádár Annamária pszichológus, tréner, egyetemi oktató, Kecskés Karina színésznő és meseterapeuta, dr. Borsos Dorottya, az Edisonplatform operatív vezetője, valamint Mészégető Marcsi, a helloszulo.hu főszerkesztője társaságában gondolkozzanak együtt népmesék és kortárs történetek szerepéről és jelentőségéről. Íme, néhány erős gondolat, amit magammal hoztam az eseményről.

#1 Az életmesék segítenek a gyerekeknek megismerni a világot

Az életmesék azok a történetek, melyeket a gyerekeknek önmagukról, az ő eredetükről, a velük történt hétköznapi eseményekről, illetve a mi saját mindennapjainkról mesélünk nekik. Egyfajta kollektív emlékezetté váló, soha véget nem érő meseemlék-folyam, melyből felnőttként is bármikor erőt meríthetnek majd.

„Tudod-e, hogy hogyan ismerkedtek meg a szüleid? Ismered-e a saját névadásod történetét? Meg tudod-e mondani, hova járt a nagyapád iskolába? Kérdések, melyeket 50 amerikai család gyerekeinek tettek fel Robyn Fivush és Marshall Duke pszichológus professzorok, miután hosszabb ideig elemezték a családok étkezések közbeni társalgásának mintázatait” – mondta dr. Kádár Annamária, miközben felhívta a jelenlévők figyelmét arra, hogy a gyerekek sokféle tudást csipegetnek össze a világról, saját eredettörténetüket azonban csak a családjuk archívumából ismerhetik meg. Akkor, ha megosztják velük azokat.

„Az eredmények azt mutatták, hogy azok a gyerekek, akik mélyebb és részletesebb tudással rendelkeztek saját eredettörténetükről, jóval nagyobb önbecsüléssel és rugalmasabb alkalmazkodóképességgel rendelkeztek, mint azok, akik nem”

– mondta a szakember és rámutatott, hogy egy gyerek születéséhez a szüleinek találkoznia kellett, ahogy a szülei szüleinek és azok szüleinek is. Vagyis, amikor egy gyereknek elmeséljük a családunk anekdotáit, amikor beavatjuk őt a családfánk keletkezéstörténetébe, azt is megmutatjuk neki, mennyi valószínűtlen véletlen következményeként született meg mindannyiunk örömére. Ráadásul, ha a történetmesélés során oszcilláló narratívát alkalmazunk, azaz követjük a jó és rossz életesemények hullámzásának természetes folyamát, felkészíthetjük arra is, hogy bár a világ nem tökéletes, mégis jól lehet lenni benne.

„Ma már tudjuk: minél többször hallják a gyerekek saját történetüket, annál erősebb a védőháló, amely létrejön bennük és körülöttük. Ez persze nem fogja őket megkímélni a bukásoktól és csalódásoktól, de egy hatalmas hamuban sült pogácsaként kíséri őket útjukon és bármikor ott lesz számukra, ha megerősítésre, támogatásra szorulnak” – mondta dr. Kádár Annamária.

#2 A kudarcot és a konfliktusokat nem lehet megúszni

Az esemény házigazdája, Mészégető Marcsi felvetette, hogy a mai szülők talán túlságosan is aggódnak a gyerekeikért. És mivel nem engedik őket hibázni, illetve kipárnázzák körülöttük a valóságot, nincs lehetőségük megtanulni, hogy el lehet rontani és aztán helyre lehet hozni a dolgokat. Dr. Kádár Annamária szerint épp a helikopterszülőség miatt van annyi bumeráng- és vattacukor gyerek.

„Nem szabad kilúgozni az életből a konfliktusokat, hiszen azok szükségszerű velejárói a valóságnak. A tökéletes történetek, amelyekben senki nem veszekszik senkivel, minden ruha összes redője épp a helyén van, és a kertben a fű mindig pontosan öt centi magas, az osztálytalálkozókra valók.

A való élet meg az, ami reggel hét és nyolc között történik bármelyik család nappalijában. Azt érdemes megnézni és azt érdemes mesélni is”

– mutatott rá dr. Kádár Annamária. „Egy ember akkor békélhet meg egy történettel, ha mesélhetővé tudja tenni a saját felsüléseit, a kudarcait, a nehézségeit, a próbatételeket. És amikor már nevetni is tud a saját hülyeségein, nos, az már egy jó helyzet.”

