„Akkor vagyok boldog, ha írhatok” – Interjú Janne Tellerrel, a „Semmi” világhírű írójával

–

Both Gabi/WMN: Olvasta a Mary Poppins-könyveket gyerekkorában?

Janne Teller: Ismerem a karaktert, és láttam a filmet, talán olvastam is a könyveket gyerekkoromban, de nem emlékszem pontosan, nem volt meghatározó számomra. Sokkal inkább a brit kultúra része, és kevésbé jelentős Dániában. Megkérdezhetem, hogy miért?

B. G./WMN: Mary Poppinst pont ilyennek képzeltem gyerekkoromban, mint amilyen ön. Tud varázsolni, mindent megold és mindent átlát. Önnel kapcsolatban is ez az érzésem, hogy globális rálátása van a világban történő folyamatokra.

J. T.: Ó, akkor ez egy nagy dicséret, köszönöm, megpróbálok méltó lenne rá!

Ágoston Szász Katalin: Ha nem Mary Poppins, akkor ki volt a gyerekkori mesehőse, milyen könyveket olvasott?

J. T.: Harisnyás Pippi. A skandináv lány, aki mindenre képes, semmi és senki sem tarthatja vissza. Számunkra gyerekként ő volt a varázslat.

B. G./WMN: Rengeteg interjú készül önnel, mégis azt látom, hogy nagyon kíváncsian, nyitottan ül itt előttünk. Mi motiválja az olyan időszakokban, mint például a mostani PesText fesztiválon ön felé áradó intenzív figyelem?

J. T.: Vannak időszakok, amikor kevesebb interjút adok, és inkább akkor sűrűsödnek, amikor új könyvem jelenik meg. De próbálok mindig jelen lenni a beszélgetésben ahelyett, hogy ugyanazokat a válaszokat ismételgetném, mert izgalmasnak találom, ahogy mindenki más megközelítéssel érkezik. Mary Poppins is jó példa erre. Próbálok inkább beszélgetni ahelyett, hogy válaszolgatnék, és saját kérdéseket felteszek.

Most például itt vagyok, és szeretném még jobban megismerni Magyarországot.

Az előző hölgy, akivel beszélgettem, dán nyelvet tanít egy gimnáziumban, és nekem fogalmam sem volt arról, hogy a magyar gyerekek dán oktatásban is részesülhetnek. Ez nagyon érdekes számomra, mindig tanulok valami újat, ezért az interjúk is izgalmassá válnak.

B. G./WMN: Mennyire képes átélni a saját jelentőségét?

J. T.: Vannak időszakok, amikor sokan vesznek körül, sokan akarnak beszélgetni velem, és a figyelem középpontjában vagyok. De nem ezek a mindennapjaim. Az írás előnye, például a színészettel ellentétben, hogy nem igényel folyamatosan nyilvános személyes jelenlétet, az ember elvonulhat, amikor dolgozik.

Dániában egy vidéki településen élek, és van egy lovam, akit egyáltalán nem érdekel az írás, a könyvek, vagy hogy én esetleg ismert szerző vagyok.

Versenyzek is, és amikor egész napokat töltök lóháton, teljesen el tudok vonatkoztatni a közélettől. Azt hiszem, ez nagyon fontos az egészségem szempontjából. Amikor pedig otthon ülök és írok, akkor csak én vagyok meg a számítógép, és egyáltalán nem érzem híresnek magam. Most már elég hosszú ideje a szakmában vagyok, hogy ismerjem az előnyeit és hátrányait, és kialakítottam egyfajta egyensúlyt az életemben. Eleinte, amikor írni kezdtem, csak Dániában ismertek valamennyire. Aztán 2010 után terelődött nemzetközi figyelem a könyveimre. Nagy érdeklődés vett körül, és nagyon hálás voltam, hogy sokat utazhattam, láthattam, hogy milyen sokakat foglalkoztatnak az írásaim, de egy idő után ez sok is lett. Úgy éreztem, vissza kell térnem a nyugodtabb mindennapokhoz. Amiért kifejezetten hálás vagyok viszont, hogy az írásaim minél többekhez jutnak el, mert tudom, hogy nem egyszerű ebben a világban a könyvekkel elérni az embereket, és ezt semmiképpen sem tekintem magától értetődőnek. Mindig izgulok, hogyan fogadják majd az új könyveimet, mert mindig másfajta történeteket írok.

