Harry Potter és a… felnőtt mugli, aki csak most olvasta – Ez tetszett benne 35 évesen

–

#1 Több mint egy regénysorozat

A Harry Potter tulajdonképpen egy nagyszabású könyves projekt, egy rendkívül izgalmas irodalmi kísérlet. Az eredeti koncepció az volt, hogy az olvasók a szereplőkkel egyidősen, körülbelül tíz–tizenegy évesen kapcsolódjanak be a történetbe, majd évente egy könyvet olvassanak el, így a varázslótanoncokkal együtt nőjenek fel. Bár ez a terv némileg borult, hiszen J. K. Rowling végül 1997–2008 között, azaz tizenegy év alatt publikálta a hét részt, az biztos, hogy a regények egyre összetettebbé válnak, súlyosabb témákat feszegetnek, ijesztőbbek, véresebbek és sötétebbek lesznek, míg végül eljutunk a roxforti csatához. Én felnőttként sajnos lemaradtam arról, hogy megtapasztalhassam, milyen érzés életkori szempontból is azonosulni a főhősökkel, de ha lesz gyerekem, mindenképp arra fogom bátorítani, hogy ebben az ütemben ismerkedjen meg a művekkel. 

#2 A varázslók köztünk vannak

Ha megkérdeznétek, szerintem mi Rowling erőssége, biztos nem a tökélyre csiszolgatott mondatokat, az érzékletes leírásokat vagy a fifikás írói megoldásokat említeném. A Harry Potter-könyveket számomra három dolog teszi igazán emlékezetessé: az akciódús jelenetek, a kitűnő karakterek (óriási Piton-fan vagyok!), és mindenekelőtt az a világ, amelyet Rowling felépít a történetben. A varázslóvilág egyrészről nosztalgikus, ott van benne a fantasy-művekre jellemző középkorias jelleg: gondoljunk csak a Roxfort épületére, a szellemekre, a talárokra. Üdítően hiányzik ebből az univerzumból a technológia (csak az eltunyult Dudley tévézik), ugyanakkor tele van csodával, mitikus lényekkel, óriásokkal, kentaurokkal, sellőkkel, koboldokkal, no meg Doby-féle házimanókkal. Hihetetlen jó ötlet a kviddics, a Tekergők Térképe, a Merengő (azt pszichológusként is imádom!), a Tiltott Rengeteg (mint a tudattalan szimbóluma), a dementorok, a gyógynövények, és még sorolhatnám. 

A varázslók társadalmába reális elemek is vegyülnek: ebben az új kontextusban még inkább beazonosíthatóvá válnak olyan politikai folyamatok, mint az oktatás központosítása, a szabad sajtó felszámolása, vagy a fajüldözés, kirekesztés.

Ugyanakkor a legnagyobb húzás Rowling részéről mégis az, hogy ezt az elképzelt világot nem önmagában, hanem a jelenkori Angliával párhuzamosan szerepelteti.

Ez a gesztus az olvasót rögtön mugliként pozicionálja: ha gyerek, bármikor kiderülhet róla, hogy neki is varázsereje van. Ha felnőtt, akkor előfordulhat, hogy őrült kalandokat élt át, elképesztő dolgokat látott (akár az éjjel, azért ilyen fáradt), csak törölték az emlékezetét (Exmemoriam bűbájjal). A varázslóvilág létezése így még hitelesebb, hiszen csak mi nem érzékeljük, mert egy egész minisztérium dolgozik azon, hogy rejtve maradjon előttük.  

#3 Kezelni az ambivalenciát

„Sosem próbálta elképzelni, milyen lehetett Dumbledore gyerekkorában vagy ifjúként; mintha az igazgató úgy született volna, amilyennek ő megismerte: tiszteletre méltóan, őszen, öregen. Egy tizenéves Dumbledore ugyanolyan bizarr képzetnek tűnt számára, mint egy buta Hermione vagy egy szelíd durrfarkú szurcsók” – írja Rowling a Halál ereklyéiben (Tóth Tamás Boldizsár fordítása). 