A szakember nem titkolta, hogy a magánéletben bizony ő is sokszor sül fel: előfordult már, hogy rossz napon érkezett családjával egy esküvőre, hogy órákon át vasalta a lánya fellépőruháját, amiről csak a helyszínen, az előadás előtt valamivel derült ki, hogy nem a megfelelő, és az is, hogy amikor életében először üzemelte be a családi csokiszökőkutat, a téves alapanyag-választás miatt csokiban fürdött az egész família – beleértve a vendégeket, a falat, a plafont és a komplett vendégváró asztalt is.

„Minél több kudarctörténetet tudunk mesélni és minél felszabadultabban tudunk nevetni rajtuk, annál jobban tudja a gyerek integrálni azt, hogy igenis a saját életmesémben, a saját történetemben a gonosz is ott van, a nehézségek is ott vannak, problémákkal is szembesülünk…  És ezeket nem kell megúszni, hiszen nagyobb lesz az önbecsülésem, ha át tudom keretezni ezeket a történetemet.

Megváltoztatni ugyan nem tudom a valóságot, de az, hogy hogyan tekintek rá, már teljesen az én döntésem.”

#3 A mese gyógyír minden lelki bajra

Kecskés Karina színésznő, meseterapeuta otthonában gyakran gyűlnek össze kicsik és nagyok. A mindennapi munkája során is elsősorban gyerekekkel dolgozik, így viszonylag sokuk belső világába nyer betekintést időről időre. Mint mondta, rengeteg félelem és szorongás dolgozik a gyerekekben, ahogy a szülőkben is.

„Ahogy a mesékben viszont végigvezetjük a főhőst és zajlik a cselekmény, végül mindig rendeződik a kibillent állapot.

A mesék révén a gyerekek visszanyúlhatnak abba az ősi, kollektív tudatba, amikor még mindannyian egyek voltunk a természettel és a minket körülvevő világgal.

Hiszem, hogy ha ebben az egységben erősítjük meg a gyerekeket, ha kihajtuk őket az esőbe, ha tapicskolhatnak a sárban, ha vannak otthon háziállatok, amikkel kapcsolódhatnak, ha lehet homokozni és el lehet hinni, hogy a világ szép és jó, a legtöbbet adjuk, ami kisgyerekkorban adható” – mondta a színésznő, akinek gondolatait dr. Kádár Annamária fűzte tovább.

„A sárkány bennem pont annyira lesz félelmetes, amennyire el tudom viselni. Hiszen bár a külső világ kihívásaival is szembe kell menjek, a sárkányok sokszor nem külső sárkányok, hanem belsők: a saját félelmeim, a szorongásaim, a kishítűségeim, melyek minden életszakaszomban rám találnak. A mesékkel viszont védőhálót vonunk a gyerek alá.

Ha mesélünk, nem hazudjuk el a valóságot, hiszen továbbra is bármi megtörténhet. »Csak« azt mondjuk a gyereknek, hogy ha ez a bármi megtörténik, akkor ott vagyunk és elkapjuk.”

#4 A mese érzékenyít, tanít, formál is

Mi, felnőttek már tudjuk, hogy az élet bizony olykor nem habostorta. Azt is számtalanszor megtapasztaltuk már, hogy messziről jött ember azt mond, amit akar és azzal is tisztában vagyunk, hogy szegény, aki még ígérni se tud. Épp ezért nem különösebben érdekelnek minket az ilyen-olyan történetek. Mi eredményeket akarunk látni. Pedig felnőttként mesét olvasva-mondva visszatérhetnénk egyfajta belső origóhoz, amit aztán gyerekeink is kiindulópontnak használhatnak az élethez.

„Ha egy kicsit hátrébb lépünk és ránézünk a történetekre, rájöhetünk, hogy a mesék nemcsak az érzelmi intelligenciát fejlesztik, hanem számos olyan kompetencia elsajátítását is ösztönzik, melyek elsőre eszünkbe sem jutnak” – mondta dr. Borsos Dorottya, az Edisonplatform operatív vezetője. „Ott van például a kitartás, az önbizalom – vagyis annak a hite, hogy képes vagyok elérni a céljaimat és legyőzöm a sárkányt –, a problémamegoldás, az együttműködés, a rugalmasság… Minél többször, minél többféle történetben hall ezekről a gyerek, annál inkább tudatossá válik számára, hogy ez nemcsak az ő életében történhet meg, hanem vannak mások is, akik hasonló problémákkal küzdenek.”

