Filákovity Radojka/WMN: Amikor néhány hete az ukrán határnál jártunk, az egyik átmeneti szálláson láttam egy fiatal, nagyjából velem egyidős nőt, aki a babáját szoptatta, és közben megállás nélkül zokogott. Mit szív magába – szó szerint az anyatejjel – az a csecsemő, akinek az anyja épp ekkora traumát él meg?

Orvos-Tóth Noémi: A baba azt szívja magába, amivel táplálják: ha az édesanyja szomorú, akkor a szomorúságot, ha fél, akkor a félelmet. Érzelmeink más és más biokémiai és hormonális állapottal járnak.

Az élet legkorábbi időszakában az anya és a baba szoros szimbiózisban él egymással, a gyerek nemcsak hogy érzékeli az anyja minden rezdülését, de a stresszhormonok az anyatejen keresztül a szervezetébe is eljutnak.

Ezt már régen is pontosan tudták, nem véletlenül intették az anyákat attól, hogy „ideges tejjel” táplálják a babájukat, hiszen megfigyelték, a feszültségtől a baba is nyugtalan, sírós lesz, ami akár későbbi életére is hatással lesz. 

F. R./WMN: Mit érzékelnek ezek a csecsemők abból, ami körülöttük történik?

O-T. N.: Racionálisan semmit, érzelmileg mindent. A születés után a csecsemőknek nyugalomra, és minimális külső ingerre lenne szükségük. A menekülés közben megélt erős hang- és fényhatások, a kiabálások, a hideg, a tapintható rettegés, a félelem csontig hatoló érzése, a kiszámíthatatlan napi ritmus nehezen feldolgozható ingeráradatot jelent számukra. A legfontosabb kérdés talán az, hogyan „összegzi” magában a kicsi az őt ért hatásokat. Ideális esetben a kezdeti időszakban az anyának semmi más dolga nincs, mint minden idegszálával a babára figyelni, ráhangolódni a szükségleteire. Ez teremti meg a biztonságos kötődés, a későbbi egészséges működés testi-lelki alapjait.

Egy menekülő anya, aki éppen a túlélésért küzd, és azon aggódik, mi lesz hátrahagyott családjával, nehezen tud jól rezonálni a gyerekére, és helyesen felismerni, éppen mire lenne szüksége.

A baba ilyenkor azt éli meg, hogy magára maradt, hogy nincs senki, aki érzelmileg ott lenne vele. Biztonságos burok helyett szó szerint és átvitt értelemben is hideg vidéken találja magát, ami rettenetesen félelmetes élmény lehet a pici számára.

F. R./WMN: Hogyan befolyásolja ezeknek a babáknak az idegrendszeri fejlődését az, amit most megélnek?

O-T. N.: Az agyunk hierarchikusan szerveződő rendszer, aminek érése folyamatosan történik. Az élet elején még csupán az agytörzs és a limbikus rendszer áll készen az ingerek felvételére. Minden ekkor megélt élmény befolyásolja az idegrendszer fejlődését. Ha életünk elején veszélynek vagyunk kitéve, agyunk veszélyre és félelemre hangolódik. A gyerekek a körülöttük lévő gondozóktól tanulják meg az érzelmeik szabályozását. A sorozatos pozitív tapasztalatok huzalozzák be azokat az agyi áramköröket, amik segítenek az indulatok, szorongások kordában tartásában, a nyitott és bizalommal teli emberi működés kialakításában. Abban az esetben, ha a csecsemő környezete – saját feszültségei miatt – nem képes ellátni a szabályozó funkciót, az idegrendszer és a teljes szervezet akár élethosszig is tehetetlenül áll a stresszel szemben.

F. R./WMN: „Aki súlyos traumát él át, abban valami nagyon fontos dolog eltörik, ez pedig a biztonságérzet” – írod az Örökölt sorsban. Hogyan hat a biztonság elvesztése a csecsemőkre?

O-T. N.: A biztonság zsigeri érzését csecsemőkorban ismerjük meg. Ha a környezetünkben harmónia uralkodik, a gondozóink pedig gyengéd szeretettel vesznek minket körül, akkor kialakul az úgynevezett ősbizalom érzése. Minden későbbi biztonságérzés ebből táplálkozik majd. Ha sikerül megtapasztalni, akkor a világot alapvetően biztonságos helyként éljük meg, amiben a másik ember nem ellenség, hanem barát. Abban az esetben viszont, ha nincs biztonság – ahogy Bálint Mihály fogalmazott –, őstörés keletkezik. Ez kihat a későbbi világképre és általános beállítódásra: a gyanakvás, a szorongás, a bizalmatlanság lesz a meghatározó érzés.

