Egy csapat angol gyerek ér partot egy lakatlan szigeten, miután az őket szállító repülő végzetes balesetet szenved. A civilizációból érkező fiatalok gyorsan visszaesnek a paleolit állapotokba, elvadulnak, klikkekre bomlanak, az erősebb legyűri a gyengébbet, hogy aztán a megmentésükre érkező felnőttek döbbenten nézzenek végig az elkanászodott társaságon: mégis, mi a frászkarika történt itt?!

Az arisztokrata família kisfia az egyik családi összejövetelen megundorodva a csigából álló menüsoron, az atyai szigor elől a kertbe menekül, ahol felmászik egy fára, majd onnan soha többé nem is jön le – így tiltakozva többek között a családja belső konfliktusai, elfojtott indulatai ellen. A lombok között kialakított otthonában aztán hosszú évekig él békében, kivonulva a világból, miközben a fa tövében a történelem viharai cibálják az embereket.

Ez a két könyv – nevezetesen A Legyek ura Goldingtól és A famászó báró kalandjai (a szerző: Italo Calvino) – jár a fejemben, miközben a Semmit nézem. Két nagy kedvenc amúgy, de most olyannyira előtérbe tolakodtak, hogy azon tűnődöm, vajon a két kötet ott volt-e a dán szerző vagy a rendező íróasztalán? 

 

Mégsem jutottak eszembe ezek a párhuzamok, amikor magát a könyvet olvastam. Ha esetleg lemaradtál volna róla: a Semmi Janne Teller író leghíresebb munkája, amit először betiltottak, majd elnyerte elnyerte a dán Kulturális Minisztérium Gyermekkönyv-díját, és utána kötelező olvasmány lett, 2008-ban a legjobb ifjúsági regénynek járó francia díjjal is jutalmazták, Magyarországon pedig hatalmas sikerrel játszották a regényből készült ifjúsági előadást több színházban is.

A könyvért amúgy én is rajongok, sőt, amikor olvastam, felfuvalkodott módon egyre az bosszantott, hogy miért nem nekem jutott eszembe ez a zseniális történet. Így persze nem is volt kérdés, hogy megnézem a belőle készült filmet, amiben – ezt nagyon fontosnak tartom hangsúlyozni – egyáltalán nem kellett csalódnom, a 87 perc alatt végig a székhez voltam szögezve, lenyűgözött a gyerekek színészi játéka is (akiket egyébként 350 jelentkezőből választottak ki).

Olyan feszültséget teremt a mozi, hogy néha csak arra kellett odafigyelnem, ne felejtsek el levegőt venni, illetve egyik-másik jelenetnél emlékeztetni magamat (vagyis inkább mantrázni): „ez csak egy film, ez csak egy film”.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Ezzel együtt, amilyen kérdések eszembe sem jutottak, illetve amilyen dramaturgiai rések nem tűntek fel a regény olvasása közben, azok most inkább szemet szúrtak – amit annak is felróhatnék, hogy nem először találkozom a valóban mellbevágó történettel. Lehet, hogy nem a film hibája, de ezt mindenki döntse el maga.

Ami bennem elsőként hiányérzetet keltett, az az, hogy még utalásszerűen sem derül ki, a főhős Pierre-Anthonnak végül is a kamaszos hevületen túl, vajon mitől gurul el annyira a gyógyszere, hogy úgy dönt, kivonul a társadalomból, hogy aztán nihilista Jézusként időnként a fa tetejéről szónokoljon a köré gyűlő gyerekeknek, egyébként meg pont (szó szerint) magasról tegyen mindenkire, olyannyira, hogy halvány lila fogalma se legyen róla, a többiek mit művelnek csak azért, hogy őt megmentsék, hogy neki bebizonyítsák, igenis vannak olyan dolgok, amik értékesek, amiknek van értelme.

