Az öngyilkos, a kitagadott, a meg nem született – a család teljes jogú tagjai azok is, akikről sokszor hallgatunk

–

Simon Eszter/WMN: Az Integrál Akadémián végeztél, tehát integrál családállítással foglalkozol. Az állítás fogalmával tisztában vagyok, de mitől integrál?

Kemény Péter: Az integrál szemlélet egy amerikai filozófus, Ken Wilber nevéhez fűződik, aki létrehozott egy olyan metamodellt és pszichológiai emberképet, amely több fejlődésmodell összevonásával alakult ki és holisztikus megközelítés jellemzi. Ötvözi a nyugati pszichológiai és pszichoterápiás megközelítéseket a sprituális hagyományok lélekkel foglalkozó nézőpontjaival. Az integrál szemlélet elismer mindent, amit valaha az emberről írtak, tehát nem egymással szembe állítja ezeket, hanem egyesíti őket.

S. E./WMN: Miben más a családterápia és a családállítás?

K. P.: Mindkét műfaj rendszerszemléletű és nemcsak az ember belső világával foglalkozik, mint sok pszichológiai irányzat, hanem rendszerben vizsgálja a klienst körülvevőket is. A családterápia a családtagok mindegyikét bevonó pszichoterápiás műfaj, míg a családállítás csoportos, ahol a kliens rendszerszereplőit a csoporttagok jelenítik meg.

A családállítás – ami tulajdonképpen tágabb értelemben rendszerállítás – foglalkozhat a családi rendszeren túlmenően személyiségbeli elakadásokkal, egészségi problémákkal, vagy bármilyen témával, ami a klienst foglalkoztatja.

A rendszerszemléletű megközelítésre jó példa, hogy amikor a gyerek agresszív az iskolában, akkor az osztály és iskolai közösség vizsgálatán túl érdemes a családi hátteret is megvizsgálni. Nagyon gyakran a gyerekek tünethordozók, a családi nehézségek rajtuk ütköznek ki.

A családállítás elsősorban a tudattalanul átvett transzgenerációs mintákat keresi és oldja fel. Ezek jöhetnek a szülőktől, de lehetnek korábbi generációkból örökölt traumák is. 

S. E./WMN: És hogyan kapcsolódik az integrál szemlélet a családállításhoz, ami a német pszichoterapeuta, Bert Hellinger nevéhez fűződik?

K. P.: Önmagában sehogy, viszont a családállítást is lehet ingerál szemlélettel nézni. Ez elsősorban a pszichológiai emberkép használatát jelenti, és azt is, hogy állítás közben váltogatom az eszközöket, ha a helyzet úgy kívánja. Pszichodramatikus és testorientált elemekkel is dolgozom, használok zenét vagy energetikai munkát, ha úgy érzem, hogy az segíti a klienst.

S. E./WMN: Miért hasznosak ezek a kiegészítő módszerek? 

K. P.: A pszichodráma szenzációs műfaj, én elsősorban a düh kezeléséhez használom. A pszichodráma egyik legjobb eszköze a szerepcsere, ahol rátekinthetünk például a szüleink szemszögéből önmagunkra, megérthetjük mélyebben a kapcsolatunkat, vagy hogy hogyan él bennünk az apánk. A testünk minden élményt elraktároz, a bodywork pedig felszínre hozhatja a blokkoló, elfojtott érzéseket, traumákat. Fontos a testet és a lelket egységként kezelni, hiszen kölcsönösen hatnak egymásra.

Nagyon jól lehet például születésfolyamatokon dolgozni vele, vagy ha valakinek korai, 0–3 éves kori elakadása van.

S. E./WMN: Meglepett, hogy a családállítás nem is olyan új keletű dolog, hiszen Hellinger a zulu törzseknél ismerte meg a módszert.

K. P.: Hellinger katolikus misszionáriusként kezdte pályafutását, és az ötvenes években egy dél-afrikai misszionárius küldetésen látott egy ősi rituálét. A törzstagok az ősök helyére beállva gyógyították a beteg társukat, mivel a természeti népek kultúrájában fundamentális az ősök tisztelete. Hellinger megfigyelte a jelenséget, ami tulajdonképpen már régóta jelen volt több kultúrában is, így alkotott belőle terápiás technikát.

