–

Fiala Borcsa/WMN: Tegnap este találkoztam a barátnőimmel, és amikor meséltem nekik, hogy veled fogok interjúzni, egészen izgalomba jöttek, hiszen gyerekként a te meséiden nőttek fel, anyukaként pedig ugyanezeket a történeteket mesélik a kisgyerekeiknek. Mondd csak, milyen érzés „élő klasszikusnak” lenni! Tudni, hogy több generáció gyerekkorának is szerves része voltál?

Marék Veronika: Ebbe én csak beleöregedtem, de nagyon furcsa érzés.

F. B./WMN: Az volt a benyomásom, hogy neked felnőttnek lenni is furcsa érzés lehet (amivel őszintén szólva én is tudok azonosulni). A honlapodon azt írod a bemutatkozó szövegnél, hogy „Gyerekkorom egyetlen hosszú játék volt, és abban reménykedtem, hogy sose lesz vége”. Ezzel hogy állsz ma?

M. V.: Nagyon vicces, hogy az ember objektíve egy nyolcvannégy éves néni, de ugyanakkor belül tele van örömmel, játékvággyal, ötletekkel. Irtó furcsa érzés. De én a szomorú, savanyú öregeknek is azt kívánom, hogy ők is keressék meg magukban azt a gyereket, akik egykor voltak. A gyerekek soha nem szomorkodnak huzamosan, és nem unatkoznak, nem panaszkodnak. Mindig percről percre találnak maguknak dolgokat, amiket lehet nézni, amit lehet játszani. 

F. B./WMN: Gyakran meséled, hogy rossz kislány voltál, akit azzal lehetett megakadályozni a rendetlenkedésben, ha a kezedbe adtak papírt és ceruzát. Később pedig, hatéves korodtól öt éven át a Szentkirályi utcában lévő Sacré Cœur női szerzetesrend iskolájába jártál. Amikor bennlakó lettél, az eleinte nagyon nehéz volt, mert hiányoztak a szüleid, és aztán ott is rajzolással, írással terelted el a figyelmed. Hogyan emlékezel vissza ezekre az évekre? 

M. V.: Ebben a Sacré Cœurben volt egy osztálytársnőm, akivel a szünetekben óriási mókákat találtunk ki. Képzeld el, hogy volt egy játékunk, amit úgy hívtunk, hogy grizzlyvadászat. Azt játszottuk, hogy ősemberek vagyunk, bementünk a nyitva lévő, de sötét természetrajzi szertárba, és ott eljátszottuk, hogy táncolunk a tábortűz körül, és utána elmegyünk vadászni. Azt találtuk ki, hogy az a vadászat célja, hogy hozzá kell érni egy pedagógushoz. Aztán kirajzottunk, és vadásztunk a tanárokra a tízpercben. A legkülönbözőbb módokon próbáltuk őket megérinteni: elébe estünk, odacsúsztunk, halálos volt. Utána pedig beszámoltunk, kinek hány grizzlyt sikerült elejtenie. Valóban nem lehettem valami jó kislány, ha odazuhantam a pedagógus elé, csak hogy megérinthessem.

Meg volt olyan is – persze a mai felnőtt agyammal el sem tudom képzelni, hogy mertük ezt –, hogy a Sacré Cœur udvarán volt egy kis üvegpavilon, ahonnan egy vas csigalépcső vezetett le a pincébe. Hetekig az volt a játék, hogy felfedeztük a pincét. Senki nem vette észre, hogy mi ketten lelopakodunk, és egyre beljebb merészkedünk. Az eleje egy szenespince volt, mögötte viszont találtunk mindenféle lomtárat. Több hét után jutottunk el a pince mélyén egy szűk kicsi folyosóhoz, ahol az utcáról már bejött némi fény. Itt ajtók voltak, amikre a Sacré Cœur-ös tanáraink neve volt kitéve. Tehát a szerencsétlen apácákat kidobták az épületből, de az alagsorban megengedték, hogy ott egy-egy szobájuk legyen. Nekünk az államosítás után szigorúan meg volt tiltva, hogy velük kontaktusba kerüljünk. Aztán egyszer csak a pincén keresztül mégiscsak eljutottunk hozzájuk.

Óriási élmény volt, mintha átmennél az alvilágon, és akkor egyszerre csak rábukkansz az élő emberekre.

