„Nincs más dolgom, mint bízni a testemben” – Interjú Joós Andreával a szülés szabadságáról

 –

Évekkel ezelőtt megjelent a Szülésmandala-sorozatban egy Szívtől-színig című gyönyörű színező.

Bakonyi Márti és Entz Sári perinatális szaktanácsadók kérték meg Joós Andreát arra, hogy a szülésfelkészítő tanfolyamuk résztvevői kézzelfogható, kreatív segítséget is kaphassanak a szülés előtt. Ez a kiadvány most kiegészült 12 megerősítő mondattal és a hozzájuk tartozó képekkel, amelyeket Joós Andrea eredetileg csak magának szánt. Aztán ráébredt, hogy nincs egyedül a kétségeivel, ezért másokkal is megosztja ezt az önsegítő technikát. (D. Tóth Kriszta már 2015-ben ís ÍRT Joós Andreáról, érdemes megnézni a tízéves cikket.)

Both Gabi/WMN: Most várod az első babádat. Miért érezted azt, hogy szükséged van megerősítő mondatokra is?

Joós Andrea: Már amikor Sárival és Mártival készítettük ezt a könyvet, rengeteget tanultam a szülés és születés folyamatáról. Többek között az is nagyon megérkezett (amit biológiatanárként is tanítottam a diákoknak), hogy a test ebben a helyzetben is nagyon megbízható, mindig pontosan tudja mi a dolga, és okkal jelez, amikor jelez.

Belegondoltam abba például, hogy amikor egy párkapcsolat elején vagyok, akkor még pisilni is nehéz úgy, hogy az udvarlóm esetleg ott van a lakásban (akár szobákkal arrébb), és ha az már megy is, a kakilás még biztos, hogy hetek kérdése…

Egy még ennél is intimebb, ennél is összetettebb folyamat hogyan is tudna rendesen működni olyan környezetben, ahol minden ismeretlen, ahol vadidegenek be(le)szólnak, ahol a testemhez(-be) nyúlkálnak kéretlenül?!

Mivel elmúltam negyvenéves, a rendszer nem engedi, hogy az otthonszülést válasszam (ez sok más országban nem így van), ezért magamnak kell gondoskodnom arról, hogy otthonosan érezzem magam – egy kórházban.

Illetve ez több mint otthonosság, inkább biztonságérzet, nyugalom, és bizalom a testem és a babám bölcsességében. Mert ha el tudom engedni magam, és a folyamatok mennek, akkor a kórházi személyzet is hagyni fog. Ezt számomra viszont nemcsak a külső környezet segíti, hanem a belső is.

Hogy milyen gondolatok vannak a fejemben, milyen szavak és mondatok vesznek körül, mit és miben hiszek.

Számomra (és mint kiderült, mások számára is), óriási segítség, ha olyan megerősítő mondatokkal veszem körül magam, melyek szinte mantraként kísérnek a legnehezebb pillanatokban is. Így készült el az a 12 mondat, ami egy-egy népi ihletésű, kiszínezhető mandala közepén van.

B. G./WMN: A magyar vizuális folklór, ahogy a nyelvi is, elképesztően gazdag: különösen a születés, a halál és a szerelem szimbolikájában – szinte tapintható az évezredes erő. Úgy látom, nagyon tisztán sikerült kibontanod mindegyiket, és átvezetned a mába úgy, hogy mégis egyértelmű az üzenetük. Számodra miért ennyire fontos, hogy a magyar népi hagyományok is átszűrődjenek a rajzaidon? 

J. A.: Érdekesmód ez egyáltalán nem volt tudatos. Valahogy gyerekkoromból nagyon megmaradtak ezek a minták, mindig is tetszettek az erdélyi szőtteseken, párnahuzatokon, faragványokon, amik otthon voltak – sokszor elnézegettem őket. Régebben másoltam őket könyvekből, meg ahonnan tudtam, aztán az internet feltárta a motívumok tágasabb világát is.

Csak utólag látom, hogy van egy szinte megmagyarázhatatlan vonzódásom ezekhez a mintákhoz, kifejezőnek, otthonosnak, magától értetődőnek érzem őket, és a sok másolás során belémivódtak – ma már csak „jönnek kifelé”, ahogy rajzolok. De ez talán nem is olyan furcsa: a népművészetnek pont ez lenne az egyik lényege, nem? Hogy a sajátunk, és önkifejezünk vele.