S. E./WMN: Ez azon alapszik, hogy képesek vagyunk érzékelni az őseinket, és tulajdonképpen a hatásuk alatt állunk.

K. P.: Van valamiféle hatodik érzékünk, egy információs vagy tudati tér, amiben érzékeljük az őseinket, a családunkat, az embereket körülöttünk. Az epigenetikai kutatások is abba az irányba mutatnak, hogy nagyon erős szál fűz bennünket a családunkhoz.

Az anyánk petefészkében már magzatként ott vannak azok a petesejtek, amiből születtünk, tehát már a nagymamánk hasában is jelen voltunk.

A modern genetika szerint olyanok vagyunk, mint egy online rögzítő eszköz, folyamatosan íródik a génállományunk, minden egyes tapasztalatot továbbad, a perinatális pszichológia pedig azt mondja, hogy már magzati korban érzünk, minden külső és belső benyomást magunkba szívunk.

A párunkban nemcsak társat, hanem transzgenerációs környezetet is választunk, mert mélyebb tudatszinten érezzük, hogy milyen dinamikát hordoz. Az ismerősség és azonosság alapján felismerjük egymást.

S. E./WMN: Mielőtt részt vettem az első állításon, elképzelni sem tudtam, hogyan fogom tudni érzékelni az egyes családtagokat a térben. Aztán amikor beléptem egy állításba, magától értetődőn ment minden, de máig nem értem, pontosan hogyan.

K. P.: Nem csodálom, nehéz leírni, és a tudomány sem érti pontosan a mechanikát, pedig számtalan reprezentatív kutatás alátámasztotta, hogy működik. Úgy, mint ahogy az ikertestvérek megérzik, ha a másikkal baj van, ahogy az anyák tudnak kapcsolódni a gyerekükhöz, vagy a kutyák tudják, hogy a gazdájuk mindjárt hazaér. Rupert Sheldrake, a Cambridge-i Egyetem biológus tanszékvezetője a Honnan tudják a kutyák, mikor jön haza a gazdi? című könyvében erről ír. Megfigyelte a halak és a madarak rajmozgását is, hogy honnan érkezik az impulzus, amit mindannyian egyszerre éreznek. Ezt nevezte el morfogenetikus mezőnek, amit mi csak röviden térnek hívunk. A családállítás a térben található információval dolgozik az itt és mostban. 

S. E./WMN: Szóval mindannyian tudunk kollektíven kapcsolódni egymáshoz. Mindenkiben megvan ez a képesség?

K. P.: Igen, hasonlóan, mint az Avatarban, mindannyian mélyen kapcsolódunk, egy élő rendszer vagyunk. A föld legtöbb spirituális hagyománya ezt vallja. Mindenki érzékel, de nem egyformán. Aki inkább a fejében él, nincs kapcsolatban a testével és az érzelmeivel, általában gyengébben érzékel a térben, mint aki jógázik, vagy sportol, tehát gyakorlott abban, hogy hogyan figyeljen a testére. Most általánosítok, van, aki már az első alkalommal is mélyen kapcsolódik, idővel pedig mindenkiben fejleszthető ez a képesség.

S. E./WMN: Mit gondolsz, milyen a jó segítő szakember?

K. P.: Minden segítő esetében nagyon fontosnak tartom, hogy legyen önismerete. Aki másoknak segít, annak extrém felelőssége van abban, hogy dolgozzon a saját témáin. Ugyanakkor, ha valaki nem érzi magát meghallgatva, megtartva egy állításon, azt még ne a családállítás műfajának számlájára írja. Érdemes kipróbálni mást, mert ahogy bármelyik terápiás módszer esetében, úgy az állítóknál is sok múlik a kémián. Szerintem a jó terapeuta sokféle emberrel tud együtt dolgozni. 

S. E./WMN: Három törvény adja a családállítás alapját, és ha ezek szerint élnénk a mindennapokat, sok konfliktustól mentesülnénk. Mesélj, kérlek, ezekről!

K. P.: A hely törvénye a rangidősséget jelöli a rendszerben. Ez nem azt jelenti, hogy az idősebb családtag feljebbvaló, egyszerűen csak el kell ismerni, hogy hozzám képest ő a nagyobb.

Mindenkinek megvan a saját helye a családban, és ha ez felborul, az hatással van az egész rendszerre. Tipikus példája a parentifikáció, amikor az anya vagy az apa szülői pozícióba hívja meg a gyereket, aki így nem a saját életét éli, hanem a szülőt szolgálja, de nem ez a feladata.

