–

Vidék. Erkölcs.

Flaubert első regényén, a Bovarynén (Vidéki erkölcsök alcímmel) öt teljes esztendőn át dolgozott a Croisset-beli birtokára visszahúzódva, hogy aztán először a Revue de Paris című folyóiratban folytatásokban jelentesse meg 1856. október 1-től december közepéig. Az utolsó rész közlése után az erkölcsök megsértése miatt perbe fogták (a magazin szerkesztőjével és nyomdászával együtt,) a bíró azonban szerencsére felmentette a vádak alól, főleg, miután meghallgatta Jules Senard volt belügyügyminiszter védőbeszédét. Könyvben egy évvel később, 1857-ben jelent meg.

Egy ködös tekintetű feleség

Ha esetleg mára a homályba vesztek volna a kötelező olvasmányról szóló tanulmányaid, vagy az elmúlt években nem a Bovaryné-t forgattad buzgón, akkor íme, egy rövid emlékezetető: a címszereplő Emma akkor ismerkedik meg jövendőbeli férjével, amikor az mint a falu orvosa, meglátogatja az édesapját, egy tanyasi gazdát, a törött lábát gyógyítandó. Charlesnak azonnal megtetszik a szép és olvasott lány, nem sokkal később meg is kéri a kezét. Emma hozzámegy feleségül, annak ellenére, hogy nem szereti, és egy cseppet sem vonzódik hozzá. A motivációja csupán annyi, hogy el akar kerülni a paraszti környezetből, és azt reméli, orvos férje mellett majd olyan életet élhet, amilyenről a zárdában töltött iskolás évei alatt a sok romantikus regényben is olvashatott.

A könyvekből megismert világ azonban köszönőviszonyban sincs a visszamaradott falusi környezettel, és az egyszerű, kispolgári férj  sem mutat sok párhuzamot a regénybeli hősszerelmesekkel.

Az egyre boldogtalanabb Emma nem tud másra gondolni, mint arra, hogy mennyivel szebb élete lehetne egy másik (természetesen csak elképzelet) férj oldalán, miközben azt feltételezi, zárdabeli osztálytársnői mind-mind sokkal szerencsésebben házasodtak, mint ő. Persze, hiszen az a fajta kapcsolat, viszony, azok a fennkölt érzelmek, amikre vágyik, kizárólag a lányregényekben és az ő fejében léteznek, a valósághoz vajmi kevés közük van.

Emma valójában a szerelembe szerelmes, méghozzá egy olyan idilli szerelembe, amilyenre kizárólag a könyvek lapjain bukkanhatunk.

Olyanba, amibe nem kavarnak bele a valóság rideg tényei, ahol nem léteznek unalmas vagy nyűgös percek a másik oldalán, ahol fennköltség van, báj, szenvedély, naplemente és kellem. Ezért van az, hogy az első, plátói kikacsintása során is inkább egyedül szeret elvonulni, hogy kedvére és gátlástalanul ábrándozhasson az imádott férfiúról, így Léont csupán bábként használja arra, hogy ráaggassa mindazt, ami számára a romantikus hevületet képviseli. Ám ahogy halad előre a házasságtörés egyre kacskaringósabb útján, és kapja a pofonokat a valóságtól, úgy lesz egyre cinikusabb ő is.  

„Az ember képes rá, hogy udvariasságból elrontsa az életét” – Anna Gavaldának, mindannyiunk sziporkázó, jófej nagynénjének a születésnapjára

Kult – 2020. december 9. – KAd

 

Egy bárgyú férj

A férj, Charles Bovary sem épp szerethető figura. De Flaubert nem is törekedett rá, hogy a szereplőit szimpatikusnak állítsa be, ahogy a való életben sem volt kifejezetten elájulva a környezetétől. „Korom ostobaságát látva hullámokban tör rám a gyűlölet” – írta egy levelében. Regényének szereplői is szánt szándékkal közhelyesek, azzal együtt, hogy a szerző ránk bízza az ítélkezést, elfogultságának ugyanakkor nem sok nyomát láthatjuk. Charles nem csupán csapnivaló orvos – emlékezzünk csak vissza a rosszul sikerült műtére, amivel egy egész kisváros előtt sül fel, és lehetetleníti el magát, így aztán a felesége még szakmailag sem képes rá felnézni –, de sajnos férjnek is tehetetlen semmirekellő. Hiába egyre elővigyázatlanabb Emma a viszonyai során, Charlesnak soha egy pillanatra nem tűnik fel, hogy a tyúkól körül róka jár… és már mióta.

Emma romantikus víziói pedig még a szeretői státuszhoz is túl regényesek. Gyakorlatias hódítója, Rodolphe már akkor elkezd terveket szőni arra, hogyan szabadulhatna meg tőle, amikor még szinte ki sem bontakozott a viszonyuk.

Mi, Bovarynék

Mégis joggal merül fel a kérdés ennyi év elteltével: vajon mit adhat nekünk egy XIX. századi csalfa, falusi feleség története így a XXI. század derekán? Vagy fordítsuk meg inkább, és tegyük fel így: változott valami Flaubert idejéhez képest? 

Ha engem kérdezel, nem sok. Legalábbis ami a „lányregények” valóságának esztelen hajszolását illeti. Még mindig hajlamosak vagyunk elhinni és vágyott valóságnak kezelni az álmokat, amiket azonban már nem csak a regények terítenek elénk pompával és bőséggel. Hiszen ott vannak a színes-szagos, fényes címlapú magazinok az erősen kozmetikázott címlaplányaikkal, a negyedórányi rivaldafényben tündökölő sztárocskák, akik elhitetik nemcsak azt, hogy a sikerhez elég úgy kinézni, ahogy ők maguk sem néztek ki soha, hanem kizárólag a loftlakás 70 négyzetméteres teraszán lévő jacuzzi és a Swarowski-kristályos pezsgő adhatja meg a boldogság érzését, és a közösségi oldalak, amik csak az élet napfényes oldalára, és annak is csupán a szépen filterezett szeletére koncentrálnak. 

És ugyanúgy mi is, még mindig, soha nem szűnő hittel vagyunk hajlamosak a szép, az esztétikus, a vonzó és a jóság közé egyenlőségjelet tenni, ahogy Madame Bovaryról is sokáig feltételezhetjük, hogy alapvetően jó. Pedig dehogy.

Ő sem több, mint a környezete, még ha szép is az arcéle, és a felhőkben járnak is a gondolatai. A gyermekét elhagyagolja, a férjét (akihez feleségül ment, és aki valóban szerette őt, szemben a két szeretőjével) képtelen megbecsülni, az anyagi romlásba taszítja, emellett félrelépéseivel, és a köré épített hazugságok vastag falú várával úgy alázza meg, ahogy csak akarja.

Emma Bovary a való világ elől a fikcióba menekül. De mi, akik még csak nem is a betűkbe, hanem a magukat valóságosnak beállító, ám lányregényeknél is messze hamisabb képekbe és fotók mögé bújunk, akik ugyanúgy vágyódunk a „magasabb körökbe” bekerülni, mint az egykori parasztlány, csak épp nem feltétlenül a nemesi kutyabőr, hanem a még illékonyabb gazdagság, csillogás, felszínes „magas élet” szerepel a vágyott céljaink között – vajon pálcát törhetünk felette?

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk ilusztráció – Forrás: Getty Images