Demi Moore új filmjében sok az undorító trancsírozás, de időnként a szívedet is kitépi

–

„Egész rendben lenne, ha az arca közepén is csöcs lenne” – röhög két bunkó férfi, aki castingot tart. Sok-sok jelenettel később egy borzasztó, otromba, szomorú szörnyalak a színpadon állva kiöklendezik magából egy mellet. 

„Egy csinos lány mindig mosolyog” – figyelmeztet a gátlástalan producer, mire a nő egy csapatnyi, őt bámuló pénzes hapsi előtt zárt szájjal, kínok közepette vigyorogni próbál – mi már tudjuk, hogy valójában kihullottak a fogai, az ínye egy vérző csonk. Néha ekkora a távolság a veszteségeid, a kedved, az élethelyzeted, és a nyomasztó nemiszerep-elvárások között. 

De ez csak két jelenet A szer című filmből. Meghökkentő? Igen! Túlzó? Hát persze! Szimbolikus? Sokféle szinten! A rendező, Coralie Fargeat, egyáltalán nem kímél minket. Módszeresen építkezik – eleinte túl lassan is –, hogy aztán a film végére látszólag teljesen eldobja a gyeplőt, és vele robogjunk a kontrollvesztett, agyament őrületbe. Olyan élményekkel soroz meg minket, ami néha értetlenséget szül (suttogó csajok), máskor zavart viselkedést vált ki (vihogó manusz), de mindenképp zsigeri feszültséget kelt (megkönnyebbült Domi). 

A történet elején megismerjük a beszédes nevű Elizabeth Sparkle-t (Demi Moore), aki épp csillagot kap a hollywoodi Hírességek sétányán. Csak felülnézetből látjuk őt, a kamera viszont az ünneplés után sem mozdul, ezáltal megsejthetjük, mennyire törékeny dolog a hírnév, mennyire esélytelen fennmaradnia a mindennapi élet körforgásával szemben.

A dicsőség csillagát eső veri, hó hullik rá, galamb szarja le, megreped, koszos lesz, hamburgert ejtenek rá, baljós módon ömlik szét rajta a ketchup. Veszély és blődség kéz a kézben jár ebben a szokatlan filmben, amely Cannes-ban elnyerte a legjobb forgatókönyv díját.

Elizabeth 50 éves (Demi Moore 62), bomba formában van, egy reggeli műsor Oscar-díjas fitneszsztárja (a filmes kitüntetések kritikájaként olvasható ez? Forgatókönyvírói figyelmetlenség? Vagy tisztelgés Jane Fonda előtt?). Egy nap Elizabeth a férfimosdóban kénytelen elvégezni a dolgát, mert a női vécét szerelik, és hát klasszikusan ez az a helyzet, amelyben emberek a személyükre, karrierjükre vonatkozó titkos infókat szoktak véletlenül meghallani. Ez most is így történik, bevágtat Harvey, a fent említett producer (Dennis Quaid), és miközben a piszoárba ürít, beleharsogja a telefonba, hogy Elizabethnek annyi, kiöregedett, zuhan a nézettség, azonnal le kell cserélni egy hamvasabb, szexibb nőre. 

Azt, hogy 50 fölött vége mindennek, személyesen is közli vele, miközben a lehető leggusztustalanabb módon rákot zabál egy puccos étteremben. A nő viszont hirtelen köpni-nyelni nem tud – ez is milyen mondás már –, lefagyva bámul egy légyre, ami hátán fekve, lábaival kalimpálva, tehetetlenül vergődik egy pohár vörösborban. Aztán hazafelé baleset éri a letűnőben lévő sztárt, így találkozik a kórházban egy tökéletes külsejű, robotos kisugárzású ápolóval, aki ad neki egy pendrive-ot. A rajta szereplő telefonszámon keresztül jut el Elizabeth egy kietlen sikátorba, és végül a szerhez, amely önmaga jobb verzióját ígéri neki, és amelynek kellékeit egy, az unboxing videók paródiájaként is értelmezhető jelenetben csomagolja ki otthon. 

Nagyjából ez az első húsz perc, aki tehát közepes popcornt vesz, és lendületesen fogyasztja, jól jár. Mert bár a rendező az elejétől kezdve kényelmetlenül közeli felvételekkel, csútra feltekert zajokkal borzolja az érzékszerveinket, a felpörgetett esztétika igencsak véres, nyákos, helyenként egészen förtelmes szatírába csap át.

Elizabeth magába fecskendezi a neonzöld szérumot, és eleinte, ahogy az a drogoknál lenni szokott, alig érez valamit, aztán egyszer csak beüt a cucc, ő pedig azonnal elvágódik a fürdőszoba futurisztikusan fehér csempéjén. Meztelen testét görcsök cibálják, majd a gerincoszlopánál lassacskán szétnyílik a bőr: ezen keresztül mászik elő káprázatosan érzéki fiatal verziója, aki Sue-nak nevezi magát (Margaret Qualley). 