Nagyobbnak számít az idősebb testvér is, sőt ez a korábbi párkapcsolatokra is igaz, tehát a párom előző kapcsolata nagyobb, és ha a párom nem szakít a korábbi társával, én sem lehetnék teljes értékű párja, maximum a szeretője. Fontos, hogy nem minősítünk, senki nem kevesebb attól, hogy ő a második férj/feleség. Nem kell szeretni a párunk előző társát, de tisztelni fontos, hiszen ha nem tisztelem, azzal tulajdonképpen azt közvetítem, hogy a páromat sem fogadom el.

A második az odatartozás törvénye, ami kimondja, hogy bárki, aki valaha a rendszer része volt, mindig oda fog tartozni. Gyakran előfordul, hogy a családi traumákról mélyen hallgatunk. Nem beszélünk az abortált, vagy meg nem született gyerekekről, arról a rokonról, aki öngyilkos lett, vagy akit vallási okok miatt kitagadtunk, pedig ők is a család teljes jogú tagjai.

Sok konfliktus gyökere az el nem ismertség, amitől kirekesztve érezzünk magunkat, és a félelem, hogy nem tartozunk oda, ahova szeretnénk.

A harmadik törvény a kiegyenlítődés elve, ok és okozat törvénye, nevezhetjük karmának is. A lélek olyan, mint egy szuperszámítógép, ami mindent elraktároz, érezzük, kinek tartozunk és kitől várunk valamit. Tudjuk, kinek okoztunk fájdalmat, bántottuk, hagytuk cserben stb., és tudjuk, ki tett velünk ilyet. Elég, ha mindenki egy zűrösebb előző párkapcsolatára gondol: a legtöbben tudjuk, mitől lezáratlan még a kapcsolat. Néha egy ki nem mondott köszönöm vagy sajnálom hiányzik, esetleg egy fogadalom feloldása, amit egymásnak tettünk. Ebből a törvényből fakad a családállítás azon koncepciója, hogy a rendszertagok akár tudattalanul is képviselik a rendszert ért traumákat, akár több generációval később is.

Hellinger szavaival: szeretetből képviseljük egymás sorsát. Tehát a hétköznapi önismereti témáink mögött, jellemzően találhatunk a családi rendszerből fakadó traumákat is.

S. E./WMN: Beszéltünk róla, hogy a génjeinkben hordozzuk az őseinket. Polcz Alaine is írt arról, hogy világháborúban a nők 70-80 százaléka áldozatául esett valamilyen abúzusnak, tehát mindannyiunkat érint ez a probléma. Előkerül ez a téma a családállítások során? 

K. P.: Elég gyakran. A nőiességgel, szexualitással kapcsolatos problémák mögött szinte mindig valamilyen családi abúzustörténet rejlik. Néhány éve jött egy lány, aki arra kereste a választ, hogy miért választ mindig bántalmazó férfiakat, és miért rossz az édesanyjával a kapcsolata.

Kiderült, hogy a nagymamát a világháborúban megerőszakolta egy orosz katona, amiről persze soha nem beszélt, az édesanyja pedig az erőszakból született, és ezt a traumát a lány viszi tovább. Akármilyen nehéz elfogadni, mivel részben tőle kapta az életet, az erőszakoló katona is családhoz tartozik, ő a nagyapja.

Ez nem azt jelenti, hogy szeretnie kell feltétlenül a bántalmazót, de felismerhette, hogy többek között neki is köszönheti az életét. Megértette, hogy a nagymama azért nevelte később hidegen a lányát, mert a trauma miatt nem tudott elég szeretettel kapcsolódni hozzá. Az állításból kiderült, hogy tudattalanul a nagyapját, végül is a saját életének forrását kereste a bántalmazó kapcsolatokban, és a származását megértve az anyjával is változni kezdett a kapcsolata. 

S. E./WMN: A családállítás azt mondja, tiszteld az ősöket. Nagyon nehéz lehet tisztelettel fordulni az erőszakolóhoz. 

K. P.: Igen. Ez egy hosszú és nehéz út.

A trauma feldolgozásának egy pontján megszülethet az elfogadás azzal kapcsolatban, hogy ami velem történt, az a sorsom része. Ezért nagyon fontos elvinni egyéni terápiába mindazt, ami feljön az állításon. Húsz-harminc év alatt felgyülemlett sérelmeket nem lehet egy-két alkalommal megoldani. 

