„Annyira fontos vagy nekem, hogy kimondom: nem szabad a közelembe jönnöd!”
Georgia O’Keeffe és Alfred Stieglitz perzselő szerelme
Nem hiszem, hogy van olyan ember, akinek sohasem jut eszébe, milyen jó volna egy időre szabadságolnia magát az életéből – pontosabban a hétköznapokból. És elutazni, mondjuk, a sivatag közepére egyedül, hogy ott, tegyük fel, teljes nyugalomban festegethessen. Hogy miért pont ez a példa jutott eszembe? Hát azért, mert Georgia O’Keeffe, a XX. század egyik legjelentősebb amerikai festőművésze pontosan így tett, amikor belefáradt a házasságába és a New York-i művészvilágba. Nem vált el férjétől és mentorától, a fényképész-galériatulajdonos Alfred Stieglitztől, csak időnként lelépett, és kiszellőztette a fejét. Feltöltődött, és alkotott. Úgy, ahogy neki tetszett. Egy rendkívüli és rendhagyó szerelem története következik, amelyet többkötetnyi túlfűtött levél dokumentál az utókor számára. Kurucz Adrienn írása.
–
A részben magyar származású festőművészről, Georgia O’Keeffe-ről Gyárfás Dorka kolléganőm írt egy izgalmas alkotói portrét korábban (ITT olvashatjátok), amiről viszont én szeretnék most mesélni, az O’Keeffe és a zseniális fotográfus Alfred Stieglitz (aki január 1-jén született 1864-ben) kapcsolata, amely jól példázza, hogy a szerelemnek annyiféle arca lehet, amilyen sokfélék mi emberek vagyunk. Kinek ez válik be, kinek az, az együttélésnek és/vagy házasságnak sincs egyetlen, eszményi formája.
Végtelen égbolt odafent, végtelen sivatag idelent
Georgia O’Keeffe-et a férje, Alfred Stieglitz kötötte a városhoz, amely sohasem alszik. (Eleinte, aztán már nem kötötte annyira oda.) A festő ugyanis vidékről, Wisconsin államból származott, egy farmról, ahol a szülei teheneket tartottak. A tér, a távlat, a természet közelsége jelentette számára az elemi szabadságot. Igaz, művészeti iskoláit már nagyvárosi környezetben, Chicagóban és New Yorkban végezte, de ezután visszavonult Texas államba rajztanárnak. És alkotott is: az ég, a csillagok, a hatalmas kősivatag voltak első számú ihletői.
Absztrakt szénrajzsorozata egy közös ismerős által került Alfred Stieglitz kezébe, aki nemzetközileg ismert fotós volt, valamint jó szemű műkereskedő, a pályakezdők lelkes támogatója, a híres, avantgárd, New York-i galéria, a 291 tulajdonosa.
Stieglitz először a O’Keeffe munkáiba szeretett bele. Levelezni kezdtek – és ezt a szokásukat a férfi haláláig megtartották. A festő 1918-ban a spanyolnáthából nagy nehezen kikeveredve visszatért New Yorkba, ahol egyéves ösztöndíjat kapott, és Stieglitz kiállította a képeit. A mentori kapcsolatból hamarosan szerelem lett, a galériás elhagyta a családját, és 1924-ben elvette a nála 24 évvel fiatalabb O’Keeffe-et.
Nemcsak együtt éltek, de együtt is dolgoztak eleinte, télen és tavasszal New Yorkban, nyáron és ősszel a Stieglitz család Lake George-beli birtokán. A férfinak a felesége volt a múzsája, több száz fotót készített róla 1918 és 1937 között.
Az O’Keeffe-et ábrázoló 1919-es Akt című fotó az egyik legdrágább kép, amelyet valaha értékesítettek (2006-ban egy aukción egymillió-háromszázhatvanezer dollárért adták el), és ezt a fotót Alfred Stieglitz is az egyik legjobb művének tartotta. 1921-ben állították ki először a képet, és bár rekordnézőszámot hozott, botrányt is kavart érzékisége miatt. Stieglitz az aktfotó mellett ráadásul kiállította felesége virágképeit is, amelyek mindenkit női nemi szervekre emlékeztettek.
Stieglitz O’Keeffe alkotói kiteljesedését ezután is minden erővel támogatta művészeti menedzserként, és minden évben rendezett egy kiállítást a munkáiból. Nagy szerepe volt abban, hogy rövidesen neves múzeumok és gyűjtők vásárolták O’Keeffe munkáit magas áron.
Se veled, se nélküled
A házasságuk 1946-ig, Stieglitz haláláig tartott. Habár sok tekintetben remekül kiegészítették egymást, kapcsolatuk meglehetősen héjanászszerű volt. Odavoltak nemcsak egymás testéért, de egymás művészetéért is, alkotóként egy nyelvet beszéltek, és számtalan levelük szenvedélyről, szerelemről és egymás mély tiszteletéről árulkodik, mindamellett nyílt titok volt az is, hogy nem voltak hűségesek egymáshoz, vagy legalábbis poligám kapcsolatban éltek, O’Keeffe a nőkhöz is vonzódott.
Nem voltak könnyű természetű emberek, a festő különc volt, mizantróp, undok és rigolyás, a cselédek réme, Stieglitz pedig vérbeli társasági ember, ám meglehetősen egoista, narcizmusra és mások kisajátítására hajlamos (még a képektől is nehezen vált meg, holott azok eladásából éltek).
Éket vert közéjük az is, hogy az idősödő férfi nem akart több gyereket, míg felesége nagyon vágyott az anyaságra, de hiába. Harminc év alatt több mint ötezer (huszonötezer oldalnyi!) levelet váltottak, volt olyan nap, amikor többször is írtak egymásnak, és negyvenoldalas levél is akad a gyűjteményben, amelyet Amerikában kiadtak My Faraway One (Távol lévő egyetlenem) címmel.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
„Megszépítő messzeség”
„Annyira fontos vagy nekem, hogy kimondom: nem szabad a közelembe jönnöd!” Ezt Stieglitz írta még kapcsolatuk elején O’Keeffe-nek, aki 1929-től, úgy látszik, megfogadta férje tanácsát: külön utakon járt, nyaranta elhagyta New Yorkot, és az új-mexikói sivatagba járt festeni. Évről évre egyre több időt töltött ott, 1935-ben vett egy darab földet is, amelyen saját kezűleg újította fel a házat, amely végül negyven éven át otthona lett, miután a férje 1946-ban meghalt. Egy ideig még járta a világot, de aztán az ötvenes évektől szinte ki se mozdult a sivatagból. Élete vége felé, amikor már alig látott, a nála hatvan évvel fiatalabb Juan Hamilton lett a gondnoka és a szeretője – később az örököse. O’Keeffe halála után Santa Fében nyílt meg a hagyatékát és nevét őrző múzeum. Egykori sivatagi otthona és műterme is látogatható.
Majdnem 100 évet (egészen pontosan kilencvennyolc és felet) élt a XX. század egyik legeredetibb festője, évtizedekkel túlélve azt a férfit, akinek szabadon kellett engednie őt ahhoz, hogy legalább a szavak birodalmában megtarthassa.
Forrás:
Kiemelt kép: Getty Images / Bettmann