Á. Sz. K.: Folyamatosan dolgozik, vagy egy-egy adott mű elkészülte után nagyobb szüneteket is tart az írásban?

J. T.: Általában folyamatosan írok. Volt egy időszak néhány évvel ezelőtt, amikor bár szerettem volna, nehezen ment. Nem feltétlenül alkotói válság volt, inkább abból fakadt, hogy annyit utaztam és olyan sokat beszélgettem emberekkel a könyveimről, hogy túlságosan tudatossá váltam. Még le sem írtam, amit szerettem volna, de máris az foglalkoztatott, hogy mit fognak kérdezni tőlem mindezzel kapcsolatban, hogyan fogadják majd. Görcsössé váltam kissé, és az írás nem ment magától értetődően. De egy könyv csak akkor lehet jó, ha elmerülök benne miközben megírom, ha én magam is átélhetem. Mostanra ismét visszataláltam ehhez a természetességhez, és elengedtem a túlzott tudatosságot. Persze azért jólesik néhány napra kiszakadni, és eljönni máshova is a könyveimmel.

B. G./WMN: Néhány évvel ezelőtt ugyancsak Magyarországon járt, és bár épp nagyon náthás volt, mégis elvállalt egy videóinterjút. Honnan meríti ezt az erőt és alázatot, és mit csinál, amikor úgy érzi, nincs kedve semmihez, de mégis muszáj megtenni?

J. T.: Ez a fegyelmezettség már gyerekkorom óta elkísér.

Diszfunkcionális családban nőttem fel, már korán megtanultam, hogy gondoskodjak magamról és kiálljak magamért, ehhez viszont nagy önfegyelem szükségeltetik.

Nagyon korán elkezdtem dolgozni, és bár nem éltünk mélyszegénységben, az anyagi önállóságot magamnak kellett megteremtenem. Később az egyetem mellett párhuzamosan több munkát is vállaltam, valamint extra kurzusokat, hogy minél hamarabb megszerezhessem a diplomát. Volt egy hosszú időszak az életemben, amikor nagyon beteg voltam, később kiderült, hogy lisztérzékenységben szenvedek, de ezt akkor még nem tudtam, és ez nagyon negatív hatással volt az életemre, az idő nagy részében ágyban feküdtem. Persze ha valami fontos eseményre voltam hivatalos, azon megjelentem, de ez minden energiámat felemésztette, és az emberek nem is tudtak a betegségemről. Szóval ez a fegyelmezettség nagyon régi szokás, ami egész életemben elkísért. És amikor azt az interjút adtam betegen, akkor is úgy éreztem, hogy itt van ez a csodálatos alkalom, az emberek érdeklődnek a könyveim irányt, és ezt meg kell becsülnöm.

Á. Sz. K.: Ha már a családját említette, úgy tudom, hogy bevándorló szülők gyermeke, és nagyon kíváncsi lennék, hogy milyen nyelveket beszélt gyerekkorában. Mit tart az anyanyelvének?

J. T.: Anyukám Ausztria Szlovéniával határos részéről származik, az apai nagyapám pedig Németországból. Mivel a világháború alatti német megszállás miatt Dániában még a ’60-as években sem volt népszerű a német nyelv, a szüleim úgy döntöttek, hogy dánként, dán anyanyelvvel és protestánsként szeretnének felnevelni. Csak akkor beszéltek németül, ha nem akarták, hogy a gyerekek megértsék. Igazán csak felnőttként tanultam meg németül, amikor a Semmi népszerűvé vált Németországban, és a kiadóm sok ottani fellépésre kért fel.

Á. Sz. K.: Tehát dánul gondolkozik.

