A film, amit minden nőnek kötelezővé tennék – Megnéztük A hajfonatot

–

Még mielőtt belevágnék a sztori ismertetésébe, hadd osszak meg pár fontos részletet a film kapcsán. A francia származású Laetitia Colombaniról méltatlanuk keveset hallottunk eddig, pedig egy igazi művészeti svájcibicska: író, rendező és színész is egyben, aki a legtöbb műve fókuszába társadalmi kérdéseket helyez, különös tekintettel a női sorsokra. Első regényét, a 2017-ben megjelent A hajfonatot egy barátja kemoterápiás kezelése inspirálta: ennek hatására kezdett gondolkodni a haj mint szimbólum jelentőségén, amit aztán könyvbe ültetett, majd saját maga vitt filmvászonra. A sztori három szálon fut, három nő történetén keresztül, akik – spoiler! – sosem találkoznak.

A köztük lévő, mélyen szimbolikus kapcsolat viszont olyan, mint a fákat összekötő gyökerek: bár a felszínen minden láthatatlan marad, lenn a mélyben folyamatos buzog, él és virágzik az ökoszisztéma.

Három nő, a világ legtávolabbi pontjairól

A kétórás film során három különböző nő életébe nyerünk betekintést. Először is, ott van az észak-indiai tanyán élő Smita, egy jogfosztott, kaszton kívül élő asszony, aki férjével és kislányával napról napra harcol a betevőért, és bármit megtenne azért, hogy gyerekének jobb sors jusson, mint neki. Az iskoláztatás reményében összekuporgatott kis pénzükből lefizetik a Brahmant, azonban a gyereket már az első napon megalázzák és megverik az oktatásban. Egy „érinthetetlen” sajnos nem sok jóra számíthat a meglehetősen elmaradott és veszélyes vidéken, így a nő eldönti: mindent feltesz egy lapra, és életüket kockáztatva megszökik lányával a híres Tirumala Venkateswara templomhoz.

Körülbelül húszerez kilométerrel arrébb Giulia indul munkába. A tűzrőlpattant olasz lány az apja parókakészítő műhelyében dolgozik Polignano a Mare-ben, és bár az őt körbevevő miliő össze sem hasonlítható Smitáékéval, egy napon nála is beüt a krach. Mikor apja egy baleset következtében kómába esik, kiderül, hogy a család eladósodott, és a házon jelzáloghitel van, ő pedig testvéreivel és anyjával együtt az utcára kerülhet, ha nem fizetik vissza a pénzt. Gulia ekkortájt ismeri meg az indiai szikh férfit, Kamalt, aki aztán társa lesz krízisben és szerelemben, és akin keresztül egy izgalmas távoli kultúrát is megismerhet.

Egy kontinenssel arrébb, egy sikeres ügyvédnő épp reggelit készít a gyerekeinek. Ő Sarah, Colombani filmjének harmadik főszereplője: a karrierista anya egyedül neveli három gyerekét, közben pedig szakmai élete legnagyobb dobására készül – csak épp azzal nem számol, hogy időközben mellrákot diagnosztizálnak nála. Sarah jó darabig titkolni akarja a betegségét – mondván, „aki cápák között úszik, nem vérezhet” – előbb-utóbb azonban lebukik: ezen a ponton pedig muszáj megállnia, és egyben újradefiniálnia saját magát és a vágyait.

Noha a filmben szereplő nők sosem ismerhetik meg egymást, az általuk képzett közös szövet mégis több ponton összeér – még ha erről soha nem is szereznek tudomást. A haj ugyanis csak apropó, csak egy szép szimbólum, amit Colombani kiragadott – a három nő valójában ennél jóval több dologban osztozik egymással.

Közös bennük például az, hogy noha egészen más miliőben és egészen más szinten, de mégis mind a hárman szembe kell, hogy nézzenek a női szerepkörre rakódó elvárásokkal. És

noha elsőre talán vakmerőnek hangzik ebben egymás mellé állítani egy életéért küzdő indiai nő és egy százemeletes tetején reggelit készítő sztárügyvéd problémáit, a mag mégis ugyanaz: helytállni családfőként, vinni a hátadon az utódok életét és biztonságát, és megfelelni a környezet vélt vagy valós elvárásainak.

