Szépség, egyéniség, szabadság: 100 éves a Vogue Paris – Mi pedig megnéztük a párizsi Galliera Divatmúzeum kiállítását

–

A tárlat eredetileg 2020. június 15-én, az első francia Vogue megjelenésének századik évfordulóján nyílt volna, 

a világjárvány miatt azonban – mint oly sok minden – ez meghiúsult, így a párizsi Fashion Weeket kísérő egyik fő eseményként 2021. október 1-jén tartották a vernisszázst. A január végéig látogatható kiállításon négyszáznál több tárgy: fotó, illusztráció, dokumentum, film, valamint 15 haute couture és prêt-à-porter ruha meséli el a magazin (és egyben az akkori európai társadalom) évszázados történetét – igen izgalmasan. 

Már az első teremben szó szerint a Vogue világában találjuk magunkat: a kör alakú helyiség falát belülről az eddig megjelent 1007 címlap, kívülről pedig ugyanennyi szerkesztőségi beköszöntő („A Vogue nézőpontja” című, a kezdetek óta létező rovat másolata) borítja. Ha időnk engedi, elbogarászhatunk köztük, ismerős fotókat fedezhetünk fel, vagy éppen követhetjük a tipográfia, az illusztrációk és fotók arányának és persze az öltözködésnek a változásait. Ezután merülhetünk el a divatlap egyrészt kronológiai, másrészt tematikus szempontból felosztott történetében. Mielőtt kiemelném a számomra legérdekesebb aspektusokat, az érthetőség kedvéért tekintsük át gyorsan a divatlap múltját. 

A kezdetek

Az amerikai Condé Nast 1920-ban az akkor már közel harminc éve működő amerikai Vogue francia változatának vezetésével a korabeli sajtó egyik legjelentősebb szereplőjét, Lucien Vogelt bízta meg, akihez társult a felesége, Cosette de Brunhoff és később a sógora, Michel de Brunhoff is (ők nem mások, mint az első Babar-epizódok írójának sógora és két testvére, korábban itt írtunk róluk).

Az első világháború borzalmai után az emberek szomjazták a könnyedséget, nem véletlen, hogy franciául „bolond éveknek” („les années folles”) hívják.

Így ideális időpont volt egy divattal foglalkozó lap indítására, amelynek célközönsége egyrészt a többnyire jómódú, elegáns hölgyek, másrészt az akkori egyik ideál, a „garçonne” (fiúsabb, modern) típusú nők és követőik voltak, munkatársai pedig a párizsi kulturális és divatvilág és az avantgárd központi alakjai közül kerültek ki. A francia kiadás – amely 1969-től használja a Vogue Paris nevet, és az egyetlen, amely a város, és nem az ország nevét viseli – már a kezdetektől saját szerkesztőségi tartalmakra is törekedett mind szövegben, mind képanyagban – olyannyira, hogy saját fotóstúdiójuk is volt egészen a háború kitöréséig.

Legendás vezetők

A főszerkesztő személye és a körülötte működő alkotói közösség minden lap életében meghatározó, a francia Vogue esetében pedig ez különösen igaznak bizonyult. Noha mindegyik vezető számottevően rajta hagyta a keze nyomát (a tizenegyediket, Eugénie Trochut éppen most szeptemberben nevezték ki), most csak néhányat emelnék ki közülük. Egyik legendás főszerkesztője éppen Michel de Brunhoff lett, aki negyedszázadon át, 1929-től 1954-ig töltötte be ezt a posztot. Őt Edmonde Charles-Roux követte egészen 1964-ig. Fontos időszakban igazgatta a magazint Francine Crescent (1968–1974) és Colombe Pringle (1987–1994), az új évezred alaphangját pedig Carine Roitfeld (2001–2010) és Emmanuelle Alt (2011–2021) adta meg. Mellesleg nemzetközi szinten sincs ez másként: Anna Wintourról, aki 1988 óta az amerikai Vogue főszerkesztője, valószínűleg mindenki hallott, ha máshonnan nem, mint Az ördög Pradát visel című film főszereplője állítólagos modelljéről. A kiállításon egyébként külön teremben mutatják be, mi jellemezte a Vogue Paris egymást követő vezetőit.