J. T.: Igen, és angolul. Szinte folyamatosan külföldön éltem huszonhárom éves korom után, egy ideig Afrikában, aztán New Yorkban elég hosszan, az utóbbi négy évet Londonban töltöttem, és épp most költöztem vissza Dániába. De a felnőtt életem nagy részét angolul éltem át, szóval sokszor gondolkodom angolul is. Persze a dán az anyanyelvem, és teljességében a dán nyelvet tudom megérteni, árnyalataiban átérezni.

B. G./WMN: Milyen egy ideális napja, amikor a nap végén azt mondja, hogy „most elégedett vagyok”?

J. T.: Most végre vidéken élek, és reggelente az az első dolgom, hogy kimegyek megnézni a rózsáimat, meglocsolom, megmetszem őket, ha szükséges. Aztán néhány órát írással töltök, és ha szerencsés napom van, négy-öt óra után úgy érzem, hogy haladtam a könyvvel, lehet az akár egy vagy öt oldal, a lényeg, hogy előregördüljön a történet. Aztán kimegyek lovagolni, ha jó idő van, az erdőbe, és találkozom őzekkel, rókákkal, madarakkal. Este a párommal vagy a barátaimmal töltök időt, ilyen egy tökéletes nap.

Fontos, hogy dolgozhassak, nem tudnék egész nap a strandon lustálkodni. Persze néha kimegyek úszni egyet, de nem tudnék hosszan nyaralni, fogalmam sem lenne, mihez kezdjek, valószínűleg akkor is gyorsan kitalálnék egy új történetet. Akkor vagyok boldog, ha írhatok.

Á. Sz. K.: Ez semmiben sem változott az évek alatt?

J. T.: Az érzés nem változott, talán csak az, ahogyan csinálom. Kevésbé kínlódom most már, sokat tanultam a koncentrációról és arról, hogyan kezeljem az írással járó nehézségeket. Ha például valami más foglalja le a gondolataimat, akkor nem erőltetem az írást fölöslegesen, mert tudom, hogy úgysem fog menni, és amint megoldottam, ami foglalkoztatott, ismét a szövegre tudok koncentrálni. Fiatalkoromban ez nehezen ment, mert azt hittem, írni is lehet úgy, ahogy korábban az ENSZ-nél dolgoztam, reggeltől estig folyamatosan. De aztán rájöttem, hogy egy munkahelyen többféle feladatot lát el az ember, szöveget ír, levelezik, megbeszéléseken vesz részt, és ezek között apró szüneteket tart. Egy helyben ülni és írni olyan, mint a rövidtávfutás, nem lehet a végtelenségig csinálni. Beletelt néhány évbe megtanulnom, de most már jobban értem a saját agyam, és jobban tudom kezelni. 

 

B. G./WMN:  A Semmi című nagy port vert könyve évekig „lógott a semmiben”, folyamatosan kérdés volt, hogy elfogadják-e, vagy sem. Ön szerint mitől függ, hogy egy művet mikor és hogyan képes befogadni a közönség? Az ön könyvét először a süllyesztőbe akarták küldeni, aztán a magasba emelték. Hogyan történik ez a változás?

J. T.: Hosszú folyamat volt. A könyvvel szembeni ellenállás négy-öt évig tartott Dániában, aztán néhány tanár észrevette, hogy a diákok szívesen olvassák, főként a fiúk, akik általában nem feltétlenül szeretnek olvasni, de még a könyvvel kapcsolatos diskurzusban is részt vettek, talán mert hasonlóságot éreztek magukban Pierre Anthonnal. Aztán ezek a tanárok ajánlották a Semmit másoknak is, és szép lassan terjedni kezdett. Azt hiszem, néhányan nagyon lelkesen kiálltak mellette.

A kritikákkal szemben én magam nem igazán tudtam megvédeni a könyvet, mert soha nem is gondoltam, hogy provokatív lenne. Úgy gondoltam, hogy ez egy érdekes történet néhány durvább jelenettel, de hát nem én találtam ki ezeket a nagy kérdéseket az élet értelmére vonatkozóan. Az emberiség története során mindig is jelen voltak: miért vagyunk itt, mi történik, amikor meghalunk? Én csak belehelyeztem őket egy történetbe, de igazán nem új kérdések ezek, úgyhogy meg is lepődtem a könyvvel kapcsolatos felháborodáson. Nagyon nehéz volt, mert nem értettem, hogy mit látnak problematikusnak. Soha nem a gyerekeknek volt problémája a könyvvel, és azt hiszem, ahhoz kellett egy kis idő, hogy a felnőttek rájöjjenek: a fiatalokat valóban érdeklik ezek a kérdések, és meglátják a könyvben a reményt.