F. B./WMN: Jól tudom, hogy nem a szüleid meséltek neked, hanem magadtól tanultál meg olvasni négyéves korodban?

M. V.: Így van. Anyukámat addig gyötörtem, amíg el nem árulta, melyik betű mit jelent. Nem akarta először megmutatni, hogy ne unatkozzam az iskolában. De onnantól, hogy tudtam írni, olvasni, nyert ügyem volt. A Sacré Cœurben is nagyon érdekes könyvek jutottak a kezembe, és végül a magány elől is egy jó menekülés volt az olvasás. A sztárkönyvem egy német kisregény volt, az volt a címe, hogy Menekülés önmagunktól. Elolvastam később is, és meglepődtem, hogy gyerekkoromban hogy tudtam ezért rajongani. Lényegében arról szól, hogy egy orvos alapít egy intézetet, ahol az emberek levetkőzhetik a polgári személyiségüket, és ahol el tudnak tűnni a világ elől azok, akik sebzettek vagy szomorúak. Nekem borzalmasan tetszett ez a rejtekezés, és hogy mennyi kapcsolat és csoda születik ezekben az álruhás közösségekben. Az is érdekes volt, hogy ebben két testvér van – az egyik az intézet alapítója, aki gyengéden szereti az édesanyját. Igen ám, de az édesanyja meg a bátyját szereti, aki egy semmirekellő, akivel mindig baj van. Ez is érdekes egy gyereknek, hogy le lehet ilyet írni, pedig milyen mindennapos, hogy a szülők az egyik gyereket jobban szeretik, mint a másikat, anélkül hogy akarnák.

F. B./WMN: Ezek mellett a bátyád könyveit is faltad, Coopert, Vernét és Karl May indiános történeteit olvastad. Ezek eléggé „fiúsnak” kikiáltott művek. Mit gondolsz, lehet így, nemek szerint kategorizálni az ifjúsági irodalmat?

M. V.: Nem egyforma az ízlésük a fiúknak meg a lányoknak, az biztos, de nem szabad ilyen mereven vonalat húzni. De érdekes, amit mondasz, rám valóban nagy hatást tett a Winnetou. Tizenegy-tizenkét éves lehettem, és egy olyan régi kiadás került a kezembe, aminek az volt a címe, hogy Winnetou, avagy egy vörösbőrű gentleman. Nem volt átdolgozva az ifjúság számára, tele volt filozofálással meg hittérítéssel, mégis sorsfordító olvasmány volt számomra. Később hasonló hatással volt rám a Hamlet is mint színdarab. Ebből is az derül ki, hogy tök hülyeség ez a lányos-fiús kategória. De az is eszembe jutott most, hogy amikor a gyerekeim kicsik voltak, és az anyukákkal vártam őket tanítás után a folyosón, mennyire elszomorított, hogy mikről beszélgetnek ezek a nők.

„Én ma takarítottam.” „Én ma kimostam a függönyöket.” „Én ma vasaltam.” Jézusom, gondoltam, két kisfiú érdekesebb dolgokról beszél egymással. Annyira sajnáltam őket, hogy benne ragadnak ebben a hülye háziasszonyi létben.

Egyszer egy író-olvasó találkozóra mentem Győrbe. Csúnya volt a hajam, gondoltam, kicsit korábban kelek, és bemegyek egy fodrászatba, hogy kicsit szedjék rendbe. Azonban nem volt nyitva, csak egy férfifodrászat, bementem hát oda. Azt a klubéletet, ami ott volt! Hogy miket dumáltak, röhögtek, történeteket meséltek! A borbélyok, a vendégek… az egész egy ragyogó társaság volt. Nagyon megmaradt ez az élmény bennem. Azért az jó, ha az érdeklődés sokirányú tud lenni.

F. B./WMN: Egy véletlennek köszönhetően csöppentél bele egy Hamlet-előadásba, ami végül szerelem lett első látásra, teljesen beleszerettél a színházba. Mi volt benne, ami annyira megfogott?

