Adott egy fiatal, csinos, közvetlen, intelligens, jókedvű, barátságos, humoros csaj, aki imádja a háborús filmeket, totál rendben van magával, és mindennek a tetejébe még kiegyensúlyozott személyiség is. Ha önmagában nem lenne elég e sok kivételes tulajdonság ahhoz, hogy azonnal a szívünkbe lopja magát (pedig bőven elég), akkor még tegyünk hozzá egy csupa felszínes, idegesítő emberből álló környezetet háttérnek. Így, ezzel az éles kontraszttal pedig még inkább tündököl Helen (Balázs Andrea), bármelyik férfi hálásan összetehetné a két kezét, ha lehetőséget kapna, hogy meghódíthassa e különleges lányt, aki mellett garantált a sírig tartó boldogság.

Igen ám, de Helen túlsúlyos. Sőt, valakik szerint egyenesen egy dagadt disznó, azaz Fat Pig.

Ez a fő konfliktusa Neil LaBute színdarabjának, amit 2004-ben mutattak be először a Broadway-en, Budapestre pedig a Karinthy Színház hozta el Iványi Árpád rendezésében.

Helen egy nyüzsgő amerikai nagyváros egyik népszerű gyorséttermében találkozik össze az üzletember Tommal (Pásztor Tibor), akihez – üres asztal híján – becsatlakozik egy gyors ebédre. A jóképű, fiatal férfit azonnal lenyűgözi a lány vidám, őszinte személyisége, és az is, ahogy viccet tud csinálni a pluszkilóiból, amik láthatóan őt egy cseppet sem zavarják. A két fiatal randizni kezd, érezhetően működik köztük a kémia. Tomra azonban más is szemet vetett: az egyik kolléganője, Jeannie (Tóth Szilvia Lilla), akivel rövid ideig randizgattak, és aki még nem adta fel a reményt, hogy sikerülhet befűznie a férfit. A cél eléréséhez pedig mindenféle gátlástalan eszközt is bevet, fittyet hányva a tényre, hogy attól önmagában még nem alakul ki kapcsolat vagy szerelem, ha az egyik ember nagyon teper. Azonban a legirritálóbb szerepet nem Jeannie, hanem a tenyérbemászóan idegesítő, végtelenül felszínes Carter (Réti Barnabás) kapta meg, akinek úgy tűnik, más dolga sincs a vállalatnál, minthogy beleüsse az orrát mások dolgaiba, és jópofáskodásnak szánt módon kellemetlenkedjen.

Tom tehát Helen személyében lehetőséget kap arra, hogy kitörjön ebből a művi világból, és egy olyan ember társa lehessen, akiben komoly belső értékek lapulnak. Ám ő már azelőtt hasra esik, hogy egyáltalán bárki is megpróbálná elgáncsolni. Helen első látogatásakor az irodában már azon ügyeskedik, nehogy valaki észrevegye őket egy légtérben, azt meg pláne meg se sejtsék, hogy kettejüknek bármi romantikus köze van egymáshoz. És mindezt miért? Mert Helen nem felel meg a kor szépségideáljának. Az események az idő előrehaladtával felgyorsulnak, Tom a vonzalma miatt mások gúnyának céltáblájává válik, és nemcsak hogy képtelen elviselni a megaláztatást, de ki sem tud állni sem magáért, sem a szerelméért. De nem akarom elszpojlerezni a cselekményt.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

A bemutatón láttam az előadást cirka két héttel ezelőtt, és azóta motoszkál bennem a téma: egyszerűen nem tudom se lenyelni, se kiköpni a darabot.

És nem, nem az itthoni rendezéssel van bajom, hanem az egész koncepcióval. Talán 2004-ben ennek a kérdésnek (azaz: lehet-e bárminek akadálya az, ha valaki túlsúlyos) még volt jogosultsága. Ismétlem: talán. Bár nekem ezzel kapcsolatban is erős kételyeim vannak. De most, 2022-ben?! Lehet, őrületes és balga naivitás a részemről, de azt remélem, és őszintén azt hiszem: ezen már rég túlléptünk. Ma már sokkal elfogadottabb (hála a tengernyi edukatív kampánynak, a sokszínűség prezentálásának, a gyönyörű plus size modelleknek), ha valaki kilóg a sorból, ha nem úgy néz ki, mint bármelyik 12 egy tucat. Ma már nem esztétikailag kétséges a molettség, sokkal inkább vet fel egészségügyi kérdéseket. De ha ilyen alkat vagy, ha a testtömegindexed nem átlagos, akkor tényleg folyamatosan emiatt kell magadat kigúnyolni, csupán azért, hogy megnyugtasd a környezetet: igen, te is észrevetted, hogy széles a csípőd és nagy a segged? Valóban ennyire felszínesek lennénk? Tényleg nem érdemelheti meg a boldogságot sem az, aki pufi, sem az, aki épp ebbe a pufiba szerelmes?

És mi a helyzet, ha megcseréljük a szerepeket? Vajon más lenne a helyzet, ha Tom lenne túlsúlyos? Kevésbé lenne „botrányszagú” egy korpulensebb férfival járni? A sörhas elfogadottabb vajon, mint a döngő léptű nők jelensége?

A darabban felmerülő kérdés, illetve magának a kérdésnek a létjogosultsága is nagyon foglakoztatott, főleg azért, mert (talán naivan), de hiszek az emberi fejlődésben. És a fiatalabb generációkban, hogy ők már nem követik el azokat a hibákat, amiket mi. (Igen, tudom, ők majd másokat követnek el.) Hadd meséljek el egy rövid esetet: pár évvel ezelőtt nálunk volt vendégségben az egyik barátnőm tízéves lánya, aki megkérdezte tőlem vacsorázás közben, hogy mi az a feminizmus. Mondtam neki, hogy az az elképzelés, hogy a férfiak és a nők egyenlőek, és ugyanazok a jogok járnak nekik. Mire ő kikerekedett szemekkel (és némi felháborodással a hangjában) visszakérdezett: „Hát persze hogy ugyanazok a jogok illetik meg mindkét nemet. Már miért is járna a nőknek több??!” Én ezen a reakción nagyon megnyugodtam. Hogy ezek szerint mégiscsak tartunk valahová. Úgyhogy most is, a hosszas dilemmázásom közben elmeséltem a gyerekeimnek, miről szól a Fat Pig, és hogy mit gondolnak, van-e ilyen dilemma, illetve van-e ennek a kérdésnek létjogosultsága ma, 2022-ben. Mire a 19 éves lányom azt felelte, ha valaki igazán szeret valakit, akkor ott semmi nem lehet akadály. Felvállalod a másikat, és kész. A 17 éves fiam pedig azt: „ennek már 2004-ben is cikinek kellett volna lennie”. 

De mondjátok el: ti mit gondoltok?

Fiala Borcsa

Képek: Karinthy Színház