Nincsenek csodák, csak elkötelezett munka, és ehhez kellenek a segítő szakemberek. Az állítás megvilágítja és oldja az elakadást, de utána az integrációval tovább kell dolgozni valamilyen egyéni önismereti technikával pszichológus segítségével. Jellemzően hozzám terápiából érkeznek, amikor a folyamat megakad vagy lelassul, és a tudattalanból újabb információkra van szükség. 

S. E./WMN: Milyen tipikus, sokakat érintő mintázatok rajzolódnak ki a munkád során?

K. P.: Gyakran párkapcsolati elakadásokkal keresnek meg, ami általában az alapvető kötődési nehézségekre vezethető vissza, de előfordul, hogy odáig kell visszamenni, hogy egyáltalán elfogadja az illető a saját életét. Például ha valaki szeretői kapcsolatból született, vagy valamelyik szülő egy másik férfira/nőre vágyott, a gyerekben kialakul a bűntudat a létezésével kapcsolatban. A szülőktől való szoros függés vagy a teljes elidegenedés ugyanúgy problémát okozhat. 

S. E./WMN: Ezek a gondolatok nagyon ismerősek Bibók Bea könyvéből (aki nemrég a Lélektani határ vendége volt), amelyben a parentifikációról ír. 

K. P.: Pontosan, és ilyen esetben szokott előfordulni, hogy valaki egyik szeretői viszonyból megy a másikba, jellemzően „se veled, se nélküled” kapcsolatai vannak, vagy összejön a főnökével, hiszen az első helyen a szülő áll, és nem fér el mellé egy teljes értékű kapcsolat. 

S. E./WMN: Egy pillanatra még térjünk vissza a szeretői kapcsolatból született gyerekekre! Hallottam olyan történeteket, ahol a családállítás során derült fény a félrelépésre. Hogy jelenik ez meg az állításon?

K. P.: Úgy, hogy beállítjuk az okot, ami miatt nem tudja a kliens elfogadni az életét, és megjelenik egy nő vagy egy férfi valamelyik szülő oldalán.

Előfordult, hogy az állítás hatására kiderült, hogy nem történt megcsalás, hanem meddőségi probléma miatt az édesanya részt vett a hetvenes években az első beültetési programok egyikén.

De olyan is van, hogy kiderül, hogy nem az apa az igazi apa. Az apai energiával való kapcsolódás azért fontos, mert a pénz, a munka és a siker, a teremtés erősen kapcsolódik a férfi minőséghez a patriarchális társadalomban. 

S. E./WMN: Örülök, hogy behoztad a férfi minőséget, mert nagyon érdekel a Férfiszövetség című podcast, amit heten férfiak csináltok azzal a céllal, hogy a változó világ kihívásainak megfelelni tudó férfi mintát teremtsetek. Miért van erre szükség?

K. P.: Apa nélkül nőttem fel, ezért egész életemben férfi mintákat kerestem, és próbáltam rájönni, mit jelent férfinak lenni. Arra is keressük a választ, hogy milyen a huszonegyedik századi férfi, milyen a posztmodern férfi értékrendszere, mi van a patriarchátuson, és a „fiúk nem sírnak”-on túl. Úgy gondoljuk, vége van a terminátorok korának, nincs egy mindentudó férfi! A rotálódó vezetésben hiszünk, a váltott felelősségvállalásban, a szövetségben. Azt keressük, hogyan lehet egy férfi egyszerre erős, stabil és közben érzelmileg elérhető. Tudatos és felelős mintát szeretnénk adni a férfiaknak: a kapcsolataikban, a családjukban, a társadalmi szerepeikben támogatva őket. 

S. E./WMN: Talán túl általános a kérdés, de mit ad az állítás?

K. P.: A leggyakoribb élmény az, hogy olyan, mintha lekerülne egy nehéz csomag az ember válláról.

Sokkal mélyebben megértjük önmagunkat, rálátunk az alapvető dinamikák hátterére. Évtizedes érzelmi elakadások oldódhatnak ki.

Nagyon felszabadító rálátni, hogy mindannyian ugyanazoktól a dolgoktól szenvedünk. Egyformán esendők vagyunk, hasonlók a gyengeségeink és a hétköznapi problémáink. Rádöbbenünk, hogy „jé, neked is az anyáddal van elakadásod”, vagy „ó, nem csak én érzem magam ufónak egy társaságban”, és ez ad egyfajta normalitásélményt a világban.

Képek: Chripkó Lili/WMN

Simon Eszter