M. V.: Tizenhárom-tizennégy éves lehettem, azt hittem, Shakespeare-rel majd csak felnőttkoromban fogok megismerkedni. Elmentem a színházba, és hirtelen benne találtam magam egy mesevilágban. Királyi udvar, királyné, szép, szomorú herceg. Én azt sem tudtam addig, hogy a színpadon lehetséges egy ilyen mesevilág! És az a szöveg, az az eseménysorozat! Utána még ötször megnéztem az előadást. Az volt az egésznek a színháztörténeti érdekessége, hogy három nagy színész játszotta Hamletet felváltva. Tehát nem ugyanazt láttad, mert mind a három más felfogásban játszotta. Major Tamás egy gunyoros, fensőbbséges, szikrázóan intelligens figurát játszott, Ungvári László szenvedélyes Hamlet volt, földhöz vágta magát, ha kellett, teljesen elsodró szenvedéllyel játszott, és volt még a Básti Lajos, a szőke, elegáns herceg, aki belekerül egy helyzetbe, próbálja tartani magát, de elsodorják az események. Egymás közt aztán nagy vita volt, kinek melyik tetszik. Nekem persze a szép, szőke herceg históriája tetszett a legjobban. Volt egy másik nagyon jó színházi élményem is: akkoriban Bessenyei játszotta Bánk bánt, mindenki el volt tőle ragadtatva, de én olyan dühös voltam: Bánk bán a királynak a helyettese, hát az nem düböröghet be úgy a színpadra, mint egy paraszt! De hogy honnan szedtem én az Orczy térről, hogy hogy kell viselkedni? (Nevet.) 

F. B./WMN: A színházba a Hamleten keresztül szerettél bele, de van neked egy másik nagy szerelmed is: a bábszínház. Arra emlékszel, hogy mi volt az, ami ennyire megérintett a bábozás világában?

M. V.: Találkoztam valamivel, amit addig nem ismertem. Én a háború alatt voltam gyerek, akkor nem volt semmi ilyesmi. Aztán varrtam magamnak egy bábut, és amikor elkezdett mozogni, azonnal életre kelt. Aztán átjött a szomszéd gyerek is, az teljesen megőrült érte. Rájöttem, hogy ez egy igazi varázslat. Volt egy csodálatos bábrendező barátnőm Kolozsvárott, Kovács Ildikó, aki rengeteg díjat nyert Romániában. Amikor itt rendezett egyszer, akkor az első olvasópróbán a Bábszínház ragyogó színészeitől azt kérdezte:

Mi az a bábu? Teljes döbbenet. Majd megadta a választ: a bábu az egy rongy, egy élettelen dolog. De ha beledugod a kezedet és megmozdítod, és elkezdesz beszélni, életre kel, és megszületik a varázslat.

F. B./WMN: Sokáig bábtervező és dramaturg akartál lenni, az írást jó darabig nem tekintetted az igazi hivatásodnak. Ez mikor és hogyan változott meg?

M. V.: Kitűnőre érettségiztem, nyitva volt előttem a világ, azt csinálhattam volna, amit csak akarok, de nem tudtam dönteni, úgyhogy elmentem kirakatrendező-tanulónak. Aztán elmúlt hat év, mire megérett bennem a dolog: hiszen egy csomó gyerekkönyvem megjelent már, amik sikeresek, mi a fenének akarok én mást csinálni. Nekem nem kellett ezért küzdeni, maga a sors nyitott nekem ajtót és ébresztett rá, ráadásul elég durván. Ebben a hat évben kemény pofonokat kaptam az élettől. Sokat. Fiúktól, hivatástól, állásoktól. Annyi bántás ért, hogy az valami rettenetes.

És akkor ez a sok rossz egy nagy jóban csúcsosodott ki. Hiszen imádok mesekönyvet csinálni, amit Magyarországon az emberek szeretnek, és ezért pénzt is adnak. Akkor miért ne legyen ez a foglalkozásom?

F. B./WMN: Régebben feleannyira voltak megbecsülve és megfizetve a gyerekek számára írók. Egy ízben te is azt nyilatkoztad, hogy „nálunk mindig lesajnálták a gyermekirodalmat”. Ez változott mára? Van különbség felnőtt és gyerekszerző között?

M. V.: Akkoriban az volt a méltatlan, hogy ez csak Magyarországon volt így. Romániában, ha megjelent egy könyvem, ötször annyit kaptam érte, mint idehaza. Ez a lebecsülés csak idehaza volt jellemző. Külföldön remek jogdíjakat kaptam, itthon viszont úgy kellett küzdenem, mint egy vízbe esett patkánynak, hogy fennmaradjak a felszínen. A rendszerváltáskor csúcsosodott ki ez a harc, amit többekkel folytattunk: hogy minket is ismerjenek el ugyanúgy, mint a többi írót, és ugyanolyan honoráriumot kapjunk.

Nem igaz, hogy egy gyereknek könnyebb írni.

