Amióta a „transzgenerációs örökség” vagy az „örökölt sors” fogalmával ismerkedünk, azóta azt is tudjuk: semmit nem hagyományoz át olyan hatékonysággal az egyik generáció a másikra, mint épp a titkokat. Ami egy családban nyílt párbeszéd tárgya, abból nem lesz baj. Amit viszont elhallgatnak, mert „meg akarják óvni” a fiatalabbakat, vagy mert akkora szégyen, hogy tabuként kezelik, az garantáltan sújtani fogja az utódokat, mert vagy búvópatakként betegít meg, vagy gejzírként tör felszínre valami súlyos drámában. Jennifer Teege esete is erre bizonyíték. 

A Nagyapám engem agyonlőtt volna című könyvét (melyet együtt jegyez Nicola Sellmair újságíróval) azzal a – rendkívül hatásos – pillanattal kezdi, amikor a „titok” egyszer csak felszínre bukkant. Amikor váratlanul ott volt az orra előtt, pedig nem kereste, nem kutatott utána, nem is tudott a létezéséről – az mégis „úgy döntött”, hogy most már ideje lelepleződni. 

Teege egy hamburgi reklámügynökségnél dolgozott, boldog házasságban élt, két kisfiú anyukája volt, időnként mégis depressziós rohamok gyötörték. Járt pszichoterápiára, képezte magát a témában, a lelki mélypontokat mégsem sikerült kiirtani vagy elkerülni. Egy nap újabb olvasmány után kutatott a helyi könyvtárban – ami amúgy is az egyik kedvenc búvóhelye volt –, és ahogy állt a pszichológiai témájú könyvek előtt, egyszer csak megszólította egy piros borítójú kötet a polcon.

Oda kellett nyúlnia, ki kellett emelnie a helyéről

Aki szereti a könyveket, az pontosan tudja, milyen érzés ez: amikor egy kötet megszólít. Nem te döntesz, a könyv szúr ki téged magának, és nem lehet neki ellenállni. Az ember ilyenkor semmit nem is tud a tartalmáról, csak azt érzi, hogy dolga van vele, semmi más nem érdekes most. Van benne egy sürgetés is, hogy azonnal kell magadévá tenned, mert az a valami, amit üzenni akar, nem tud tovább várni, pont az aktuális helyzetedre tartogat válaszokat.

Teege éppen csak belelapozott, amikor szembe találta magát az édesanyja fényképével.

Emlékezett az arcára, bár hosszú évek óta nem látta, mert nevelőszülőkkel és fogadott testvérekkel nőtt fel. És pillanatokon belül az is kiderült, mit keres az anyja a könyvben: egy náci lágerparancsnok lányaként arról beszélt, milyen az elkövetők második generációjának sorsa, hogyan boldogul azzal az örökséggel, ami súlyos bűnökkel terhelt. Monika Göth (Teege biológiai anyja) ugyanis a lengyelországi Plaszóv városban működő koncentrációs tábor parancsnokának, Amon Göthnek a gyerekeként jött a világra, alig pár hónappal azelőtt, hogy a nácik elvesztették a háborút, és az apját elítélték, majd felakasztották (ekkor mindössze nyolc hónapos volt). Amon Göthről már abban az időben elterjedt, hogy alaposan túltett még a felettesei elvárásain is – hírhedten szadista volt.

„»Aki Göthöt látta, az a halált látta, mondja az egyik túlélő.«

A plaszóvi láger lett Göth kegyetlenségeinek színpada.

Sok szemtanú beszámolójára támaszkodhatunk. Göth zsidó írnoka, Mietek Pemper leírta például, ahogyan a parancsok egy alkalommal, a diktálás kellős közepén a fegyveréért nyúlt, kinyitotta az ablakot, és lődözni kezdett a foglyokra. Pemper hallotta az ordításokat. Azután Göth visszament az íróasztalához, és ugyanazon a nyugodt hangon, ahogyan előzőleg diktált, annyit kérdezett: »Hol is hagytuk abba?«

Ha megölt valakit, az áldozat rokonait is megölette, mondván, nem akar »elégedetlenkedő« embereket látni a lágerben.”

Ezt az embert ma a világ a Schindler listája alapján Ralph Fiennes arcával azonosítja, ugyanis részben róla készült Spielberg filmje. Göth a háború alatt Oscar Schindler barátja volt, Jennifer Teege nagyanyját pedig úgy ismerte meg, hogy Ruth Irene akkor még Schindler mellett dolgozott titkárnőként. Együtt mulattak minden második este, együtt vették el a zsidóktól minden értéküket, csak az egyikük közben életet mentett, a másik pedig elvette az életüket is.

Képzeljünk el ma egy félvér nőt Németországban, akinek épp elég trauma volt, hogy pár hetes korában árvaházba adták, és négyévesen új családba helyezték. Képzeljük el, milyen ezzel a bőrszínnel felnőni egy olyan társadalomban, ami majd csak húsz év múlva kezdi használni azt a szót, hogy „multikulti”. Képzeljük el, milyen érzés lehet egyszer csak azzal szembesülni, hogy mégis csak vannak erős német gyökerei, csak épp nem olyanok, amikre az ember büszke lehet.