Erről az idézetről az jut eszembe, hogy gyerekként mennyire korlátozott tudásunk van a szüleinkről, a nagyszüleinkről, a tanárainkról és az edzőinkről. Hajlamosak lehetünk idealizálni őket, aztán idővel differenciálódni kezd a róluk kialakított képünk. A felnőtté válás egyik nagy feladata, hogy megpróbáljuk reálisan felmérni, látni őket a maguk erősségeivel és gyengeségeivel együtt. Hogy megértsük, attól még, hogy velünk kedvesek voltak, bánthattak másokat, követhettek el hibákat (vagy fordítva). Makulátlan ember nyilván nem létezik. Ha bárkiről ezt gondoljuk, vagy nem ismerjük eléggé, vagy hasítunk, azaz nem tanultuk meg integráltan kezelni a jót és a rosszat.

Látni egy személyt a maga komplexitásában, nem isteníteni, de nem is démonizálni, elég nagy teljesítmény.

Ha belegondolsz, ennek a képességnek az elsajátításán dolgozik Harry is. Elfogadja, hogy az apja és Sirius diákként megszégyenítették Pitont, Dumbledore pedig fiatalon Grindelwalddal szövetkezett, és veszélyes eszméket hirdetett. Megtanulja, hogyan legyen kritikus ezekkel a tettekkel szemben úgy, hogy közben nem utasítja el azokat, akik elkövették őket. 

#4 Leckék a hatalomról

„Amit Voldemort nem becsül, azt megérteni sem hajlandó. A házimanókról, a gyermekmesékről, a szeretetről, a hűségről és az ártatlanságról nem tud semmit. Semmit! Hogy mindezek az övét meghaladó erőt hordoznak, mindenfajta mágiát elsöprő hatalommal bírnak” – mondja Dumbledore Harrynek.   

Az én értelmezésemben ez a passzus gyönyörűen utal arra, hogy létezik pozitív hatalom. Olyan, ami nem az uralkodásról, az elnyomásról és az élősködésről szól, hanem a kapcsolatiságról: arról, hogy képesek vagyunk célokat elérni, változni, igazságosan és együttérző módon viselkedni akkor is, ha ez rövid távon az előnyeinkről való lemondást igényli. Ugyanakkor a könyv azt is megmutatja, hogy a dominancián alapuló hatalom mennyire veszélyes. Nem túlzás azt mondani, hogy olyan, mint a drog, hiszen tényleg a dopaminrendszerünkön keresztül hat, és függőséget okoz. Rá lehet szokni, és miközben a személy egyre többet akar belőle, teljesen gátlástalanná válik. Ezt méri fel Dumbledore, aki időben rájön, hogy a hatalom a gyengéje, a nagy kísértés az életében, így nem is vállalja soha a miniszteri posztot.   

#5 Szembenézni a halállal

„Te vagy a Halál valódi ura, mert csak az uralkodik a Halál fölött, aki nem akar megszökni a Halál elől. Elfogadja, hogy meg kell halnia, és tudja, hogy a Halál fenyegetése messze nem a legszörnyűbb dolog itt, az élők világában” – fogalmazza meg szintén Dumbledore. 

Az egzisztenciális pszichológia legnevesebb képviselője, Irvin D. Yalom szerint minden embernek négy fő szorongásforrással kell folyamatosan megbirkóznia. Ez a haláltól, az elszigeteltségtől, a szabadságtól (és a felelősségvállalástól!), valamint a jelentésnélküliségtől való félelem (hogy semminek sincs értelme). De ezek közül is kiemelkedik nemléttől való iszonyodás, a halandóságunk tudata. Azt a gondolatot, hogy meg fogunk halni, általában távol tartjuk a tudatunktól, hogy képesek legyünk létezni a mindennapokban. Előfordulhat az is, hogy kifejezetten menekülünk az elmúlással való szembenézés elől, csakúgy, mint Voldemort: szerekkel és munkával tompítjuk el magunkat (feláldozzuk a lelkünket), önmagunkra leszünk veszélyesek (kigúnyoljuk a halált) vagy másokra (kiterjesztjük a hatalmunkat). Ugyanakkor Yalom azt is mondja, hogy

bár a halál fizikailag elpusztít, a tudata megment minket. Az élet végessége arra figyelmeztet, hogy ne halogassunk, hanem valósítsuk meg azt, amire vágyunk, és az értékeinkkel összhangban, autentikusan éljünk. 

