–

Réka. Zsuzsi. Flóra. Három nő, akik közül az egyik még kislány, mégis korát meghazudtoló érettséggel és bátorsággal néz szembe az őt ért tragédiával. És hogy mi a kapocs hármójuk között? A szexuális abúzus.

Zsuzsit, a 15 éves diáklányt éveken keresztül molesztálta a saját apja, Feri. Rékát, a felnőtt tanárnőt, az unokatestvére bántalmazta gyerekkorában. Flóra pedig azzal szembesült, hogy istenített férje rontotta meg a saját kislányukat. 

Az ő folyamatosan váltakozó narratívájukban ismerszik meg a bántalmazás fullasztó jelensége. És ahogyan a történet során tanulnak egymástól, úgy tanulunk mi is tőlük.

Berkesi Zsuzsának nem ez az első műve, ám a 2013-ban megjelent könyvét, a Bűn vagy Bűnhődést, amiben leírja, hogyan bántalmazta az unokatestvére, valamint, hogy hogyan dolgozta fel a történteket, még álnéven publikálta. Most a Jó leszek-kel saját névvel áll ki a nyilvánosság elé, s bár a regény maga fikció, a történetet átszövik saját, illetve a hasonló traumát elszenvedett sorstársak tapasztalatai is.

„Ez a mi titkunk, hercegnőm”

Hogy mi teszi igazán alattomossá az abúzus jelenségét? A nyomasztó titok, ami megtörhetetlennek tűnő kapcsot képez a bántalmazó és a bántalmazott között, vagy ahogy Berkesi fogalmaz:

„A titok összekötötte kettőjüket, ami hihetetlenül izgalmas volt, ugyanakkor egyre jobban behálózta őt; úgy vette körül, mint egy pókháló, akárhogy kapálózott, nem szabadult belőle. És ez a láthatatlan háló elzárta őt a szüleitől, a kortársaitól, a külvilágtól.” 

Számomra sokkoló felismerni, hogy ez a fajta horror gyakran úgy kezdődik, hogy az elszenvedő észre sem veszi, hogy baj van, sőt kimondottan izgalmasnak élheti meg a helyzetet. A regény egy olyan bensőségesnek tűnő kapcsolat részleteibe enged bepillantást, ami valójában egy durván felépített illúzió, mégis nehéz kitörni belőle.

Külső szemlélőként tekintve is bénító szembesülni a tehetetlenséggel, amit az áldozat átél, amikor ráeszmél, hogy az ártalmatlannak tűnő simogatások mögött több rejtőzik, viszont már nem tud mit kezdeni a helyzettel, mert addigra izolálódott.

Bár nekem hiányzik a regényből az abúzust elkövető Feri narratívája, Berkesi azért diszkréten csepegteti az apa gondolatait. Így rajzolódik ki egy álnokul felépített stratégia, amiben a férfi arra kéri a lányát, hogy a saját érdekükben ne mondja el senkinek, mi zajlik köztük, mert abból csak a baj lenne. Azzal, hogy rábeszéli a lányt, maradjon inkább ez az ő kis titkuk, biztosítja azt, hogy a bűncselekmény ne derüljön ki. Másrészről elhiteti Zsuzsival, hogy a legrosszabb nem az, ami történik, hanem az, ha megtudják mások. És a manipuláció révén még gondoskodónak is állítja be magát. 

A felelősség terhét pedig egy az egyben átrakja az erőszak elszenvedőjének vállára, aki szentül hiszi: ő a bűnös.

Zsuzsi folyamatosan őrlődik. Bizalmatlan. Az apja elárulta, az anyjára nem számíthat, de néha még magára sem. Még gyerek, eszközök nélkül, fogalma sincs, mi lenne a helyes lépés, csupán azt érezzük, hogy fulladozik a helyzetben. Közben pedig ott az örökös megkérdőjelezés, a bántalmazót védő gondolatok, az önértékelés teljes hiánya:

„Mi van, ha nem is emlékszik jól, mi van, ha csak megvádolja, befeketíti, meg aztán nem is bántotta mindig, néha hetekig békén hagyta, és biztosan csak azért bántotta, mert ő csinált valami rosszat” – így elmélkedik Zsuzsi, holott a világosnál is világosabb – számunkra legalábbis – hogy a helyzete abszurd és abnormális.

