Egy béna paróka elronthatja az egész filmet
Kell hozzá ész is, nem csak haj!
Az ünnepi szezonban két olyan magyar film is mozikba került – az Átjáróház és a Larry –, amiknek a főszereplője parókát visel (persze olyat, ami természetes hajnak próbál hatni), és erről eszembe jutott, hogy te jó ég, milyen kényes kérdés is ez. Hiszen egy paróka elronthat egy egész filmet! Hányszor láttunk már olyat, hogy a parókát az utolsó percig nem sikerült elfogadtatni, egész végig műnek hatott, szegény színész pedig megszakadhatott, akkor sem tudott így hitelessé válni. Úgyhogy rendben, nyissuk meg akkor a nagy parókakérdést. Gyárfás Dorka írása.
–
Gyerekkoromban féltem a parókától. Pontosabban a parókás emberektől, nagyjából úgy, ahogy a rendőröktől és a harapós kutyáktól. Persze egészen más dolog, ha valaki a hétköznapi életben visel parókát – amire általában elég nyomós oka van, ezért eszem ágában sincs kritizálni –, és más dolog a színészetben. A színháznak például teljesen természetes kelléke a paróka, ami a jelmez és a smink mellett a jellemábrázolás egyik fontos eszköze lehet. De a film – állítom – egészen más tészta!
Filmen iszonyatosan fontos az élethűség, még akkor is, ha egy kitalált világban játszódik a történet.
Filmen általában olyan közel megyünk a szereplők arcához, hogy még a mitesszereiket is megszámolhatjuk, ezért bármi, ami nem válik a figura szerves részévé, rombolóan hat az élményre. Akkor is, ha amúgy az volt a célja, hogy „nagyon valamilyen” legyen, tehát felhívja magára a figyelmet.
Mondok egy példát – mivel nem nekem jutott először eszembe, hogy a filmbeli parókák témáját kivesézzük. Angol nyelven gyakorlatilag nem létezik olyan cikk, ami ne említené első helyen „minden idők legbénább filmes parókái” között Anne Hathaway szőke sörényét a Brokeback Mountain című filmben. Pedig nyilvánvaló, hogy annak a parókának soha nem volt célja természetesnek hatni – épp a karakter személyiségtorzulását hivatott kifejezni, a hivalkodását, a benne rejlő meghasonulást és ízléstelenséget. Még szép, hogy ledobja magáról a színésznő arca – ez volt a cél!
Vagy ott egy másik híres paróka, ami sokak szemében elrontotta a filmet: Emma Stone göndör fürtjei a Segítségben. Ebben az esetben is megvolt az oka annak, hogy Emma Stone természetes haja (ami, ugye, szögegyenes) sem vörösen, sem szőkén nem volt megfelelő a szerephez. Itt a göndörség a rakoncátlanság, a megzabolázhatatlanság, tehát tulajdonképpen a lázadás szimbóluma – ugyanis Stone karaktere bizonyos szempontból kívülálló abban a közösségben, amelyből származik, és amelyben a történet játszódik. Lehet, hogy nem áll neki valami jól, és az is lehet, hogy ez a göndörség mégis csak túl szép és szabályos (hiszen paróka), de megvolt a maga szerepe.
Viszont mondok egy olyat, ahol szerintem nem volt szerepe a göndörségnek, és engem éppen ezért rettentően irritált: Nicole Kidman királynői hajzuhataga a Tudhattad volna című sorozatban. Igaz, itt nekem sok minden egyéb sem állt össze, és ezt részletesen ki is fejtettem EBBEN a kritikában, de az a műhajkorona külön zavart.
Olyan tökéletes és olyan domináns volt minden jelenetben, hogy szerintem teljesen elvitte a fókuszt a lényegről.
Nicole Kidman egyébként előszeretettel visel parókát a filmjeiben, hiszen sportot űz abból, hogy minden munkájában egészen új külsővel jelenik meg, és egymástól nagyon különböző szerepeket alakít. EBBEN a cikkben tehát kizárólag az ő emblematikus parókáit listázták – ami már szép teljesítmény, nem? És még csak nincs is rajta az összes műfrizurája. Viszont a listából is kiderül, hogy azért voltak olyan megoldások, amik működtek: például még 2002-ben Az órákban Virginia Woolf kócos barna tincsei, vagy a Botrány című filmben a tökéletesre vasalt, szőke műsorvezetői frizura. Viszont a mélypont valószínűleg tényleg a Pusztító című filmben viselt parókája volt – ami egy átlagamerikai középkorú nővé próbálta szürkíteni –, hát, azt sehogy sem tudta magáévá tenni.