Pierre-Anthon ugyanis a tanév legelején, az órán, ahol pályaválasztási kérdőívet kellene kitölteni, megmakacsolja magát. „Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá” – jelenti ki,

majd fogja magát, és otthagyja az osztályát, a döbbent osztálytársakkal, a tanárával együtt. Az apjával sem foglalkozik különösebben, hanem felmászik egy közeli fára, hogy onnan hirdesse a „semminek nincsen semmi értelme” meggyőződését. A gyerekek, a társai pedig egy darabig se megrágni, se kiköpni nem tudják e rebellis alakot és az ő eszméit.

Hallgatják, amit mond, érzik, hogy ez felkavarja a világukat, ugyanúgy, mint a rájuk törő hormonok, de ellenérveik nincsenek rá, legfeljebb dühös szájrángásokra és egy-két elhajított kőre telik tőlük. Egészen addig, amíg az egyik lány (aki félig titkon gyengéd érzelmekkel viseltet az ifjonti gondolkodó iránt) úgy nem dönt, hogy létrehozza az ellenmozgalmat – egyúttal megmentve Pierre-Anthont is: ráveszi a többieket, hogy hordják össze halomba azokat a dolgokat, amik igazán fontosak, amiknek számukra van értelme. 

A lavina innentől megállíthatatlanul görög lefelé, akárcsak A Legyek urában: az eredetileg érték-keresésként ható szándék hamar katasztrófába torkollik.

Elhunyt kistestvér holttestét exhumálják, szüzesség veszik el megalázó körülmények között (amit egy öleléssel akár meg is lehetett volna menteni, ám ahhoz, hogy ezt felismerje, a másik fél még rémisztően éretlen), hogy aztán egy kutya feje és egy rocksztár-aspiráns ujja is a porba hulljon… És itt érek el a másik aggasztó hiányérzetemhez, ami a könyvben nem jelentkezett, a filmben azonban olyannyira feltűnt, mintha reflektorral világítottak volna rá: hol vannak mindeközben a szülők?!

Félre ne érts, nem vagyok sem vak, sem ennyire naiv, én is látom magam körül a rosszul működő családokat, ahol semmi, vagy csak morzsányi figyelem jut a kiskamasz gyerekekre. Na de hogy egy egész közösségben kizárólag durván diszfunkcionális családok éljenek? Hogy a járőröző apukát ilyen könnyű legyen leszerelni, miközben féltucat tini tol egy 1:1 arányú Jézus szobrot egy biciklin az éjszaka leple (és egy hevenyészett takaró) alatt? Hogy a cirka 30 szülőből, aki ezeket a gyerekeket körbevette egy dán kisvárosban – nem is beszélve a tanári karról – soha, senkiben nem merült fel a kérdés, hogy vannak ezek a gyerekek, miért néznek olyan furcsán, miért hánynak bele a mosdókagylóba a dán zászló és a hazaszeretet említésekor, és hová mászkálnak el random időpontokban…? Ez számomra azért elég hihetetlen. Minden, született cinizmusom és tapasztalati keserűségem ellenére is.

Egy dolgot viszont jó volt látni a filmben, ami sokkal plasztikusabban átjött így, mozgóképen, mint a regényben. (És csak sejtem, a mozi alkotói nem is értenék, mire gondolok most.) Amikor Pierre-Anthon kivonul az osztályteremből, az összes gyerek, mind a tizenvalahányan az ablakhoz sorjázik, hogy végignézze, ahogy elvonul, a tanáruk pedig mindezt magától értetődően hagyja, és később is igyekszik őket tájékoztatni az osztálytársukat illető eseményekről.

És jó ezt újra leírni. Hogy nem azt mondtam, lázadásból fel mernek állni harmincöten, miközben a(z érthető mód frusztrált) tanáruk az asztalt csapkodja a naplóval. Netán odasóz a szertár kulcscsomójával.

Hát igen… ez kétségtelenül egy dán film.

Képek: Vertigo Média

Fiala Borcsa