De ekkora már annyira beszennyezi a lelkét a szégyen és a bűntudat, hogy határtalan erőre van szükség ahhoz, hogy egyáltalán bevallja, mi történt vele (arról nem is beszélve, hogy miképp gyógyítja be majd a kívülállók számára láthatatlan sebeket). De sikerrel jár, átmenekül a szomszédban lakó tanárnőhöz, Rékához, akiről a történet előrehaladtával szépen lassan kiderül, maga is áldozat: 

„Hosszú évekig tartott, mire elfogadta, hogy ő nem tett semmi rosszat, hanem áldozat. Hogy ő nem cinkostárs volt, hanem áldozat” – foglalja össze Réka a saját tapasztalatát, ami azért iszonyatosan erős mondat, mert bár Zsuzsival mindketten átélték az abúzust, történeteik másképp oldódnak fel. Zsuzsival ellentétben Rékának évtizedekbe telt, hogy szembenézzen a történtekkel.

Több kérdés is felmerült bennem a könyvet olvasva. Ha időben kap segítséget az áldozat, teljesen másképp alakul a traumafeldolgozás folyamata is? A felnőttkori párkapcsolataiban tud majd „normálisan” működni vagy örökre magával cipeli majd ezt a bénító terhet? Hogyan lesz képes azt érezni, hogy nem csak eszköz, hanem partner a szerelemben?  Na, és mit lehet tenni, ha a család a szőnyeg alá söpri a történteket, és magára marad valaki a traumáival?

Anya csak egy van

Réka anyja elkerülő stratégiát választott, s bár felfogta, hogy mi történt lányával, érdemben nem foglalkozott vele. Mindössze annyi volt a következmény, hogy az elkövető többé nem vett részt a „meghitt” családi ebédeken. Zsuzsi édesanyja, Flóra azonban más utat választott, így rajta keresztül megismerjük egy anya gyötrődését az abúzussal kapcsolatosan:

„Tudta, hogy van valami, amit nem akar végiggondolni, és rettegett, hogy holnap olyan dolgokkal kell szembesülnie, amik után már nem dughatja a homokba a fejét.”

Mert így kényelmesebb élni. Nem szembenézve a dolgokkal, nehogy lerombolják az illúziót, amiben élt – hiszen utána mégis mibe kapaszkodna!?  A karakter rengeteg fontos kérdést feszeget. Feltétel nélkül lehet hinni egy gyereknek, a saját gyerekünknek? Rossz ember az, aki nem vett észre semmit a történtekből, sőt, még mindig szereti azt a szörnyeteget, aki bántotta a lányát?

Végig kíváncsi voltam, kit választ végül Flóra. Zsuzsit? Ferit? Vagy önmagát? Olvasás közben én is átéreztem a küzdelmét, hiszen szépen lassan felőrli a bűntudat, a kétségbeesés, a tehetetlenség és a kétely. Bármilyen utat is választ, egy biztos: a végén fájdalom várja. Ha nem hisz a lányának, örökre elárulja őt és a köteléküket, ha viszont hisz, akkor élete szerelmét veszíti el véglegesen. Végül meghozza a döntést, de egy kérdés így is marad:

Hogyan tovább?

„Lehet, hogy ez ugyanolyan együgyű illúzió volt, mint az, hogy minden jóra fordul, ha kimondja a kimondhatatlant” – Ha az áldozat megnyílt, onnan nincs visszaút. De mit érdemel a bűnös? A három nő története azt mutatja meg: muszáj bátornak lenni. Bátornak kell lenni ahhoz, hogy valaki megnyíljon, bátornak kell lenni ahhoz, hogy leküzdje önmagát, hogy segítséget kérjen vagy segítsen, még akkor is, ha minden bizonytalan. És ahogyan Réka fogalmaz:

„Egyszer le kell tudni tenni a múlt fájdalmait.”

A Jó leszek szól mindazokhoz, akik érintettek, de azokhoz is, akik nem. Noha nagyon sok hasonló témájú könyv kering a világban, ezt mégis érdemes elolvasni, mert a három nő egyedi, mégis univerzális élményein keresztül a regény segít legalább egy kicsit megérteni a megérthetetlent.

Révész Boglárka

Berkesi Zsuzsa (Anoni Mara): Jó leszek. Joshua könyvek, Budapest, 2022.