Nem meglepő, hogy Jennifer Teege ott helyben, a könyvtárban olyan rosszul lett, hogy a saját lábán haza sem tudott menni

A könyv nagy erénye azonban mégsem pusztán az, hogy végigkövethetjük, mindezek után Teege élete hogyan változott meg: hogyan fejtette fel az élettörténetét, a családja sorsát, hogyan vette fel a kapcsolatot az édesanyjával, majd az édesapjával, hogyan vizsgálta felül a nagyanyjával kapcsolatos élményeit (aki Amon Göth élettársaként szinte a lágerben élt, és mindenről tudott, de idősen már szerető nagymama volt), és hogyan mert mindezzel szembenézni és elszámolni. Ez is lebilincselően izgalmas és megrázóan hiteles (és fantasztikus, hogy nincs benne semmi felesleg, minden szava lényegre törő és az igazságot keresi), de a könyv igazi erénye az, hogy mindehhez tágabb kontextust is teremt.

Segítségül hívtak ugyanis egy valódi újságírót, hogy fesse fel a történet hátterét, ismertesse a történelmi tényeket (a feljegyzések, dokumentumok lényegét), vagy ha Teege magánéleti és családi viszonyairól van szó, akkor kérdezze meg a másik oldalt is, mutassa be a környezet hozzáállását, reakcióját.

A kettő együtt adhat csak teljes képet, és ez a könyv szerencsére erre törekedett, nem pusztán a személyes út leírására.

Annál is inkább, mivel Jennifer Teege nem író, és nem is próbál annak látszani. Egyszerűen csak van egy olyan története, ami még a német társadalomban is egyedülálló. Hallottunk már persze más németekről, akik vállalták, hogy náci bűnösök gyerekei, de egy sem volt köztük olyan, aki maga is a nürnbergi törvények áldozata lehetett volna. Igaz, ehhez az is kell, hogy itt már nem az elkövetők második, hanem a harmadik generációjáról beszélünk. És az nagy különbség – mint a könyvből megtudtuk. 

 

A második generáció élete még sok esetben ráment arra, hogy a szülei bűnét feldolgozza és levezekelje

– vagy megpróbálja relativizálni, elhazudni, esetleg dicsőíteni. Monika Göth is így járt. Bár az apját gyakorlatilag nem ismerhette, emléke róla nem lehet, de az egész életén uralkodott, és így esélye sem volt egy normális, saját életre. Közvetve abban is szerepe lehetett, hogy egy nigériai férfiba szeretett bele (aki aztán magára hagyta a csecsemővel), majd egy súlyosan bántalmazó házasságba került, és hogy az első gyerekét képtelen volt felnevelni.

Jennifer Teege már elutasítja és véghez is viszi, hogy ez a stigma örökre ráégjen.

Éppen azzal szabadul meg tőle, hogy egyszer az életben rendesen szembenéz vele, és addig kutat, keres, míg minden kérdésére választ nem talál, és mindet a saját életéhez nem tudja kötni. Maradnak ellentmondások így is, de az nem baj. Az ellentmondásokkal is együtt lehet élni.

„Nem, a nagyapám nem bánt meg semmit. Különben nem lendítette volna a karját náci üdvözlésre az akasztófa alatt. Nagyanyám sem bánta meg soha igazán, ami történt. Csukott szemmel járta végig az élet útját.

Én mégsem fogok indokot keresni rá, hogy miért áll hozzám közel a nagyanyám még mindig, ezek után is. Egyszerűen így van.

Gyerekkoromban tőle kaptam az érzést, hogy nem vagyok egyedül. És ezt soha nem felejtem el” – írja.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Az élet gyakran olyan fordulatokat tartogat, hogy nincs az a szárnyaló fantáziájú író, aki ilyesmit kitalálhatna – mondogatjuk

Ez ebben az esetben is igaz.

Jennifer Teege nem pusztán egy félvér nő, akiről az élete közepén kiderült, hogy náci felmenői vannak, hanem egy olyan ember, aki ráadásul Izraelben találta meg a második hazáját – még jóval azelőtt, hogy a származására fény derült volna.

Ezáltal a legközelebbi barátai között zsidók is vannak, ő maga pedig folyékonyan beszél héberül.

A könyv utolsó fejezete legalább olyan hatásos, mint amilyen a nyitánya. A titkot a váratlan feltörése, majd kipucolása után vissza kell vinni oda, ahonnan ered: egy izraeli iskolás csoporttal Plaszóvba. Teege útra kel, hogy így tegyen igazságot a maga szintjén: héberül meséli el a történetét a barátnője gyerekének és az osztálytársainak, hogy együtt gyászoljon az áldozatok dédunokáival, azok pedig átérezzék az ő fájdalmát. Mert ezekből a tragédiákból így tudjuk csak egyszer végre kihúzni magunkat: ha mindenki megjárja a maga poklát, megtisztul belőle, és képes megosztani a másikkal.

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Getty Images/Sven Hoppe/picture alliance