B. G./WMN: Hogyan választottad ki ezeket a mondatokat, és milyen hatással voltak azokra a szülésre készülő nőkre, akik már mantrázták maguknak ezeket színezés közben?

J. A.: Szülésszel, perinatális szaktanácsadókkal egyeztettem, valamint Ina May Gaskin Útmutató szüléshez című könyve inspirált, és először magamon szűrtem át a mondatokat. Egyébként azért is van a tizenkettes szám, mert a negyedik trimeszternek nevezett gyermekágyas időszakkal együtt 12 hónap ez a folyamat, és ez megtetszett.

Aztán volt egy tesztelési időszak, amikor majd’ kéttucat hivatásos dúlának küldtem ki a Szülésmandala-csomagot. Ezt az országos „Dúlát keresek” Fb-csoport adminisztrátorainak hála tudtam megtenni, ott jelentkeztek olyanok a posztomnál, akik szívesen kipróbálták. A visszajelzések nagyon pozitívak voltak.

A mondatok megerősítenek, segítik az elmélyülést, a biztonságérzetet, a színezés által pedig a lelassulás és a megérkezés is előtérbe kerül.

Mivel friss ez a munka, így még nem jutott el hozzám hír olyan nőről, aki szült is azóta, hogy ezeket a mandalákat színezte – lehet, hogy én leszek az első, hiszen már bármikor elindulhat a lányom.

B. G./WMN: Ez a projekt nagyon jó példa arra, hogy a kreativitásból és az önsegítésből szülessen valami kivételesen jó, és még közösség is kovácsolódjon köré, ugyanakkor némi üzlet is lehessen belőle. Elég organikusnak tűnik kívülről ez a folyamat, de talán némi tudatosság is szükséges hozzá. Jól érzem, hogy ez nálad is így történt?

J. A.: Nagyon jól érzed. A tudatosság szót azonban itt két jelentésben tartom fontosnak. Az egyik, az a tudatosság, amit te mondasz, hogy egyszerre önsegítés, egyszerre közösségi szolgálat, egyszerre üzlet (ami nagyon kell ahhoz, hogy fenntartható legyen) –, de ez a csomag nem csak úgy magától állt össze, és nem is gyorsan. Az elmúlt 20 évben nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttem; az első színezőkönyvem is gyakorlatilag egy olyan rajzból született, amit az endometriózis-műtétemkor önmagamnak rajzoltam, és aztán ebből nőtt ki egy sikeres Kickstarter-kampány után a teljes szervmandala-sorozat és az Anatomy with Love-brand.

Emellett a tudatosság szó másik jelentését és idehoznám; a tapasztalások, a sebek, a hibák, a rengeteg önismereti munka, a napi ima (meditáció) mind hoz egy olyan jelenlétet, hogy egyre jobban felismerem, mi az, ami itt és most van, mire van szükségem, és hogyan tudok másoknak is adni.

Ennek a tudatosságnak pedig a legnagyobb ajándéka számomra az a hála, ami most már egy jó ideje folyamatosan bennem van. Persze mindig vannak hullámvölgyek, de itt bent ez már örök.

B. G./WMN: A szülésre is elég tudatosan készülsz, ami a mostani szülészeti gyakorlat mellett sajnos elengedhetetlen. Egy állami kórházban, anélkül, hogy kiválaszthatná a szülésre készülő nő az orvosát, elég kevés esélye van arra, hogy élete egyik legfontosabb eseményén ne kerüljön totálisan kiszolgáltatott helyzetbe. Te milyen megküzdési stratégiát választottál?

J. A.: Amikor pár éve elkezdtünk babát tervezni, rájöttem, hogy nincs más esélyem, csak a takarékoskodás és a pénzgyűjtés, hogy ha eljön az ideje, és én esetleg elmúltam negyven, akkor el tudjak szerződni magánkórházba. Jól döntöttem, mert a baba sokat váratott magára, de így a pénz is összejött.

Egyébként pont nemrég ismertem rá arra az erős gyászfolyamatra magamban, hogy minimum másfél milliót ki kell fizetnem csak azért, hogy az, ami az én nyugalmamat szolgálja ebben a helyzetben, meglegyen: tudom, kik lesznek ott, és ők majd békében hagynak vajúdni.

