Az egyeduralkodó gyarmatosító, akiért mégis rajongunk – Babar 90 éves

–

Cécile, Jean, Laurent – akkor most ki is a szerző?

Röviden azt válaszolhatnánk, hogy pontosan ők, így, ebben a sorrendben. De az élet mindig kicsit bonyolultabb és érdekesebb, ezért nézzük meg részletesebben. 

1930 egy nyári estéjén a Párizshoz közeli kisvárosban, Chessy-sur-Marne-ban, egy francia nő fejből mondott mesét két fiának, Mathieu-nek és Laurent-nak egy kiselefántról, akinek az anyját orvvadászok ölik meg, ő pedig menekülés közben egy nagyvárosba téved, ahol aztán megismerkedik az emberi civilizációval. 

A szóban forgó anyuka Cécile de Brunhoff zongoraművész volt. A családi legenda szerint a történetet egy Kenyából küldött levélben elmesélt sztori ihlette, melyben sógornője, a korábbi elefántvadász Gisèle Bunau-Varilla és kalandor férje arról számolt be, hogy az ottani belga nagykövet családjának kedvenc háziállata egy vadászok által megsebzett, és általuk befogadott elefántkölyök volt. Mindenesetre a két fiú másnap elmesélte édesapjuknak, Jean de Brunhoff képzőművésznek a történetet, aki lelkesedésüket látva megrajzolta és könyvformába öntötte a mesét. Előbb csak családi használatra gondoltak, de bátyja, Michel de Brunhoff és sógoruk, Lucien Vogel fantáziát láttak benne, és az Éditions du Jardin des Modes gondozásában kiadták 1931-ben Babar, a kiselefánt címmel, szerzőként ekkor még Cécile és Jean de Brunhoff is szerepelt. 

Ez utóbbi két rokon nem csupán a Babar sikerében játszott jelentős szerepet: mindketten meghatározó figurái voltak a korabeli francia kiadói, sajtó- és divatvilágnak.

Michel többek között 25 éven át a francia Vogue főszerkesztője volt, a háború után olyan divattervezők pályájának elindítását segítette, mint Christian Dior és Yves Saint-Laurent. Az antifasiszta, avantgárd közeli Lucien Vogel több újság alapítója és szerkesztője (Gazette du bon ton, Vogue) is volt, még a VU magaziné is, mely az elsők között helyezte a képekre hangsúlyt és olyan fotográfusokkal dolgozott, mint Man Ray vagy a magyar származású André Kertész.

Már az első Babar album kedvező fogadtatásra lelt, így Jean de Brunhoff még hat másik epizódot írt és rajzolt meg 1937-ig, amikor is csonttuberkolózisban, 37 évesen elhunyt. Az utolsó két könyv már a halála után jelent meg, és bátyja, Michel unszolására a szintén művészi pályára készülő fia, Laurent színezte ki őket: az utolsó – éppen a Babar és a Télapó – 1941-ben. A háború után Laurent de Brunhoff az egész életét Babarnak – és egyúttal apja emlékének – szentelte: közel hatvan albumot írt, részt vett animációs filmek, tévésorozatok gyerekdalok létrehozásában. Bármilyen hihetetlenül hangzik, az első Babar-sztorit hallgató egykori kisfiú még ma is él, 1985 óta az Egyesült Államokban, a napokban (augusztus 30-án) ünnepelte 96. születésnapját. 

Az egymást követő kötetek óriási sikert arattak. Ez több okra is visszavezethető.

Egyrészt a Babar a maga módján forradalmasította a gyerekkönyvet mint tárgyat és annak koncepcióját. A nagy formátum, a gyakran egész, vagy akár dupla oldalas, világos vonalvezetésű, rokonszenves rajzok, a szöveggel majdnem egyenértékű képek a későbbi képeskönyveket, albumokat előlegezték meg.

Másrészt a pozitív visszhang hamarosan az egész világra, többek között Angliára és Amerikára is kiterjedt, melyben talán annak is szerepe volt, hogy éppen A. A. Milne, a Micimackó írója ültette át angolra 1933-ban. Magyarul pedig annak a Bálint Ágnesnek a fordításában olvashattuk, aki többek között a Tévé Maci, a Mazsola vagy a Frakk megalkotója. (Apropó, kitöltöttétek már a Frakk-kvízünket?) Harmadrészt, 1936-tól a sorozatot az egyik legjelentősebb francia könyvkiadó, az Hachette adta ki, ez is segített a népszerűsítésben és terjesztésben: 1939-ig négymillió példányt adtak el világszerte. A háború óta a sikergépezet ontja magából az újabb és újabb albumokat, mozgóképes feldolgozásokat. De a legfontosabb ok maga a sztori, és annak sajátos világa lehetett. Hogy is volt?