F. B./WMN: Valóban nagyon sok nyelvre lefordították a műveidet (többek között németre, szlovákra, lengyelre, szerbre, angolra, spanyolra), de minden országban másképp fogadták, Japánban például külön Laci és az oroszlán-kultusz van – megközelítőleg hétszázezer példányban kelt el a könyv. Ennek mi az oka?

M. V.: Ez az életemben történt csodákhoz tartozik. Valamiért erre nagyon érzékenyen reagáltak. Amikor Japánba látogattam, volt olyan, hogy valaki a nyakamba borult, vagy sírógörcsöt kapott, hogy engem lát. Elmesélték, milyen sokat jelent nekik ez a könyv, hogy utána egy óra hosszat zokognak. Egy férfi például azt mondta, hogy az édesanyja halálának feldolgozásában segített neki. Kiderült, hogy a japánok másképp olvassák a könyvet, és sokkal több szeretet van bennük a kisoroszlán iránt, mint bennünk.

Mi úgy állunk hozzá, hogy a mór megtette kötelességét, a mór mehet, Laci rendbe jött, a kisoroszlán elment. De a japánok megszerették a kisoroszlánt, és nem viselték el, hogy a végén elmegy.

Ők nem úgy élik meg, hogy véget ér a szerepe, hanem hogy ez a drága kicsi lény itt hagy minket.

F. B./WMN: A mai napig rajzolsz, írsz, füzetekbe vezeted az ötleteidet. Volt már úgy, hogy azt érezted, kifogytál az inspirációkból?

M. V.: Nem. Egyszerűen az életem kevés ahhoz, amiket még szeretnék csinálni. Társasjátékok, színdarabok, bábjátékok, könyvek… Szóval már időnként úgy érzem, hogy saját magamnak vagyok túl sok. 

F. B./WMN: Elmeséled, hogy milyen volt gyerekkorodban a karácsony? Hogy hogyan élted meg?

M. V.: Az az igazság, hogy nagyon sokat gondolok mostanában a régi karácsonyokra, mert az idén nem érzek semmit. Ez a rossz az öregségben: elvész a varázslat, ami a karácsonyt jelentette gyerekkoromban. Volt akkor benne valami halálos nagy izgalom. Ezt próbálom magamban felidézni, hogy mitől volt az olyan felejthetetlen. A szüleink orvosok voltak, dolgoztak, mi a bátyámmal csak félig léteztünk számukra. Nagyon szerettek minket, de nem törték miattunk össze magukat. Amikor jött a karácsony, akkor viszont volt egy nagyon szép gesztusuk a szüleimnek: összehívták az egész nagy családot, összejött egy tizennégy fős társaság, így az egész ünnep egy kedves kitárulkozás is volt.

A szüleink megtanítottak minket, hogy ha mi ott előadunk valamit, akkor az egy ajándék.

A bátyám gyönyörűen zongorázott, és ilyenkor mindig betanult valamit. Én verset szavaltam. Aztán ahogy nagyobbak lettünk, kitaláltuk, hogy betlehemes játékkal szórakoztatjuk az embereket. Óriási sikere volt, a felnőttek imádták, hogy színház van karácsonyeste, úgyhogy elkezdtük komolyabban csinálni. Játszottunk szatmárcsekei betlehemes játékot, ami azért egyedi, mert ebben élő emberek játszanak együtt kicsi bábukkal. Vannak a pásztorok, mint élő emberek, és velük együtt játszik egy kicsi angyal, egy ördög, egy kicsi halál, ez utóbbi kettő időnként össze is verekszik. Nekem ez borzalmasan tetszett. Aztán én írtam betlehemes játékot, ebben volt életem legrosszabb verssora. Az úgy volt, hogy az egyik király elfárad, de a másik biztatja: „Hogy hagyhatnánk téged el, mikor célunk ily közel?” Olyan csúnya! (Nevet.) Később továbbfejlesztettük: elmentem a könyvtárba, és a Magyar Népzene Tárából kikottáztam a szép dalokat, és azokat is beleépítettük a játékokba.

De hogy egy ilyenben hogy ki tud virulni egy gyerek, hogy valamit ő adhat a felnőtteknek! Úgyhogy én ezt széles körben terjeszteném, hogy a gyerekeket ilyesmire kellene inspirálni. Így kellene a karácsonyt felfogni, hogy mindenki magából a legjobbat akarja kihozni.

Fiala Borcsa

Képek: Chripkó Lili/WMN