Az elején senki sem akarta ezt a könyvet, de ma már a dán diákok egyharmada tanulja az iskolában, Németországban több mint egymillió példányban kelt el, és harminchat nyelven olvasható.

Nagyon sok levelet is kapok. Jó érzés, hogy bizonyos értelemben igazam volt, hogy ezek a kérdések az egész világon foglalkoztatják az embereket, és hogy a könyv segít megnyílni nekik. Beszélgettem jómódban élő koppenhágai gyerekekkel, szegény chilei falvakban élő fiatalokkal, pakisztáni muszlim kollégistákkal, német értelmiségiekkel és magyarokkal is, és bár mindenki másképp olvassa, mégis mindenki kapcsolódik hozzá. Mindannyiunknak más fontos az életben, mégis mindannyian ugyanazt az utat járjuk az élet értelmének keresésében. Számomra ez a könyv összeköti a világot, és beszélgetéseket indít el az emberek között.

B. G./WMN: Csak egy mellékszál, hogy amíg Kertész Imre Sorstalansága nem lett a Nobel-díjas, Magyarországon alig-alig olvasta valaki…

J. T.: Kertész elképesztő író, és nagyon jólesik a hasonlat. Ismerek még néhány magyar szerzőt, Krasznahorkai László ötletgazdag és álomszerű történeteit, valamint Nádas Péter nagyívű műveit, melyek nagyon sikeresek Németországban. Meglepő, hogy olyan kevés magyar szerző ismert nemzetközileg, hiszen Magyarország híres az irodalmiságáról. Miért lehet ez?

Á. Sz. K.: Mostanában nagyon sok nehézséggel szembesülünk a magyar irodalomban, hogy csak néhányat említsek: a belföldi könyvpiac gazdasági megpróbáltatásai, a fordítástámogatás hiánya, az oktatási rendszer elégtelensége és a diszkriminatív szabályozások mind ellehetetlenítik a munkánkat. Az úgynevezett gyermekvédelmi törvény pedig a könyvek hozzáférhetőségét korlátozza, ami nagyon ijesztő fejlemény.

B. G./WMN: Idén augusztusban Dániában is elég sok iszlámellenes megmozdulás volt, mely során több helyen is Koránt égettek, ez majdnem ugyanarról szól, mint a könyvfóliázás.

J. T.: Igen, de Dániában azért mégis más, mert nem állami szinten történik mindez. Az elkövetők olyan extrémista egyének, akik zajt akarnak csapni, úgy gondolják, hogy ha felbőszítik a muszlimokat, és valamilyen reakcióra bírják őket, akkor legyőzhetőkké válnak. Sok diskurzus folyik arról, mindezt hogyan lehet megállítani anélkül, hogy korlátoznák a véleménynyilvánítási szabadságot. De elégetni vagy elrejteni egy könyvet, mindig cenzúra.

Ha korlátozzák a homoszexualitásról szóló könyvek elérését, az azt az üzenetet hordozza, hogy ez valami rossz. Ezt nagyon szomorúnak találom, mert tudományos kutatások már rég kimutatták, hogy ez egy olyan orientáció, amivel az ember együtt születik, és nem döntés vagy szociális befolyás kérdése.

Talán a gendersemlegesség kérdése felkapott téma mostanában, de az irodalom legfontosabb szerepe mindig is az volt, hogy a kapcsolódási pontokon keresztül segítsen megtalálni a saját identitásunkat. Nagyon szomorú, ha ez nem elérhető mindenki számára. De nem is értem, mit csinálnak akkor az irodalommal általánosságban, a homoszexuális írók könyveit is befóliázzák?