A traumatizált ember örökké veszélyt gyanít, ami az egész életét meghatározza.

 

F. R./WMN: Mit „kap” a háborútól az a baba, aki a föld alatt jön világra? Hogyan raktározódik mindez el benne?

O-T. N.: Hát mit „kaphat” az a baba, aki beleszületik a veszélybe, akinek az első élménye erről a világról a rettegés fojtogató légköre? Mit raktároz el magában az a kis élet, akinek anyja-apja védtelenül áll szemben a pusztítással? Belegondolni is fájdalmas, nemhogy megélni. A születés és a csecsemőkor meghatározó időszak, mindaz, ami ekkor történik életre szóló lenyomatot hagy. Az a baba, aki a fenyegetettség árnyékában születik, akár élete végéig is viszi magával a sejtjeiben tárolt félelmet. Ez nemcsak az idegrendszeri fejlődésére lehet hatással, hanem az érzelmi működésére, a személyiségfejlődésére, de a kognitív képességeire is. A trauma változatos tünetekkel járhat, a fokozott éberségtől a disszociált állapoton és a hiperérzékenységen meg az alvászavarokon keresztül a hangulatzavarokig terjedhet, de pszichoszomatikus betegségek, szív- és érrendszeri betegségek, immunproblémák is kialakulhatnak. Ezek a babák bezárkóznak, óvatossá, visszahúzódóvá válnak, később – akár felnőve is – kevésbé szociábilisak, nehezebben tudnak kapcsolódni másokhoz. A trauma nyomában függőségek, szorongások, pánik, kapcsolati nehézségek, kisiklott életutak, magány és elszigeteltségérzések járnak.

F. R./WMN: És mivel alapvetően a jövő generációiról beszélünk, rajtuk keresztül hogyan befolyásolja a mi jövőnket az a fajta trauma, amit utoljára talán a nagyszüleink, dédszüleink nemzedéke élt meg?

O-T. N.: Amit most a világban tapasztalunk, az előző generációk által elszenvedett traumák következménye. A háborúskodás, az ellenségesség, a békétlenség gyökerei a múltba nyúlnak.

A jelen háborúi a múlt háborúinak következményei. Az üldöztetés, a félelem, a menekülés ellenségességet, gyanakvást és előítéleteket hagy örökül.

Az az egyén, aki ilyen érzésekkel a szívében él, bárhol veszélyt és ellenséget lát, így könnyen akkor is bánt vagy menekül a kapcsolatból, amikor semmi nem indokolná. Ha nem akadályozzuk meg sürgősen a trauma tovagyűrűző terjedését, a jövőnk sem lesz mentes az erőszaktól, legyen az családon belüli bántalmazás, vagy olyan kollektív trauma, ami most Ukrajnában történik. Ahogy Erik H. Erikson világhírű fejlődéspszichológus mondta, minden ember és nép a gyerekszobából indul el, éppen ezért egyáltalán nem mindegy, mibe nőnek bele a gyerekeink.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

F. R./WMN: Az Örökölt sorsban írod, hogy „a pszichés trauma nem elfelejthető, nem kitörölhető és nem tehető semmissé”. Mit lehet akkor kezdeni vele?

O-T. N.:

Ahogy Peter A. Levine traumakutató mondja, a trauma nem életfogytig tartó büntetés.

A gyógyuláshoz vezető első lépés a biztonságos környezet megteremtése, amiben lehetővé válik a trauma feldolgozása. Számos módszert, technikát ismerünk, mint például, az EMDR (Eye Movement Desenzitization and Reprocessing, vagyis szemmozgásokkal történő deszenzitizáció és újrafeldolgozás) vagy a Somatic Experiencing, ami a testben rekedt traumatikus sokk oldását célozza meg. A módszerek közös lényege a trauma által kialakított testi és pszichés működés átalakítása, az egészséges érzelemszabályozás kialakítása, majd a negatív hiedelmek lebontása, hogy az életünket ne a félelmekkel teli múlt irányítsa.

Filákovity Radojka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Chris McGrath