Ha az életed nem ér semmit, nincs veszítenivalód – A csapat lelke című filmről
Hogyan lesz egy rakás randalírozó árva kisfiúból egy kicsit kevésbé randalírozó futballcsapat? És miként jut valaki az árvaházból a Real Madridba? Ez nem tündérmese, hanem egy nagyon is valóságszagú (hol büdös cipő, hol cigifüst, hol meg a tinikor mámorító illatába burkolt) spanyol történet. Amely nem attól valóságos, hogy tényleg megtörtént, hanem mert szimplán egy nagyon jó arányérzékkel és frenetikus humorral megrendezett film. Csepelyi Adrienn filmajánlója.
–
Mókás, hogy így kellett rájönnöm, de a Facebook algoritmusa – minden ellenkező híreszteléssel ellentétben – remekül működik. Már legalábbis ami az ajánlott tartalmakat illeti. Neki köszönhetjük ugyanis az idei év legjobb moziélményét: egy hirdetésben dobta fel gyerekkori barátnőmnek, Évának az A csapat lelke című filmet a Spanyol Filmhét programjából.
A teljes képhez hozzátartozik, hogy Évával óvodás korunk óta ismerjük egymást, s barátságunk legfontosabb kötőanyaga mindig is a foci volt. Tizenéves korunk óta levelezünk egymással – régen még hagyományos, papíralapon, ma meg már cseten. A téma három évtizede ugyanaz: foci, növények, állatok. Most az elsőről lesz szó.
A csapat lelke igaz történeten alapul, ám ez talán a legkevésbé izgalmas mozzanat vele kapcsolatban. Annyira magával ragadtak ugyanis a frenetikusan megírt párbeszédek és a remekbe szabott (haha) vágás, hogy mire a stáblista elején feltűnt az, akiről a történet szól, egészen rácsodálkoztunk, noha a moziba menet elolvastuk a film ajánlóját.
Valdo, azaz Valmiro López Rocha mintegy húsz éven át játszott a spanyol első osztályú labdarúgóbajnokság, a La Liga csapataiban: megjárta a többi közt a Real Madridot (a történeti hűség kedvéért: a B csapatban hatvanszor, az A-ban egyszer lépett pályára), az Osasunát, az Espanyolt, kétszer volt U21-es spanyol válogatott, aztán felnőttként a Zöld-foki-szigetek nemzeti tizenegyében húzta magára a címeres mezt.
Hogy ez miért érdekes? Azért, mert Valdo szülei migránsként érkeztek Spanyolországba a nyolcvanas évek elején, s míg ők igyekeztek gyökeret verni választott hazájukban, a kis Valdo egy bentlakásos iskolában, az El Parralban lakott. Innen lett élvonalbeli focista.
Az El Parral – legalábbis az a szárnya, amelyben Valdo története játszódik – sokkal inkább árvaház, mint iskola: itt azokat a gyerekeket bízzák az egyház gondjaira, akikért nem tudnak, vagy nem akarnak eljönni a szüleik a nyári szünetben sem. Ennek megfelelően az El Parral maga a nihil leképeződése: minimális költségvetésből működő, omladozó épület, világból kiábrándult nevelők, akik kínjukban mindent megtiltanak az itt élő fiúknak – akik persze épp emiatt rombolnak, lázadnak, ahol csak tudnak, szöknek, randalíroznak a városban, verekednek és szívnak.
Ide érkezik meg Marina nővér, aki a maga nemében szintén igazi lázadó: az a hír járja róla, hogy mindenhonnan rövid időn belül távozik, ha nem tetszik neki valami, emiatt az egyházi vezetés arra készül, hogy még meg se melegszik a széke, máris kereshetik az utódját.
Csakhogy Marina nővér ezúttal sem úgy viselkedik, ahogyan azt elvárják tőle: amikor egy éjjel követi a kiszökő fiúkat, és meglátja, hogy azok nem akarnak egyebet, csak a tiltott, de imádott játékot, a focit játszani, elhatározza, hogy csapatot szervez a szedett-vedett bandából.
