„Mennyivel elviselhetőbb lenne a csend, ha felejtés társulna hozzá”
Elolvastuk Légrádi Gergely Alkalomadtán című kötetét
Sokféle arca létezik a csendnek. Van, amelyik nyugalmat ad, az otthonosság érzését – jólesően ölel körbe, mint a legpuhább takaró. És létezik a mindent felemésztő, pusztító hallgatás, ami mögött csak elfojtás van: kimondatlan szavak, már soha vissza nem térő, elmulasztott lehetőségek súlya, egy elhazudott élet krónikája – a csend, ami láthatatlanul emészt fel és amelynek hagyatéka generációkra képes megbetegíteni egy családot. Filákovity Radojka ajánlója.
–
Légrádi Gergely Alkalomadtán című regényének főszereplői évtizedek óta pácolódnak a fojtogató csendben
Az igazi, őszinte életüket szinte csak belső monológokban élik.
Amit valójában gondolnak és éreznek, sosem kerül felszínre, így pedig nincs lehetőség valódi kapcsolódásra, a traumák közös feldolgozására sem.
Ebben a kötetben a legtöbb információt a csend hordozza. Légrádi úgy ír, hogy a lényeget a ki nem mondott szavakba rejti el, amit szereplői magukba zárnak. Így hazudnak el származást, örökké fájó veszteségeket és egy olyan kollektív traumát is, mint a holokauszt. És így erodálják a saját családjukat, betegítik meg egymást és önmagukat akaratlanul.
A regény a fiú, András perspektívájából indul, aki megpróbál a gyökerei mélyére ásni, összerakni azokat a mozaikdarabokat a családjából, amelyek formálták őt, amelyek láthatatlan erőként ott lapulnak a magánéleti kudarcai, az örök kívülállóság, a magány és a meg nem értettség érzése mögött. Ezen az eleve kudarcra ítélt önismereti úton csatlakozunk hozzá. Mert kezdetben bármennyire is tűnik úgy, hogy a kézenfekvő válasz az orrunk előtt hever egy zsarnok, kontrollmániás, a családját sakkban tartó anya képében, ez mind csak a felszín. Hiszen az anya sem magától lett ilyen, ahogy az apa és az apai nagyapa passzivitása mögött is komoly, olykor generációkra visszanyúló traumák rejtőznek.
A felmenőink traumáit ugyanis sejtszinten hordozzuk magunkban; azok meghatározzák a világról és önmagunkról alkotott képet, a saját magunkhoz való viszonyt is – és amíg nem ismerjük meg és nem tudatosítjuk őket, addig láthatatlan erőként irányíthatják a működésünket.
„Isten tudja, hova vezetett volna, ha csak egyszer nekiállunk beszélni vagy vitatkozni”
A regény szereplőit alakító események közül a legfontosabbakat megismerhetjük, Légrádi ugyanis lehetőséget ad mindenkinek arra, hogy a saját szemszögéből mesélje el a történetet – úgy, ahogy azt megélte. Ez a szubjektív nézőpont persze nem feltétlenül visz közelebb a teljes igazsághoz, hiszen ahány ember, annyiféle megélés, annyi igazság.
A legfájóbb viszont mégis az, hogy ennek a családnak a tagjai, ezek az emberek, akiknek a világon egymáson kívül senkijük sincsen, sosem fogják egymást igazán megismerni, megérteni, és így sosem fognak egymáshoz igazán közel kerülni. A gyógyulásukhoz, a traumáik feldolgozásához vezető út ugyanis a csend megtörésén keresztül vezetne, őszinteséget, nyíltságot, valódi egymás felé fordulást feltételezne. Az ehhez szükséges erő viszont hiányzik belőlük. Még akkor is, ha egyesek belátják, mit okozott a hallgatás, továbbra is csendbe burkolózva védik magukat – és épp ez okozza a vesztüket. A csend ugyanis olykor mélyebb sebeket képes ejteni, mint bármilyen kimondott szó.
„Akkor még nem sejtettem, hogy túl nagy árat fizetünk majd ezért. A csendért, amely a mi családunk esetében soha nem épített semmit. A csendért, amely menekülés volt, elhallgatás és elfojtás. A mi családunk csendbe burkolózva pusztult el.”
A traumák átörökítése, azok transzgenerációs hatása ma már slágertéma
Egyre többeket érdekel, hogy a szorongásaik, érzéseik, egyáltalán a működésük egyes aspektusai miben gyökereznek: mennyire nyúlnak vissza a régmúltba, kinek a szorongásaiból, élményeiből erednek valójában. A témaválasztás kapcsán tehát mondhatnánk azt is, hogy Légrádi biztonsági játékot játszott. Ez azonban még nem elég ahhoz, hogy egy valóban jó regény szülessen. A jóhoz bátorság kell: ahhoz zsigeri módon kell kapcsolódni a témához, és olyan közel kell menni a saját transzgenerációs traumáinkhoz is, amilyen közel csak lehet. Légrádi pedig épp ezt tette.
Az ugyanis, aki nem ismeri, hogyan tud a csend erodálni egy egész családot generációkon keresztül, az nem tud ilyen velőig hatoló regényt írni. Az Alkalomadtán a legnagyobb gyengeségeinknek tart tükröt. Légköre fullasztó, nehéz – mintha mi is ott kovászolódnánk a családtagokkal a dunsztosüvegben. Ennek ellenére mégis felszabadító módon szembesít minket azzal, mit okoznak a ki nem mondott szavak, amik ott lapulnak mindannyiunk családjában a szüleink, nagyszüleink generációjának rosszul rögzült védekezési mechanizmusaként.
Mert ahogy arra a regény is rávilágít: látszólag bármennyire is könnyebb útnak tűnik az elhallgatást, elfojtást választani, valójában nem az. Az igazi áldozatokat ugyanis a hallgatás szedi.
A kérdés csak annyi, van-e elég bátorságunk megtörni a csendet.