Mint az már-már lekezelően sokszor elhangzik a filmben, Elizabeth és Sue egyek. Ez azt jelenti, hogy hetente váltják egymást: amíg az egyikük él, addig a másikuk infúzióra kapcsolva, kómaszerű állapotban fekszik a fürdőszobából nyíló titkos helyiségben. Az, akit nem ébresztenek fel idejében, visszafordíthatatlan károsodást szenved. A tökéletes kinézetű Sue hamar átveszi Elizabeth helyét a tévék képernyőjén, a címlapokon, és a nézők szívében (szexfantáziáiban). A fiatal nő szinte teljesen prostituálódik, a Pumpáld Sue-val! című új fitneszműsorban ugyanis a kamera többször pásztázza a fenekét, a mellét, mint amennyiszer az arcát mutatja, miközben karikatúraszerűen kell vonagló, toszó, fenékrázó mozdulatokat végeznie. A közönség ujjong. 

Coralie Fargeat A szerben időn és téren kívüli, groteszk, mégis furcsán ismerős világot épít. Los Angeles olyan, mint egy látomás, a műsor stúdiójának berendezése a 80-as éveket idézi, a terembe egy vörös falú, szűk folyosón keresztül vezet az út, amelyben bolyongva csak megőrülni lehet. Elizabeth otthona egy panorámás luxuslakás, a bútorok a 90-es évekből valók. Közben a nő okostelefont használ, szinte egyáltalán nincsenek emberi kapcsolatai, se múltja, se jellemvonásai. Egy váz, amire rengeteg dühöt, félelmet, kétségbeesést lehet aggatni. 

A film szándékoltan annyira nem életszerű, hogy egy ponton túl még a legundorítóbb, legvéresebb, legtrancsírozósabb jelenete is metaforává válik. Elizabeth bizonyos értelemben annyira magasra jutott, hogy teljesen magára maradt – ez is egyfajta dehumanizáció.

Sue csak úgy tud sikeres lenni a show-biznisz világában, hogy öregebb, esendőbb, kevésbé tökéletes énjét gondosan elzárva tartja. Elizabeth arra ébred, hogy Sue üres piásüvegeket, rengeteg hamut, chipset hagyott elöl a lakásban, féktelen bulizások nyomát: hiába, fiatalon ki képes gondolni arra, hogy kicsapongó viselkedésével idősebb önmagának árt? Sue meg arra eszmél, hogy Elizabeth, ha már a teste nem lehet olyan, mint egykor, akkor egészen elengedi a kontrollt, és indulatos, vad, kétségbeesett zabálásba kezd. Sült csirkével tölti meg önmagát, a benne tomboló ürességet, és túlzás nélkül az egész szobát. 

A szer egy olyan nő fiatalságkultusszal és saját öregedésével folytatott harcát mutatja be, aki egész életét a nyilvánosságban élte le, önmagát szinte kizárólag a férfitekinteten keresztül tapasztalta meg.

De mi marad belőle, ha a kamera már nem őt veszi? Ha nem figyelik, rajongják, csodálják többé?

A csontig hatoló, jeges rémület annak is szól, amikor valaki az egész identitását mások visszajelzéseire alapozta, és rájön, valójában a semmivel néz szembe. Meg az elmúlással.

Demi Moore életéből tudjuk, hogy ez a harc az ő harca is. Sokan emlékszünk a 90-es évek ikonikus filmjeire, a Ghostra, a Sztriptízre, arra, hogy Moore-t hogyan szexualizálta, használta, majd tette parkolópályára a filmipar, míg végül inkább már csak a szépészeti beavatkozásait, önsanyargatását kapta fel időnként a bulvár.

A film radikális megoldásai, égbekiáltó túlzásai, szörcsögő, nedvedző, rothadó blődsége mellett éles kontrasztot képez, amilyen elkötelezetten, komolyan Moore a szerepét hozza. És ha már trancsírozás, ebben tényleg van valami szívtépő. 

Ahogy Moore a tükörbe néz, a tekintetében eleinte némi remény bujkál, majd fokozatosan elfelhősödik az öngyűlölettől. Sminkel, alapoz, lemossa. Újrasminkel, pirosít, rúzsoz. Elkeni. Mert Elizabeth a benne élő testkép szerint fiatal, tökéletes nő, a vágy kikezdhetetlen, örök tárgya, de a valóság nem ez (nem is lehet ez). Ezért inkább otthon marad, egyedül, az illúzióban, a fájdalomban. 

Sok-sok jelenettel később már borzasztó, otromba, szomorú szörnyalak. A teste deformálódott, a fejéből dudorok, kinövések állnak ki. Pár tincs haja maradt, a tükör előtt állva vasalja – frizurát készít, még mindig tetszeni igyekszik. Szép akar lenni, hogy szeressék, elfogadják, tartozzon valahová.

De ez csak két jelenet A szer című filmből. Meghökkentő? Igen! Túlzó? Hát persze! Szimbolikus? Sokféle szinten! 

Bár ne lenne az. 

A szer (The Substance), 2024, 2 óra 20 perc. Dominál: 8/10. 

Milanovich Domi