Na, de hogy ne csak a nőket pécézzük ki – hiszen a hajviselet korántsem csak náluk kényes kérdés –, lássunk néhány férfi színészt is (vagy rossz nyelvek szerint férfi színésznőt), aki pórul járt a műhajjal. Már eleve, ha a „haj” és a „film” közös vonatkozásait szemlézzük, akkor nem maradhat ki a két híres kopaszodó sztár, aki nehezen viselte a haja ritkulását: Nicolas Cage és John Travolta. Mindkettejüknek akad olyan filmje, amiben a kopaszodás elleni küzdelem eredménye végül nevetségességbe torkollott, így nemcsak a figurát és a filmet vágta gajra, de szegény, hiú színész megítélését is.
És itt – hangsúlyozom – nem a Ponyvaregény-féle vicces hajpótlásáról beszélünk, ami egyértelmű geg volt, tehát szándékkal váltott ki mosolyt a nézőből. Hanem arról, ami Travoltával a kétezres évek elejétől történt, és ami komplett ámokfutásnak hatott, hiszen magasodó homlokát egy úgynevezett „pepivel”, tehát félparókával igyekezett leplezni, ami csak a fejtetőn csücsült, viszont egy-egy tincse belelógott a homlokába, csak úgy lazán, mintha természetes volna. A Faterok motoron 2007-es debütálása után jó tíz évig minden filmben „szokni kellett” ezt a dolgot, egészen addig, míg kb. három évvel ezelőtt letolta az egész (maradék) haját, és megjelent nyilvánosan full kopaszon. És láss csodát, az emberek üdvrivalgással fogadták, neki pedig nagy megkönnyebbülést okozott, hogy lezárhatta ezt a szélmalomharcot.
Természetesen azóta is látható parókában filmen – ám most már tényleg a szerep kedvéért, és nem a saját hiúsága miatt.
A The Fanaticban például kimondottan kifejező a parókája, azonnal elhelyezi a figurát, és amikor Travolta Mikulást alakít (mint nemrég), természetesen akkor is helyénvaló a hófehér lobonc.
Nicolas Cage-dzsel nagyon hasonló a helyzet, csak annyi kiegészítéssel, hogy a hajritkuláson túl az őszülést is „megengedhetetlen” gyengeségnek élhette meg (pedig már 58 éves). A mélypont sokak szerint nála is 2007-ben következett be A szellemlovassal, amelyben a pepiből frufru hullott a homlokába – azon túl viszont a magas homlokot igyekezett vállalni. Ősz parókában először tavaly, a Disznó című filmben mutatkozott (sűrű, hosszú, igaz, elhanyagolt hajjal), tarkopaszon pedig csak ebben az évben, a Butcher’s Crossing című John Williams-adaptációban, illetve félkopaszon forgatja most is az új filmjét Kanadában. Civilben azonban marad a pepinél – de ez már az ő dolga.
A béna parókákat még hosszan lehetne sorolni (hajrá, szálljatok be!), és ilyenkor rendre előkerül még Taylor Lautner dús sörénye az Alkonyat-trilógiából, vagy Colin Farrell szőke focistafrizurája a Nagy Sándor, a hódítóban, de azért álljon itt egy szakértői megjegyzés is egy igazi hollywoodi veterántól. Camille Friend olyan filmekben vett részt fodrászként, mint A galaxis őrzői, a Fekete Párduc vagy Az éhezők viadala, és elsőként azt emeli ki, hogy a gyártásvezetőknek számolniuk kellene azzal, hogy egy jó paróka drága – szerinte 10 ezer dollárnál kezdődik (nem semmi). Márpedig ha ezen a költségen spórolnak, akkor olyan is lesz az eredmény.
Aztán nagyon fontos a hozzáértés is (ki csodálkozik?), hiszen a parókák egy külön tudomány, amit ki kell tanulni. Camille Friend alapított egy fodrászsulit is – amit szerényen Hair Scholarsnak keresztelt (vagyis hajtudósoknak) –, amelyben kifejezetten a filmiparban dolgozó fodrászoknak nyújtanak képzést, hiszen ehhez egészen más tudás szükséges. Azt is hangsúlyozza, hogy a jól sikerült parókához mennyire fontos az együttműködés a fodrász és az operatőr, illetve a fővilágosító között, hiszen rengeteg múlik a fényeken. Éppen ezért ragaszkodik ahhoz is, hogy amikor parókáról van szó, külön kamerateszteket kell végezni (ami szintén többletköltség).
És persze ne gondoljuk, hogy a cikkben felsorolt – és negatív felhanggal említett – parókák esetében mindez nem volt adott, hiszen majdnem mind nagyszabású produkció volt, de akkor még mindig ott az ízlés kérdése is… amin pedig kár vitatkozni.
A parókák valószínűleg örökre megmaradnak a színjátszás fontos kiegészítőjének, és remélhetőleg nemcsak a technika fejlődik úgy, hogy egyre jobb minőségű darabok készülnek, hanem a gyarapodó tapasztalatokkal (legyenek azok jók vagy rosszak) a szemünk és a tudásunk is.