Aztán közös bennük az is, hogy határozott és megingathatatlan világképük és hitrendszerük van, és nem félnek képviselni azt. Míg Smita szkhita vallás mentén nevelkedett, és egy pillanatra sem kérdőjelezi meg, hogy problémáira a választ Vanshu istenétől kapja meg, addig Giulia határozott elképzelésekkel képviseli progresszív – és egyértelműen feministának mondható – gondolkodásmódját régimódi anyja felé. Sarah más téren, de legalább olyan elvhű, mint ők ketten: ő a materialista világban hisz, amiben a ráció, a szervezettség, a kitartás és az erő hozza meg a gyümölcsét, és ahol a taktikázás többet ér, mint az őszinteség.

Mindemellett pedig közös az is, hogy miközben a tőlük telhető legjobb megoldásra törekszenek, időről időre hibáznak: van, aki azért, mert nincs kellő információ birtokában, másnak az anyagi lehetőségei korlátozottak, megint mást talán az értékrendje terel téves útra. És bár nézőként időnként legszívesebben közbeszólnánk, hogy ne így és ne arra, azt mégis láthatjuk: mindenki a lehetőségeihez és korlátaihoz mérten a pillanatnyilag rendelkezésre álló legjobb döntést hozza meg.

Colombani filmje nem mond értékítéletet a nők felett, nem próbálja meg a szánkba rágni, hogy melyikőjükkel szimpatizáljunk jobban. Egyszerűen csak mutat három teljesen random életutat, három krízisben lévő, de kérlelhetetlenül elszánt nőt, akik a saját lehetőségeik mentén, a saját eszközkészletükkel próbálnak előretörni, ránk bízva: vigyük el a történetükből, ami kell, és hagyjuk meg a többieknek, ami nem.

Több köt össze, mint ami elválaszt

A hajfonat című film rengeteg izgalmas témát felvet, amit egyesével is érdemes lenne kicsomagolgatni. Lehetne hosszan beszélni kulturális különbségekről, a vallás pozitív és negatív hatásairól, az edukációhoz és egészségügyhoz való hozzáférhetőségről, egyszóval mindenféle világkrízisekről, de ugyanennyire lehetne beszélni arról is, hogy az egyén mennyiben képezi le egy adott társadalom problémáit, milyen képet adnak rólunk a generációk óta hordozott mintázatok, és hogy bizonyos „típushibák” felelőssége vajon kit terhel igazán. Azonban bennem valahogy mégis az a gondolat hangosodik ki képkockáról képkockáról, hogy

a közbeszédben mennyiszer relativizáljuk, hasonlítjuk össze a problémáinkat és az örömeinket, és mennyiszer képzeljük azt, hogy valaki erendendően szerencsésebb.

Hogy hányszor hangzik el a „ne hisztizz, hisz másoknak sokkal rosszabb”, vagy a „könnyű neki, hisz rengeteg pénze van” – mindez persze anélkül, hogy valaha egy percet is eltöltöttünk volna a másik bőrében. Nem állítom, hogy mindenki egyenlő esélyekkel indul. Nem állítom, hogy ne lennének olyanok, akik jobb csillagzattal, ezáltal magasabb rezilienciaszinttel és jobb lehetőségekkel kezdik meg az életet. Mind tudjuk, az élet igazságtalan, és időnként meglehetősen bosszantó módon oszt lapokat.

És a film ezt nem tagadja – sőt, kifejezetten erősen hangsúlyozza is –, de közben arra is rámutat, hogy az érzelmek univerzálisak. Talán a helyzeteink, a lehetőségeink eltérőek, de az öröm, a bánat, a félelem, a fájdalom, a gyász, a remény mindannyiunknál lehet ugyanolyan intenzitású – függetlenül attól, hogy egy koszos aluljáró alatt kuporgunk-e, vagy épp egy luxusklinikán operálnak-e ki daganatot a mellünkből. (Side note: ezt egyébként Csíkszentmihályi Mihály is megállapította egy kutatásánál a flow-élmény kapcsán!)

És talán ez az, amit magammal viszek ebből a filmből. Hogy bármilyen is legyen az élethelyzetünk, mindig több lesz az, ami összeköt, mintsem ami elválaszt. Mert tartozzunk bármilyen nációhoz, társadalmi réteghez, generációhoz, a helyzeteink egyediek, az átélt érzelmeink viszont univerzálisak. Univerzálisak, és pontosan úgy fonnak össze bennünket, ahogy egy hajfonatba becsatlakozik a három szétválasztott tincs.

Takács Dalma