Most pedig lássuk, miért több ez a kiállítás annál, mint hogy szép fotókat látunk szép ruhában lévő szép nőkről!

A lap története a történelem maga

Valószínűleg nem gondolunk bele eléggé, hogy még egy divatújság történetén keresztül is maga a történelem fedi fel magát a nagy eseményeivel, technikai újdonságaival, társadalmi mozgásaival. Ebben segítenek a tárlat rendezői, amikor kiállítják Michel de Brunhoff amerikai központnak küldött levelét, amelyben megírja, hogy miért nem jelent meg 1940 júniusában a „Frog” (ez a francia Vogue belső használatú beceneve):

hiába készítették elő és lett volna az egyik legjobb számuk, a háború miatt a hirdetők fizetőképessége kérdésessé vált, a németek kisajátították az irodák egy részét, és a papírt sem feltétlenül ilyen frivol dolgokra akarták – hazafiasságból – „elpazarolni”.

Annál nagyobb szenzációt jelentett az újrainduló francia Vogue „Felszabadulás” (Libération) száma 1945 januárjában, amelyet szintén megtekinthetünk a kiállításon, és ma már sajtótörténeti értékkel bír. A közreműködők közül csak néhány nevet említenék: André Malraux író, Picasso és a szürrealista költő, Paul Élouard. Ugye nem rossz névsor egy divatlaptól? 

A technikai fejlődésről is tökéletes képet kapunk, ha megfigyeljük, hogyan jutottak el az illusztráció 1920-as évekbeli túlsúlyától a beállított stúdiófényképeken és Man Ray, Erwin Blumenfeld és a többi művész fotográfiáin át a divatfotó mint külön műfaj mindenhatóságáig, hogyan váltak előbb Párizs utcái és jellegzetes épületei a laptól elválaszthatatlan, identitásképző stílusjegyévé, hogyan jelentek meg az „art directorok”, és hogyan vált a reklámfotó egy történetet elmesélő önálló műfajjá. 

A társadalmi változásokat még inkább nyomon követhetjük a divatban. A második világháború szenvedései után a nők visszafogott stílusú, egyenes vonalú, nem túl hosszú – kisebb anyagigényű, így olcsóbb – ruhákat viseltek. Az addigi szerénységre reakciókéntbombaként robbant Christian Dior első, New Looknak nevezett, 1947 februárjában bemutatott kollekciója: jó minőségű, sok textil felhasználásával szabott, bő (úgynevezett „corolle”) szoknyák, karcsú derekak, hangsúlyos mellkasok, enyhén kiemelt vállak lepték el a kifutót. A siker óriási volt, amelyhez a francia Vogue és maga Michel de Brunhoff is hozzájárult.

Hasonló változást hozott a tény, hogy főként a hatvanas évektől a nők egyre nagyobb arányban dolgoztak, volt pénzük, amit el tudtak költeni, és szerettek volna szépen öltözni.

Erre az igényre reflektált a prêt-à-porter kollekciók megjelenése, ami némileg és átmenetileg háttérbe szorította az haute couture kreációkat. A divat is demokratizálódott, nemcsak a luxusnak volt immár piaca, de az igényesebb tömegtermékeknek is.