Á. Sz. K.: A jogszabály egyelőre a gyerekek számára való hozzáférést korlátozza, vagyis csak felnőttek vásárolhatják meg az olyan könyveket, amelyek megjelenítik a homoszexualitást, de mivel a törvény megfogalmazása nem pontos, számunkra sem egészen tiszták a büntethetőség részletei.

J. T.: Ez azért is furcsa, mert azért azt mégsem tilthatják meg a gyerekeknek, hogy a könyvesboltban a felnőtt részlegre menjenek, és onnan válogassanak.

Á. Sz. K.: Sajnos már erre is volt példa, és igenis megteszik.

J. T.: Egy tizenöt évesnek? Ez hihetetlen! Amikor ennyi idős egy tinédzser, sok olyan könyvet olvas, amit eredetileg felnőtteknek szántak. Talán megvásárolhatják online, bár ahhoz kell bankkártya, de mégis egy lehetőség… És mi van például a Semmivel, amiben az egyik fiú, aki a naplóját adja be a Fontos Dolgok Halmába, egyértelműen meleg, de ez csak egy mellékszál, és a történet alapvetően nem szól?

Á. Sz. K.: Sajnos erre is vonatkozik a törvény, mert megfogalmazás szerint a homoszexualitás megjelenítése, azaz említése is a hatálya alá esik.

J. T.: Őrület! De hát nincs olyan társaság a világon, amiben ne lenne egy vagy két meleg!

B. G./WMN: Szerencsére részben visszájára sült el a törvény, mert azok a gyerekek, akik eddig nem voltak buzgó olvasók, most a befóliázott könyvek miatt intenzívebben érdeklődnek az irodalom iránt.

J. T.: Igen, biztos, hogy a középiskolákban izgalmas könyvcserék és beszélgetések alakulnak ki majd arról, hogy mik a legjobb befóliázott könyvek.

B. G./WMN: Már egész fiatalkora óta nagyon sokat utazik a világban, előbb az ENSZ-ben töltött munkája miatt, majd később a könyveivel. Miért van szüksége erre a folyamatosan helyváltoztatásra?

J. T.: Gyerekkoromban, amikor még sokkal kevesebb bevándorló élt Dániában, mindig is másnak éreztem magam, mint az engem körülvevő dán gyerekek. Más kulturális háttérrel rendelkeztem, más családi hagyományaink voltak, és olyan szociális hátrányokat éltem meg, hogy például nem ismertem a dán gyerekdalokat. Amikor vakációban a nagyszüleimhez utaztam, úgy éreztem, hogy akár valahol máshol is felnőhettem volna. Szóval azt hiszem, természetes reakció volt részemről, hogy fiatal felnőttként elindultam, hogy megkeressem, hová tartozom.

Persze később megértettem, hogy sehova nem tartozom teljességgel, hiszen különböző kultúrák különböző részeit hordozom.

A másik szempont talán az volt, hogy a koppenhágai külvárosban felnőve úgy éreztem, hogy az élet valahol máshol történik. Az akkori Dánia nagyon nyugodt és kellemes volt, de a teljes környezetem ugyanazt az életet élte, és én valami többre vágytam. Szerettem volna látni a világot. Ma már sokkal kevésbé érzem az utazás szükségét, talán mert sok különböző embert megismertem, sok országban jártam, más kultúrákat tapasztaltam meg.

Fiatalkoromban nem tudtam volna a vidéki Dániában élni, de most nagyon boldog vagyok ott. Online bárkivel kapcsolatba kerülhetek, és rövid utakra azért még most is elindulok, de mindig nagyon várom, hogy hazatérhessek a virágaimhoz és a lovamhoz. Egy nagyon régi, nádtetős dán farmházat vettem meg egy tavacska mellett, és olyan hovatartozást élek meg benne, amit korábban még soha. Nem az ország számít, bár tény, hogy könnyen boldogulok Dániában, hiszen ismerem már a szociokulturális tényezőit. Szeretem a vidéki lét lassúságát, főként hogy hosszú évekig nagyon stresszes életvitelt folytattam. De most már próbálok a saját ritmusom szerint élni. Persze vannak még helyek, amiket szeretnék látni a világban, de lelassítottam egy kicsit.