Vagy hogy olyan orvosom legyen, aki nem császároz meg automatikusan, ha faros a babám, hanem kikíséri akár úgy is.

Rengeteg rémtörténetet hallottam régebben, melyeket így lehet összefoglalni: szülőszobai erőszak, csupa jószándékból.

Én tényleg hiszek abban, hogy az egészségügyi dolgozók nem rosszindulatból nyúlnak bele egy vaginába figyelmeztetés nélkül, vagy adnak kéretlen beöntést, meg kényszerítenek háton feküdni – ők őszintén azt hiszik, hogy ezzel „segítenek”. Így tanulták.

Vagy például az (és ha jól tudom az új jogszabályok kapcsán ezen is most nagy felháborodás van szakmai körökben), hogy ne jöhessen be a párom és a dúlám egyszerre a saját szülésemre egy állami kórházban, számomra felfoghatatlan. (A megújult szülészeti irányelvekről ÍRT Kőrizs Kata is nemrégiben – a szerk.)

A stresszhormonok oxitocin-termelődést lassító hatásait már rég igazolták tudományosan, ahogy az érzelmi jóllét vajúdástámogató hatásait is, és még sorolhatnám, de ehhez még biosztanárnak se kell lenni, csak gondoljunk a korábban említett kakilós példára. Végtelenül elszomorító számomra, hogy látszólag visszafelé haladunk az időben, ami a kórházi körülményeket illeti, még ilyen erős és szakmailag kiváló mozgalmak folyamatos munkájának ellenére is, mint például a Másállapotot a Szülészetben!-mozgalom.

B. G./WMN: Fel vagy-e készülve arra, hogy – minden biztonsági intézkedés és a magánellátás dacára – mégis adódhat olyan pillanat, amikor nem leszel döntési helyzetben a szülés során? 

J. A.: Igen és nem. Valahogy úgy vagyok ezzel, hogy felkészültem, amennyire tudtam, de mivel az első szülésem lesz (bár állítólag mindegy is, hányadik), tulajdonképpen igazából semmit sem tudok, és innentől nincs már más dolgom, mint bízni. Egy jó barátom mondta régebben, hogy

a szülőség a fogantatástól kezdve nem más, mint elengedés.

A szülésre is így gondolok, főleg ha számításba veszem azt is, hogy döntési helyzet ide vagy oda, egy ponton túl annyira módosult tudatállapotban leszek, hogy az agyamnak a döntésképes része amúgy is kioffol. A teljes ismeretlenben pedig ami marad, az a bizalom.

B. G./WMN: Mit gondolsz, mi lehet az oka annak, hogy a magasan képzett, már nem huszonéves nők többsége különösen vágyik szülés előtt a megerősítésre? Vajon a társadalomnak van-e felelőssége abban, hogy ennyire nem bíznak az ösztöneikben, a testükben? Vagy a sok kórházi rémtörténet miatt veszett el az önbizalmuk?

J. A.: Ezt már biológiaórákon tapasztaltam a fiatalabb lányoknál is: a nagy rohanásban, megfelelésben és online pörgésben elfelejtünk kapcsolódni önmagunkkal, esélyünk sincs megismerni a testünk működését – elhisszük a hollywoodi drámát, a felturbózott Instát, és a barátnőinkkel jókat szörnyülködünk a rémes híreken…

Ezekbe én is simán belecsúszom, egy csomó munka mindennek ellentartani és ellentmondani. Pedig a test végtelenül logikus, és minden okkal van vele úgy, ahogy.

Régen a fonóban nem kérdőjelezte meg senki, hogy a nő tud-e szülni. De ma már mindent és annak az ellenkezőjét is lehet hallani, látni…

Pont a WMN-en jelent meg még pár éve a fanszőrzetről egy CIKK, hát az nekem nagyon tetszett: szuperül benne van, hogy mennyi hülyeséget hiszünk el és teszünk meg csupán azért, mert eszünkbe sem jut, hogy az lehetne másként is. Ez így van más területeken is, nemcsak a szüléssel vagy a szőrtelenítéssel, hanem a szexualitásban, a higiénia kapcsán, a táplálkozás területén, a stresszkezelés vagy az egészséges életmód, sőt a pszichés egészség tekintetében is.