#6 Elfogadni a hétköznapokat

„A sebhelye tizenkilenc éve nem fájdult meg. Minden rendben volt körülötte” – hangzik a könyv utolsó mondata, ami magyarul, Tóth Tamás Boldizsár fordításában kicsit trükkösebb, mint az angol eredetiben („The scar had not pained Harry for 19 years. All was well.”), hiszen nemcsak annyit mond, hogy minden rendben volt, pont, vagy hogy minden rendben volt vele / benne, hanem hogy körülötte. Mit jelent ez? Valószínűleg azt, hogy Voldemort végleg elpusztult, és Harry életkörülményei, társas-családi kapcsolatai jól alakultak. Ugyanakkor teremt egyfajta hiányérzetet, hiszen kívülre helyezi a fókuszt, és nem tudjuk meg, mi játszódhat le a főhősben, odabent is minden rendben van-e. 

Pszichológiai szempontból talán Harry személyisége, belső folyamatai vetik fel a legtöbb kérdést a regényből. Sokan kritizálták például, hogy valaki, aki kisbabaként végignézi a szülei halálát, majd tizenegy éves koráig extrém elhanyagolásnak van kitéve a Dursley-családban, hogyan tud rögtön ennyire biztonságosan kötődni a barátaihoz, a tanítóihoz. Hasonló kételyek merültek fel bennem a regény végén is: valaki, aki fiatalsága meghatározó éveit folyamatos életveszélyben töltötte, állandóan harcolt, nem érez-e űrt ezt követően? 

Kicsit olyan ez, mint a sportpszichológiában a győzelem: azt is fel kell tudni dolgozni.

Mi jön utána? Hogyan lehet leszokni arról az adrenalinról, amelyet ezek a kalandok jelentettek? Mit lehet kezdeni az élet monotonitásával, a szürke hétköznapokkal? Persze fontos megtanulni értékelni a viszonylagos eseménytelenség nyugalmát, vagy eseménynek érzékelni elsőre kevésbé intenzív élményeket is – az utolsó mondatok innen is értelmezhetők. Ezt húzza alá Harry döntése is, hogy a Halál ereklyéi közül végül csak a Láthatatlanná Tévő Köpenyt tartja meg: ez azt üzeni, hogy a kiindulási állapot immár tudatos választás eredménye. 

#7 A mozizás kényelme

Remélem, nem bántódtok meg, ha megjegyzem: a Harry Potter-könyveknek nem feltétlenül célja, hogy olvasóként megdolgoztassanak (a kamaszokat sem). Kezdjük ott, hogy a filmek miatt nehéz nem a színészek arcával elképzelni a szereplőket (függetlenül attól, láttad-e őket), de a regények önmagukban is meglehetősen filmszerűek: mozgalmas jelenetek váltakoznak bennük, rengeteg a párbeszéd, izgalmasak, de nem túl részletezettek a helyszínek. Ha valamire emlékezned kéne, nem kell aggódnod, mert biztos lehetsz benne, hogy Rowling a következő bekezdésben készségesen feleleveníti neked, szóval soha nem kell visszalapoznod (lásd „előző részek tartalmából” blokk a kötetek elején). A főbb tanulságokat a szereplők hangosan levonják, ebben Dumbledore a mester, aki mindegyik történet végén hosszan elmagyarázza a dolgokat Harrynek (és az olvasónak) – még azután is, hogy meghalt!

Voldemort meg, noha nem vették fel a Roxfortba tanítani, fegyelmezetten követi a tanév ritmusát, és mindig pont a nyári szünet előtt lendül igazán támadásba. 

A kiszámítható struktúrának persze van pozitív oldala is. A kisebbeket megnyugtatja, a közérthetőség miatt pedig széles tömegek számára válik kognitívan befogadhatóvá a könyv. Ugyanakkor én azért hiányoltam, pláne az utolsó részben, hogy a regénysorozat, amely folyamatosan arról szól, hogy a kamasz szereplők küzdenek, nyomoznak, rejtélyeket oldanak meg, nyelvi szempontból miért nem állítja nagyobb kihívások elé az olvasóit. 

Milanovich Domi