A szakember azt is elmesélte, melyik az a kötet, melyet édesanyaként ő maga is gyakran vesz kézbe.

„Az én kedvenc mesém a határtartásról szól. Arról, hogy hogyan tanulja meg a gyerek, hogy vannak olyan szituációk, amikor lehet nemet mondani. Sőt, kell is. Felnőttnek is”

– vélte dr. Borsos Dorottya. „Én ezt nagyon fontos témának tartom. Igenis tanítsuk meg a gyerekeknek, hogy ér nemet mondani és megszabni a saját kereteinket. Hogy nem muszáj puszit adni a tizenöt éve nem látott nagynéninek.”

Kecskés Karina édesanyaként és meseterapeuataként is egyetértett ezzel. Mint mondta, három gyerek anyukájaként – akik közül az egyik autizmus-spektrumzavarral él – csak azt hangsúlyozhatja:

„fontos, hogy bízzunk a gyerekeinkben! Az iskolában és a világban olyan sok kihívás van és olyan sok mindennek kell megfelelni.

De attól, hogy ő nem tudja azonnal, hogy mennyi kilencszer tizenhárom, a mese adta biztonságos térben még megélheti, hogy mindenkinek van az életében olyan terület, amiben ő a legjobb tud lenni.”

#5 A szülő is ember

Bár a fenti tételmondat igazságtartalmát minden egykori és jelenlegi kamasz is vitatja olykor, az igazság az, hogy a szülők, különösen a tudatos szülők gyakran érzik úgy, hogy nem teljesítettek eleget. Dr. Kádár Annamária szerint azért, mert szülőként arra vágyunk, hogy tökéletesen alakítsunk.

„Csakhogy semmi sem lehet örökké tökéletes.

Amikor megkérdezték tőlem, hogy kétgyerekes anyaként mégis miért járok önismereti csoportba, azt válaszoltam, hogy azért, hogy a gyerekemnek, amikor elmegy terápiába, ne én legyek az első témája. A szupervizor meg rám nézett és azt mondta: »Te leszel az első témája!«”

– mondta, a nézőtéren pedig egyetértő nevetés hulláma száguldott végig. 

Én mindenképp abban bízom, hogy a szakembernek igaza van, így legalább emiatt nem kell aggódnom. Bár a pszichológus szerint amúgy sem aggódni kellene, hanem mindennap mesélni. Mint mondja, ez segítene, hiszen nemcsak a mesehallgatóra, hanem a meseolvasóra is kedvező hatással van.

„Ha jól akarsz mesélni, csukd le a fejedben az Excel-táblázatokat, ne kattogj azon, hogy főztél-e, hogy mit kell még venni, csak legyél jelen a pillanatban! Ha ott vagy, ha elképzeled magadban és szinte látod magad előtt a mesét, ha vissza tudsz lépni abba a gyermeki állapotba, amikor magad is hiszed a csodát. Akkor megéled, hogy a mesemondás jó. Hogy tudtok kapcsolódni” – mondta dr. Kádár Annamária.

„És ha ez megvan, akkor később, amikor a gyerek kamaszodik és sündisznózik, nem kell újraépítened a hidakat, hiszen ott vannak.”

Ezután a szakember kimondta azt a mondatot, amivel minden egyes sok éves rohanásban megfáradt, kiégéshez közeli állapotban leledző, a napokat sohavégetnemérős rendszerben üzemeltető szülő egyetérthet: 

„Egy ideális világban a mesemondás után jönne a jóéjt puszi, aztán mindenki lefeküdne és aludna nyolc-kilenc órát ahelyett, hogy még hatszázhuszonhárom feladatot elvégezzen. Szerintem így sokkal kevesebb zsémbes felnőtt lenne reggel hét és nyolc óra között a forgalomban.”

Legyen így!

Z. Kocsis Blanka