A társadalmi felelősség fogalmát én nem tudom igazából értelmezni – azt viszont megtehettem tanárként, hogy a józan paraszti ész alapján tanítottam, és alaptényként kezeltem azt, hogy ez az évezredes evolúciós folyamatok által tökéletesített emberi test végtelenül bölcs, és minden területen meghálálja, ha megismerjük: ha folyamatos elvárások és beavatkozások helyett figyelmet, türelmet és időt kap. És a lányomnak is ezt fogom átadni.

B. G./WMN: Minden megmozdulásodból árad a kreativitás és a szabadság. Egy ilyen közegben, amiben ma élünk, mi ad neked erőt ahhoz, hogy megőrizd ezeket a ritkaságszámba menő tulajdonságokat?

J. A.: Ha elvontabban szeretnék erre válaszolni, akkor először pár szó arról, amit tanárként éltem meg. Kezdőként azt gondoltam, hogy akkor vagyok jó tanár, ha folyamatosan szórakoztatom, lefoglalom a diákokat. Több év kellett ahhoz, hogy megértsem, mennyivel többet számít a kíváncsiság és a figyelem feléjük. Abban tudnak igazán kibontakozni, – mert

a kreativitás és a szabadság, amiket mondasz, szerintem egyáltalán nem ritka tulajdonságok, mindenkiben benne vannak, csak elfelejtjük, hogyan lehet kapcsolódni hozzájuk. Vagyis önmagunkhoz.

És ez vezet a válaszom praktikusabb feléhez, hogy mi segít a hétköznapokban: nekem a csend. És az érdeklődő figyelem. Nem mások irányából, hanem saját magamtól, befelé. Tudom, manapság nem szexi kifejezés, de én Istennek nevezem azt a minőséget, ami maga az élet és a jelenlét, és imának pedig azt az időt, amit legtöbbször meditáció formájában töltök vele majdnem mindennap vagy hosszabb meditációs elvonulásokon a jezsuitáknál. Ma már napközben, sőt egy engem ért erős külső vagy belső hatás után is egyre többször meg tudok állni, és a tanult, örökölt automatizmusaimat elengedve, jelen lenni annak, ami van, majd megválasztani a reakciót. Szerintem ez maga a szabadság és a kreativitás, és ez igenis mindenkié.

B. G./WMN: Minden területen, ami csak létezik, egyre erősebb a hatalom részéről az autoriter hozzáállás. Most épp az eddig viszonylag békén hagyott, és színvonalas óvodai nevelés van célkeresztben. Szóval világra hozol egy gyereket, akit aztán idővel muszáj lesz intézménybe adnod. Szoktál-e gondolni a nem is olyan távoli jövőre ebből a szempontból?

J. A.: Pont a napokban mondta egy nagyon jó barátnőm, hogy „a hős útja az igenek útja”. Amerre járok, bőven találkozom nehézségekkel: az oktatásban tanárként nagyon sok mindent csináltam másként, az engem is érintő endometriózis kapcsán is az alkotás segített, most a szülés-születés területén járok, és itt tevékenykedem aktívan.

Ha csak hőbörgök azon, hogy mennyi minden rossz, azzal elpocsékolom az időt és az energiáimat. Igyekszem inkább úgy élni és olyan dolgokat létrehozni, amelyek életigenlők, jók, táplálók, és segítenek másoknak is.

És eközben profi szintre fejlesztettem a segítségkérés képességét is, vannak közösségeim, nőtársaim, segítő szakemberek körülöttem, és fantasztikus családom, akikkel folyamatosan dolgozunk magunkon.

Ha majd odajutok, hogy a gyermeket intézménybe kell adni, akkor majd ott igyekszem a lehető legjobbat tenni, és azt adni neki, a családunknak, és másoknak is, ami a lelkiismeretem szerint a legjobb. Nagyon röviden ezt úgy tudnám összefoglalni, hogy én hosszú távú optimista vagyok.

Tényleg hiszek abban, hogy ugyan vannak rossz dolgok, de a világ jó irányba tart, és azok a kicsi jó dolgok, amiket én emberként teszek, hozzáadnak a nagy képhez.

Ha már idehoztam a vallásos szavakat, akkor hadd legyek most már hardcore: a megváltás egy folyamat, Isten országa folyamatosan épül, és általam is épül, az ilyen kis dolgokkal. És amit én tehetek, az ugyanaz, amit most a szüléshez közeledve is gyakorlok: ellene mondok a félelemnek, és aktívan és tudatosan a bizalmat választom.

Both Gabi