A társadalmi mozgások lenyomata a fekete bőrű modell, Pat Cleveland szereplése is a Vogue Paris hasábjain 1966-ban. Míg belső oldalakon megjelenhetett, addig az amerikai központ nem engedte Edmonde Charles-Roux-nak, hogy a francia kiadás júniusi számának címlapján szerepeljen (bár a brit Vogue-én korábban már lehetett). Többek között ez is, és a francia baloldali értelmiséggel ápolt jó kapcsolata is hozzájárulhatott ahhoz, hogy hamarosan már nem az ő neve szerepelt vezetőként az impresszumban. Természetesen a női egyenjogúság hetvenes évekbeli küzdelmei sem hagyták érintetlenül a divatot, így a Vogue Paris-t sem: a szabadság szele egyaránt érezhető a viseleteken, a fotók hangulatán és a merész koncepciókon. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Yael Sonia | Fine Jewelry (@yaelsonia) által megosztott bejegyzés

A Vogue és a képzőművészet

Ha belegondolunk, a divattervezés nem áll olyan nagyon messzire a képzőművészeti alkotástól, a vizualitás uralja mindkettőt, noha az egyiket alkalmazott művészetnek tekintjük (vagy minőségi iparosságnak – ezen lehet vitatkozni). A mai fast fashion Kínában gyártott tömegtermékei persze köszönőviszonyban sincsenek a múzeumokban, galériákban vagy műtermekben rejlő kincsekkel, a Vogue lapjain mégis szorosan együtt, egymás mellett léteznek. Az indulás óta jelentős szerepet töltöttek be a lapnak rendszeresen dolgozó illusztrátorok (mint Carl Erikson, avagy Eric), később a fotográfusok, de alkalmi együttműködésekből sem volt hiány. A szürrealistákkal való kapcsolat egyik lenyomata Max Ernst feleségének egy fotóportréja, ami kiállításon is szerepel. Korai magyar vonatkozás André Kertész egy 1925-ös – egyébként végül nem publikált – fényképe, amin az Eiffel-torony villámok kereszttüzében tűnik fel.

Érdekes együttállása festészetnek és fotónak az is, amikor Salvador Dalí, mint felkért alkalmi szerkesztő, ráfestett egy fényképre, szó szerint rajta hagyva így a keze nyomát és egyúttal átértelmezve a képet, és a fotót mint műfajt is.

Vogue és a kultúra

A Vogue azonban nem csak a vizuális társművészeteket hozta a divattal kapcsolatba. Számos más kulturális, sőt közéleti szereplő is helyet kapott hasábjain. Ezek különleges pillanatai voltak a karácsonyi számok, amelyekre 1969-től alkalmi főszerkesztőként hírességeket kértek fel. Nézzük, kik is voltak ők, mennyire sokféle személyiség, sokféle területről! A legelső a francia írónő, Françoise Sagan (Jó reggelt, búbánat!) volt (1969), őt követte Jeanne Moreau (1970), Marlene Dietrich (1973), aki Karl Lagerfeld unszolásának engedett (ő maga 2016-ban volt a speciális főszerkesztő), a már említett Salvador Dalí (1971), Alfred Hitchcock (1974), Kuroszava Akira és Sofia Coppola filmrendezők, a festő David Hockney és Marc Chagall, Caroline monacói hercegnő, akinek portréját Andy Warhol rajzolta meg a címlapra, a dalai láma (1992), Nelson Mandela (1993), vagy Tom Ford vagy Rihanna is. 

A lap újraindításakor De Brunhoff úgy gondolta, nem lehet többé ugyanolyan lapot készíteni, mint a háború előtt, ezért megerősítette a kulturális rovatot. Utódja, Edmonde Charles-Roux kulturális kapcsolatai miatt a rovat még hangsúlyosabb lett, olyan írók publikáltak náluk, mint Jean Genet, François Mauriac, ünnepelték a francia filmes újhullám alkotóit (François Truffaut, Jean-Luc Godard), beszámoltak a legfontosabb, progresszív kulturális eseményekről. Előfordult, hogy hetven divatról szóló oldal mellett harminc másikat kulturális témáknak szenteltek, az ő vezetése alatt lett szinte házi fotósa a lapnak a nagyszerű művész, Robert Doisneau, de gyakorta közölték Helmut Newton képeit is. Vég nélkül sorolhatnánk még, ki mindenkinek a neve tűnt fel a magazinban, csak néhány személyes kedvencet tennék a végére, pusztán a kiállításon látható anyagból: Orson Welles, Federico Fellini, Picasso, Jim Morrison, Jean-Paul Belmondo, Mick Jagger, David Bowie, valamint egy divatsorozat, amely Wim Wenders Berlin fölött az ég című filmjét idézi meg. 