Nem nyálas hollywoodi film
Innentől a sztori könnyedén átcsúszhatna valami hagymázas, agyonromantizált klisébe, amelyben a gyerekek varázsütésre megjavulnak. Roberto Bueso rendező viszont szerencsére sokkal realistábban állt neki a feladatnak.
Ezek a gyerekek nem javulnak meg varázsütésre, s noha a végére csapattá érnek, az út igencsak rögös, tele mindennel, ami a kamaszfiúk életében zajlik ilyentájt – hazugság az első szexről, közös pornónézés, bunyó, elmélkedés az élet értelméről, rendbontás a suliban.
Mindez pedig zseniális arányérzékkel és időzítéssel adagolva. Amikor túlcsordulna a szívünk, jön egy ordenáré poén, amikor kicsit túlzásnak éreznénk a feszültséget, érkezik némi feloldás. Bueso gyerekalakjai annyira valóságosak, esendők, idegesítők és egyben imádnivalók, mint bármelyik kiskamasz.
Happy end, de nem úgy
Nem spoilerezek: lesz valamiféle happy end, de ez is amolyan realista változat. Valdót elviszi a Real Madrid a nyári bajnokság döntőjéről, a többi gyerek meg sokkal kevésbé érzi magát kívülálló, magányos lúzernek – de hát ez csak viszonylagos boldogság abban a nagyon nehéz helyzetben, amelyben ezek a kisfiúk felnőni kénytelenek.
Hogy akkor miért kacagott mégis fennhangon, egy emberként a teljes Uránia mozi egyes jeleneteknél? Pont ezért. Mert, ha az életed – úgy érzed – nem ér semmit, nincs veszítenivalód sem. És akkor olyasmikre is képes vagy, amire mások, rendezettebb viszonyok között élők, sosem. Jó és rossz dolgokra egyaránt.
Felszabadító nézni ezt a filmet, azt a szabadszájúságot, ahogy ezek a gyerekek belemondják mindenki képébe, amit gondolnak, meg azt is, ahogyan szép lassan azt is megtanulják kimondani, amit éreznek. Egyáltalán: elkezdenek merni érezni. És közben még Marina nővér is nem várt változásokat figyel meg önmagán.
Nem csak focidrukkereknek, sőt!
Ebben a filmben minden a fociról szól, közben mégsem a foci a lényeg, hanem az, amit az emberekkel tesz. Összekovácsol, szenvedélyt szít, érzelmeket korbácsol fel, s még olyanokat is beránt, akiket totálisan hidegen hagy a játék.
Így lesznek szkeptikusokból szurkolók, azok is, akik eleinte hibbant ötletnek tartják az egész csapatosdit, az ügy mellé állnak. (Jó, ebben Marina nővér keze is benne van, egészen fondorlatos cseleket eszel ki, ha a gyerekek álmairól van szó…)
Az a csodálatos ebben a filmben, hogy miközben végig nagyon komolyan veszi a témát, egyetlen másodpercre sem veszi komolyan egyetlen szereplőjét sem. Ahogyan talán nekünk is tennünk kellene a saját életünkben.
Nagyon ritkán látni manapság ennyire arcátlanul csúcsra járatott helyzetkomikumot, mint a döntő alatti jelenetek során, amikor a nem pályán lévő gyerekek a helyszínen szurkoló bíborost igyekeznek elbájolni, hogy ne zárják be az El Parralt. És ugyanilyen mesterien kidolgozott karaktereket mutat a rendező, okosan felépítve, sőt kinyitva őket: a végjátékra olyanok mind, mintha személyesen ismernénk őket, tudnánk, mit fognak mondani adott helyzetben – és Bueso ilyenkor még rá is tromfol erre, s kapunk egy, a vártnál is erősebb poént.
Szívmelengető film, amiről azért akartam mindenképpen írni, mert bár a Spanyol Filmhétnek már vége van, de az HBO 2 adja még, így például december 15-én is elkapható. (Aztán meg, remélem, streamingelhető is lesz.) A Filmhéten egyébként szuper volt a magyar felirat, ami külön érdem.
Köszönet a Facebook-algoritmusnak, amiért ilyen csodálatosan targetált, és újabb közös fociélménnyel vitte tovább a mi gyerekkorunk óta íródó történetünket! Ki gondolta, hogy egyszer még hálás leszek neki?