B. G./WMN: Mindig az az érzésem, amikor a könyveit olvasom, hogy jóval megelőzte a saját korát, hiszen globálisan egyben látja a világ folyamatait. Például a háborús könyve egy előre elkészített terv arra, hogy mit csináljunk egy ilyen esetben. Hogyan éli meg, hogy ilyen közel van hozzánk a háború?

J. T.: 

Az emberiség nem lesz okosabb sajnos, és minden új generáció elköveti ugyanazokat a hibákat. A „Ha háború lenne nálunk” című könyvem szövegét 2001-ben írtam, amikor Dániában megerősödött a szélsőjobb, egyre nagyobb lett a gyűlölet a külföldiek és bevándorlók irányába, és azt láttam, hogy azok az emberek, akiket amúgy viszonylag elfogadónak ismertem, hirtelen szörnyű megnyilvánulásokat produkáltak.

Én is második generációs bevándorló vagyok, csak mivel európai vonásaim vannak, az emberek nem gondolnak erre első ránézésre. Igazából ezek késztettek a könyv megírására, és azt akartam megmutatni az olvasónak, hogy ha ő lenne a menekült, hogyan érezné magát. Végül 2004-ben jelent meg, én pedig arra gondoltam, hogy ez ott és akkor volt releváns, amikor Dániában olyan rosszul mentek a dolgok. Nem hittem volna, hogy ez a könyv még szükséges lesz a jövőben. Nagyon kettős érzés számomra: nagy öröm, hogy immár több nyelven is megértést és vigaszt nyújthat, ugyanakkor nagyon elkeserítő, hogy ismét ott tartunk, hogy egyrészt rengeteg embernek menekülnie kell az otthonából, másrészt a meg nem értés és a gyűlölködés határozza meg a mindennapjainkat.

Természetesen nem vagyok próféta, inkább arról van szó, hogy amikor íróként a világ problémáiról gondolkodom, megérzem a felszín alatt rejlő tendenciákat, és öntudatlanul is arról írok, amiben megvan a lehetőség, hogy globálissá váljon.

B. G./WMN: Az én fejemben Pierre Anthon most azt mondja, hogy nagyon kíváncsi arra, az ő fia hogyan írná meg a Semminden című könyvet?

J. T.: Ma sem írtam volna másképp a történetet, talán csak az lenne a különbség, hogy a Fontos Dolgok Halma tele lenne okostelefonokkal.

A „Minden”, ami, ugye, teljesen különböző történet és nem a „Semmi” folytatása, számomra arról szól, hogy mi történik, ha úgy érezzük, hogy nem tartozunk sehova és senkihez. A két könyvet az köti össze bennem, hogy a szereplőkben sérült a társadalmi kapcsolódás képessége.

Azt hiszem, ma is nagyon sok fiatal Pierre Anthon van a világban, és mi, többiek is magunkban hordozzuk őt. Néha hangosan szól hozzánk belülről, és olyankor vagy elszaladunk tőle, vagy megtanuljuk kezelni. Számomra a Semmi arról szól, hogyan birkózunk meg a saját Pierre Anthonunkkal. Mindannyian ennek megválaszolásával határozzuk meg az életünket.

Az én megközelítésem az, hogy össze kell barátkozni Pierre Anthonnal, mert ha van egy ilyen kapcsolódás, amikor felteszi ezeket a nagy ijesztő kérdéseket, amelyekre nincs válasz, akkor ahelyett, hogy depresszióssá válnánk, inkább eszünkbe jut, hogy milyen csodálatos az élet. Pont azért, mert nem tudjuk a válaszokat.

A Semmi ezt változtatta meg bennem, mert korábban engem is nyomasztottak és sötét gondolatokkal töltöttek el ezek a kérdések, de most már nem. Nincsenek válaszaim és nincs is szükségem válaszokra, hiszen itt és most vagyok, és ez elég.

Képek: Hámori Zsófi/WMN

Köszönet Ágoston Szász Katalinnak a segítségért!

Both Gabi