No és a divat

Noha eddig nem győztem bizonyítani, hogy a Vogue Paris nem pusztán egy frivol, felszínes divatlap, azért mégiscsak egy divatmagazinról van szó. De nem akármilyenről. Már a háború után is tevékenyen hozzájárultak az új divattervezők – mint Christian Dior – sikeres indulásához, később elválaszthatatlanul összefonódott a Vogue Paris neve más kreátorok, fotósok, divatszerkesztők, manökenek és sztárok nevével, egymásra hatva: ők adtak számot arról, hogy mi a divat, és egyben divatba hoztak alkotókat.

A kiállítás két divattervezőnek és két címlaplánynak szentel külön részt. A fiatal Yves Saint-Laurent-t maga De Brunhoff ajánlotta be Diorhoz, majd az YSL divatházat is a kezdetektől támogatta. A másik „több mint munkakapcsolat” a lap és Karl Lagerfeld között alakult ki, aki fotósként és szerzőként is közreműködött. A legtöbb (szám szerint 21) címlapon Kate Moss szerepelt, többek között a 2005-ös karácsonyi szám vendégfőszerkesztőjeként is. A párizsi nő megtestesítője a Vogue számára pedig Catherine Deneuve a maga 16 címlapmegjelenésével. Ő a 2003-as karácsonyi szám vendége lett, amikor is a szerkesztőség egyöntetűen jelentette ki, hogy

„Szépség, egyéniség, szabadság: a Vogue megtalálta ideálját”.

Emlegethetnénk tovább a magazin meghatározó alkotóit: a kilencvenes évek szupermodelljeit, a sztárfotósokat (Helmut Newton, Sarah Moon, Guy Bourdin, Peter Lindbergh, Jean-Baptiste Mondino, vagy az újabbak közül Mert & Marcus, Mario Testino), a divatszerkesztőket, akik közül többen (mint Carine Roitfeld) nem vetették meg a provokatív, extrém hangvételt sem. Egy divatmagazinról szóló tárlat esetében természetes, hogy ezekről szól, engem mégis inkább az ezen túlnyúló jelenségek érdekeltek. Sok szót lehetne ejteni még az elmúlt néhány év divatipart is érintő #metoo-botrányairól, a lányokat kihasználó, szexuális ragadozóként viselkedő fotósokról, divatügynökségek nagy hatalmú urairól. (A legújabb vádak néhány hete éppen Gérald Marie, az Elit modellügynökség volt európai igazgatója ellen merültek fel.) Vizsgálhatnánk, hogy a dicsőségben telt, papíralapú magazin vajon képes lesz-e alkalmazkodni a technika fejlődéséhez, dicső jövő előtt áll-e, és lesz-e újabb kerek évfordulója. De ne legyünk most ünneprontók.  

 

Mindenesetre lenne még egy javaslatom. Ha valakinek megadatik, hogy megnézi a 100 éves Vogue Paris-t ünneplő kiállítást, ne álljon meg, menjen tovább a többi terembe. Az eddig csak időszaki tárlatoknak helyet adó Galliera Múzeumban ugyanis nyílt egy újdonsült, állandó divattörténeti kiállítás is, amely nem csak a divatőrülteknek kötelező: mindenkit képes elvarázsolni az ott látható mesterségbeli tudás, minőség, esztétikai gyönyör, érdekes rendezés és elképesztő ruhák. De ez az írás erről már nem mesél. 

Kis Zuszsa

A kiállításról további információkat ITT találhatsz.

Kiemelt kép: Vogue Paris 2021 októberi szám; William Klein: Simone d’Aillencourt, Marggy Rouff dress, Vogue Paris April 1961 Archives Vogue Paris © William Klein