Ki itt belépsz, felejts el mindent, amit a színházról gondoltál – megnéztük a Recirquel Walk My World című produkcióját

–

Talán a bevezetőmből már sejthető, kissé aggódva érkeztem meg a Walk My World világpremierére a Millenárisra. Szorongó emberként sokszor még a frontális előadásokon is kényelmetlenül érzem magam – úgyhogy az óriási, beláthatatlan tér, az intenzív fény- és hanghatások és a kiszámíthatatlan struktúra legalább annyi kételyt okozott, mint kíváncsiságot. Ám szerencsére végül az utóbbi győzedelmeskedett, és miután „úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna” alapon a hónom alá csaptam a legjobb barátnőmet, egy mély belégzéssel belibbentünk a Chaos Barba, az előadás fizikális és mentális előszobájába.

Noha a Chaos Bar szinte semmi ahhoz képest, ami benn vár a nézőre, vészjósló és féktelen atmoszférája mégis előjelzi a várható élményt – mintha nem egy színházi programra, hanem egy titkos, elit földalatti buliba érkeztünk volna, ahova hamarosan jelszót kérnek tőlünk.

És bár jelszót végül nem kértek, ennél jóval szokatlanabb három dolgot igen: viseljünk álarcot az előadás alatt, ne beszélgessünk, és menjünk arra, amerre jólesik.

Egyedül egy dolgot tilos: megérinteni a szereplőket – kivéve, ha azt ők maguk kezdeményezik.

Helló, turista, ez itt Trója

Még mielőtt hosszan belemélyednék az élménybeszámolóba, hadd írjak pár sort Vági Bencéék különleges, 6000 négyzetmétert elfoglaló világáról. A Millenáris két szintjén berendezett díszlet Trója és Karthágó történetét tárja elénk, és Vergilius eposzát dolgozza fel az újcirkusz, a tánc és a színház nyelvén. A rendezők összesen 32 művészt válogattak össze a világ minden pontjáról (természetesen magyar túlsúllyal), akik a mítoszokból ismert istenek, halandók és különös lények bőrébe bújva teljesítenek be ősi jóslatokat, esnek szerelembe, lesznek gyilkosság áldozatai, vagy épp elkövetői – tőlünk időnként csak fél méterre. Ugyanakkor a legnagyobb színházművészeti újítás egyértelműen a cselekmények egyidejűségében rejlik.

A szereplőket ugyanis nem egyszerre, egy nagy közös placcon látjuk, hanem a saját döntéseink mentén.

Bár a Recirquel művészei apró gesztusokkal terelik a nézőt, ezek figyelembevétele teljesen opcionális. Ebben a térben nem várt szabadságot élvezünk, ami egyben felelősséget is ad: annyit és úgy tapasztalunk majd meg, amennyit mi magunk engedünk – és ez talán egyben a produkció legizgalmasabb és leginkább kihívást jelentő része is. De erről majd később.

Mikor végigértünk a valószerűtlenül hosszú folyosón, és megérkeztünk Trójába, a társaimat látva megnyugodva konstatáltam: nem csak engem hoz zavarba ez a szokatlan struktúra. Lássuk be, nem hétköznapi helyzet az ilyesmi: többségünk egy életen át azt tanulja, hogy a színház a színpadon zajlik, nekünk pedig csendben és egy helyben kell figyelnünk azt – erre hirtelen bedobnak a díszlet kellős közepébe, és eleresztenek a szélrózsa minden irányába. Szinte látni véltem, ahogy a fejek felett megjelennek a gondolatbuborékok: Mégis merre induljak? Vajon tudni fogom, mit kell csinálni? – ám az alkotók, számítva a néző zavarára, hagytak időt az akklimatizálódásra.

A térbe beérve nem kezdődött el egyből a játék, nem csapott arcon a rengeteg fény és hang, mindenki a saját ritmusában fedezhette fel Trója és Karthágó tereit. És ez gyorsan megtette a hatását. A korabeli piactéren, katonai lakóautók oldalában, labirintusban és egy eldugott kis szobában olyan gyorsan magamra kaptam a korabeli halandó karakterét, hogy szinte észre sem vettem, amikor elsétált mellettem a menny és a fény istennője, Juno. Pedig ő aztán tekintélyparancsoló látvány: emelt fővel suhan, lábai alig érik a földet, már a tartásából látszik: amit akar, azt megkapja.

Próbára teszi a táncost, de próbára teszi a nézőt is

Noha világos volt a kezdeti instrukció – válasszunk egy szereplőt és kövessük őt – a produkció első felében képtelenek voltunk engedelmeskedni ennek a szabálynak. Ahogy sétáltunk a térben, mindig újabb és újabb jelenetek ragadták meg a figyelmünket. Először Vénusz gyönyörű duettjét néztük végig egy halandóval, aztán a semmiből felbukkant a fiatal jósnő, Kassandra, aki kártyát kezdett vetni az egyik nézőnek. Már épp melléjük ültünk volna, amikor hirtelen elsodort az útból Minótaurusz, a torzszülött: a bikafejű férfi zihálva, fújtatva rázta szét a paklikat, ahogy elrohant mellettünk. Eközben a piactéren is bontakozott az élet: a trójaiak a katonai autókra mászva, a sorok között cikázva hallatták hangjukat, és ahogy városuk ébredezett, úgy velük együtt mi is egyre inkább felpezsdültünk. A Walk My World világa fokozatosan nyílt ki, arra buzdítva a látogatót, hogy ő is bátran lépjen közelebb a cselekményhez.