Egy kis emlékeztető

Az anyja halála után a nagyvárosba tévedő, jóindulatú kiselefánt előbb naivan azt gondolja, hogy ott is a természetben tapasztalt szabályok érvényesek. Ezért bajba kerül, amikor éhesen elfogyaszt néhány gyümölcsöt a zöldséges pultról, ugyanis kiderül, hogy fizetni kellene érte, pénzzel, ami neki nincs, hiszen azt sem tudja, mi az. Jó szerencséje azonban a tehetős Idős hölggyel hozza össze, aki megszánja, befogadja, taníttatja és megismerteti az emberi civilizáció szokásaival. És Babarnak ez bizony tetszik. Szimbolikus jelenet, amikor Babar elmegy egy nagyáruházba, hogy felöltözzön, és innentől büszkén viseli „kellemesen zöld” színű öltönyét, piros csokornyakkendőjét és elegáns cipőjét: magára ölti a nyugati civilizáció mázát, és eggyé válik vele. Később unokatestvére, Szelesztína és Artúr rátalálnak, és visszatér velük a vadonba. Az öreg elefántkirály halála után ő lesz az uralkodó, feleségül veszi Szelesztínát (igen, az unokahúgát, de ne akadjunk fenn ilyen apró részleteken), és gyerekeik születnek (Palika, Flóra, Adorján és Izabella: az eredetiben: Pom, Flore, Alexandre és Isabelle). A felvilágosult király az egész birodalmát átformálja az emberek képére. Az Idős hölgy is hozzájuk költözik. Hűséges társa még Zefír, a majom és Kornéliusz, a legidősebb elefánt is, ellenfele pedig az orrszarvú páros, Lord és Lady Retexisz, akikkel később természetesen békét kötnek.

Mert Babar ilyen. Bölcs(ességre törekvő), humanista, békeszerető, igazságos, de ha kell, határozott. Ideális, megbízható apafigura, aki megértő, mindentől megóv, akire lehet támaszkodni, olyan, akire mindenki vágyakozik.

Vagy mégsem?  

 

Amikor a korona fénye kissé kopott

Még ezt a jóságos Babart is éri kritika, és ha felnőtt, XXI. századi füllel hallgatjuk, némileg jogos a bírálat. Ha belegondolunk, Babar országa egy monarchia, amelyet egy – jóindulatú és a tanácsadóira hallgató – egyszemélyi döntéseket hozható férfi vezet. Ugyan Babart az elefántok választják királyuknak, onnantól kezdve viszont egyedüli vezető: nem igazi demokrácia. Mondjuk, ez sok mesére igaz. Egyes elemzői továbbmennek, ehhez azonban bele kell helyezkednünk a korabeli kontextusba és a mai franciaországi helyzetbe. Az első könyv 1931-ben jelent meg. Párizsban éppen ekkor zajlott a Gyarmatok Nemzetközi Világkiállítása, melyben a francia és más birodalmak kolóniái mutatkoztak be termékeikkel és jellegzetességeikkel. Kritikusai szerint Babar tájékozatlanságával a vadonból az európai civilizációba érkező gyarmati lakosokat is szimbolizálhatná. Ráadásul visszatérésekor a fejlett nyugati (vagyis az emberi) minta képére formálja országát – ebből a szemszögből pedig pont hogy az európai elnyomókat testesítené meg. Tény, hogy a gyarmatosító országok számos technológiai vívmányukat, szokásukat igyekeztek meghonosítani a kolóniáikon, gyakran tekintet nélkül a helyi viszonyokra. Az is tény, hogy sokáig – ma is – tart a gyarmatosítás következményeinek feldolgozása és történelmi értelmezése. De Babart mégsem lenne szabad, úgy vélem, a paternalista, nyugati civilizáció megtestesítőjének látni. Hiszen ne felejtsük el: az egyetlen igazán gonosz szereplő az alaptörténetben egy fehér férfi: az orvvadász, aki meggyilkolja Babar édesanyját.

És ne felejtkezzünk el a női szereplők jelentőségéről, legyen szó akár a kiselefántot befogadó és nevelő, művelt Idős hölgyről, aki olyan, mint egy jóságos nagymama, vagy Szelesztínáról, aki mindenben méltó társa Babarnak, és akinek a nevét viseli az elefántok városa. 

Jóságos ormányos 

Mindenesetre a fanyalgók nem oltják ki a tömegek rajongását a világ egyik leghíresebb elefántja iránt. Megteremtése óta a Babar-köteteket százötvennél több országban, tizenhét nyelven több mint nyolcmillió példányban adták el, mintegy ezer írás (könyv, szakdolgozat, album) választotta témájának. A Babar-márka licence jogait száznál többen vették meg, tévésorozatok, zeneművek, plüssök, játékfigurák, társasjátékok népszerűsítik, csak Japánban tizenöt üzletet szenteltek neki.

A kislány, aki a hetvenes évek voltam, a kétezres évek elején Párizsból vitte Budapestre megrendelésre barátok lányainak a Babar-figurákat. 2012-ben már a saját lányommal látogattam a nyolcvanéves évforduló alkalmából rendezett retrospektív kiállítást a párizsi Iparművészeti Múzeumban. Maradjunk abban: Babar bölcs, békés és elfogadó személyisége az újabb és újabb generációkat is elvarázsolja. A mostani és egykori gyerekek kedvéért képes felkutatni a Télapót a bohémiai (vagy csehszlovákiai) PRJMNESTWE városka közelében, ha kell, magára ölti még a Télapó öltözékét is – bármit megtenne értünk.

Kis Zsuzsa

Kiemelt kép: Wikipédia