Aztán Junót követve hamarosan kikötöttünk a darab egyik leghíresebb jeleneténél, a menny és fény istennőjének haragtáncánál, amiben az artista a kontyánál fogva emelkedik a magasba, hogy perceken át a saját tengelye körül forogjon. Nem ért váratlanul a jelenet, láttam már ezt a próbán Andrea Leonor váltótársától, Seguí-Fábián Esztertől (interjút is készítettünk vele ITT), mégis újra beleborzongtam. Noha ezen a ponton már túlzottan átszellemültünk ahhoz, hogy az istennők jelmeze mögött hús-vér artistákat lássunk, itt mégis elért a felismerés:

a darabban dolgozó művészek vagy csontok és fájdalomreceptorok nélkül születtek, vagy több évtizednyi vér-verejtékes munkát tettek abba, hogy ebben a 20 percben szórakoztassanak bennünket. Ha az egész darab „mindössze” ennyit kínálna – az már önmagában megérdemelné a figyelmünket.

De nem ennyit kínál, és ahogy telt az idő, egyre jobban elveszítettük a fonalat. Miután Jupiter szólóját követve ismét a Chaos Barban kötöttünk ki – ide ugyanis bármikor visszatérhet a néző megpihenni –, taktikát váltottunk. Elhatároztuk, hogy innentől komolyan vesszük a feladatot, és egy szereplőt fogunk követni: ez pedig egy trójai halandó lett. A srác gyönyörű kötéltánccal szállt szembe az isteni erőt megtestesítő, öt méter magas gépóriással, de alulmaradt: a soron következő jelenetekben a túlvilágra vezető útját kísérhettük végig, ami minden túlzás nélkül az egész produkció egyik leghidegrázósabb jelenetsora volt.

És bár ez a szál csupán egy a rengetegből, ami ezen a 6000 négyzetméteren zajlik, mégis, mintha magába sűrítené a teljes darab központi feszültségét.

A Walk My World folyamatos tánc a halál és az élet peremén, a veszély és a biztonság tengelyén, ahol egyetlen feloldást csak a szerelem adhat.

Miközben Dido és Aeneas tragikus násztáncát nézem, vagy Minotaurusz és Ámor berlini Berghain-klub inspirálta félig agresszív, félig erotikus küzdelmét, eszembe jutnak Yalom pszichoterapeuta gondolatai: a halál egyetlen antitézise a szexualitás. A Walk My World pedig a téma teljes skáláját végigjárja: az érzéki és biztonságot sugárzó társkapcsolatétól kezdve a BDSM-bulikba illő, gyűlöletet és imádatot vegyítő lázálomig. És noha ezek nagy része vérrel végződik, mégis ott hagyja a voyeurista nézőben az érzést: ha a szenvedély nem ilyen, inkább nem is kérek belőle. 

Így is lehet színházat csinálni

A Walk My World az a produkció, amit nehéz egy cikkben méltán összefoglalni. Mivel a darab világszinten is rendhagyónak számít, gyakorlatilag minden részlete megérne egy külön írást – kezdve az utolsó négyzetcentiméterig megtervezett, elképesztően aprólékos díszletóriással, a leleményesebbnél leleményesebb technikai megoldásokkal, a fizikai lehetetlenséget súroló artista- és táncos produkciókkal, vagy akár a modern áthallásokkal is operáló metaforarendszerrel. Amit itt kapunk, az nem sok, hanem rengeteg – már-már befogadhatatlan szintű: ha egyetlen negatívumot kéne kiemelnem a darab kapcsán, az a konstans FOMO-m lenne, ugyanis három óra alatt sajnos lehetetlen megnézni az összes jelenetet. Valami mindenképp kimarad, ezt tudomásul kell venni – bár hozzáteszem, egy ilyen gazdag élményanyag esetén talán nem is tudnánk egyszerre többet befogadni.

És bár napokig velem maradnak még az artisták halálugrásai, a labirintus misztikuma, a szerelmek fűtöttsége, a legerősebben mégis a koncepció foglalkoztat. Bár régóta ismert tény, hogy 2025-re átalakultak a közönség művészetfogyasztási szokásai, és nagyobb kihívás fenntartani a figyelmünket, mint valaha, talán sosem láttam még olyan érvényes megoldást erre a problémára, mint a Walk My Worldé. A darab ugyanis úgy reflektál erre a kortárs igényre, hogy közben nem áldozza fel a minőséget a szenzációhajhászás és eladhatóság oltárán.

Bár elképesztően látványos és lehengerlő, nem köt felesleges kompromisszumokat: sokat kínál a nézőnek, de el is várja cserébe az osztatlan figyelmet, koncentrációt, hogy aktívan jelen legyünk és együtt rakjuk össze egy kirakós darabjait.

És közben folyamatos önvizsgálatra is sarkall: néhol zavarba hoz, máskor konfrontál. Van, hogy csendre int, utána pedig aktivitásra sarkall. Önállóságot ad, de egy kicsit közben mégis irányít, segít felmérni, hogy állunk a szabadsággal, keretekkel, a határhelyzetekkel, a döntéshozatallal. 

Ezzel pedig nemcsak arra mutat rá, hogy bőven van tovább annál, mint amit eddig színháznak hívtunk, de arra is, hogy a megfelelő eszközökkel igenis bevonható, fejleszthető, aktivizálható a néző. Én csak remélni tudom, hogy a gyerekeim már ehhez hasonló körülmények között tanulhatnak Trójáról és a művészetről, a rég poros szellemiségű törikönyvek helyett.

Takács Dalma