Szeretlek is meg nem is

Világszerte ünnepelt író volt, az első brit, akit Nobel-díjjal tüntettek ki, a századforduló egyik legnépszerűbb írója, aki zsákszámra talicskázhatta haza egy időben a kötetei után kapott összegeket.

Művei nemcsak szórakoztatóan és okosan megírt, témáikban széles spektrumú regények, versek, novellák, elbeszélések és mesék, hanem a brit gyarmatosító birodalom igaz lenyomatai is – persze javarészt anglo-indiai szemszögből nézve. Talán nincs is olyan gyerek, aki valamilyen formában ne ismerné Maugli vagy Riki-tiki-tévi történetét, illetve olyan felnőtt, akinek ne derengene egy-egy híresebb verssora legalább egy évnyitóról, esetleg emlékkönyvből.

Az író megítélése azonban mégsem teljesen pozitív.

Ahogy utánaolvastam különféle brit oldalakon, zavarba ejtő volt látni, hogy mennyire nem tudnak mit kezdeni az egykor ünnepelt és körberajongott szerzőjükkel az angolok sem azok után, hogy a brit birodalom gyarmatosító, világuralmi törekvései örökre beszippantódtak a történelem lefolyójába. És persze akadnak olyanok is, akik jóval keményebben támadják Maugli szülőatyját, kritikusai előszeretettel citálják elő rasszizmusát, militáns hajlamait, no meg a brit fehér felsőbbrendűségbe vetett olthatatlan hitét. Pedig ő maga is drágán megfizetett ezekért.

A dzsungel könyve 1959-es borítója - Forrás: Getty Images/Culture Club

A fiú, akit egy tóról neveztek el

Kipling szülei az angol Staffordshire-beli Rudyard tónál randevúzgattak, amelynek szépsége olyannyira megfogta őket, hogy elsőszülött fiuk is erről kapta a nevét, bár ez csak a második keresztneve, az első a Joseph.

A kis Kipling Bombayben látta meg a világot, és itt élt hatéves koráig. Szülei (sok más, a gyarmaton élő brithez hasonlóan) anglo-indiainak tartották magukat. Kipling gyerekkora is ebben a két egymástól merőben eltérő világ különös keverékben telt el. Hol az indiai vagy portugál nevelőnő, netán a hindu inas mesélt neki, hol pedig beküldték a szülőkhöz, hogy beszélgessen egy kicsit angolul is, de aztán indiai altatódalokat hallgatva szenderült el.

Az indiai kultúra és az ottani számos nyelv szavai, amiket szinte az anyatejjel szívott magába, vissza-visszaköszönnek a műveiben.

Hatéves korában aztán a kor szokásaihoz híven, Angliába küldték a húgával együtt, ahol egy olyan asszony gondjaira lettek bízva, akinek fő feladata az Indiában élő brit gyerekek igen rigorózus, és rendkívül szívtelen pallérozása volt. Hat évet húzott le a kegyetlenkedésre is hajlamos nevelőanyjánál, aki minden este keresztkérdések sorozatával vallatta ki a kisfiút a napjáról. Kipling, hogy mentse az irháját, elkezdett füllenteni. Érdekes belegondolni, vajon ez a gyakorlat mennyire segítette hozzá későbbi fantáziadús írói munkásságához?

Egy művész születése

Katona szeretett volna lenni, 13 éves korában fel is vették a United Services College-ba, mely a brit hadsereg számára képezett ki fiúkat, ám rövidlátása miatt hamar eltanácsolták a pályától.

Később Oxfordba jelentkezett, de amikor kiderült, hogy az ösztöndíjhoz nem elég tehetséges, a tandíjhoz viszont a szülei nem elég jómódúak, maga mögött hagyta Angliát, és Pakisztánban kezdett el dolgozni egy helyi újság segédszerkesztőjeként. 1882-ben Indiába látogatott, az ott megérzett ízek, illatok, és a rég elfeledettnek hitt nyelv olyan hatással lettek rá, mint Marcel Proustra egy falatka madeleine – azonnal eszébe jutott minden élete első hat évéből. Szépírói munkássága is innen eredeztethető, a következő években számos verset, novellát és elbeszélést jelentetett meg. Irigylésre méltóan termékeny író, volt, hogy két év alatt hét novelláskötetet is publikált.

Innentől szélsebesen ívelt felfelé a karrierje, hamarosan ünnepelt, Nobel-díjas sztárszerző lett, akinek számos művét még ma is buzgón forgatja kicsi és nagy.

Sokan szinte csak a Dzsungel könyve vagy a Riki-tiki-tévi miatt ismerik. (Ebből még szovjet ifjúsági film is készült 1975-ben, talán még emlékszel rá, nekem nagy kedvencem volt anno.)  De ezeken kívül még temérdek elbeszélést, regényt (például a Kimet), és verseket is írt.

Kosztolányi, Szabó Lőrinc és Devecseri Gábor is lefordította egyik leghíresebb versét, melynek címe: Ha…  Ezt eredetileg Leander Starr Jameson tiszteletére írta, aki úgy indított maréknyi csapatával harcot a búr kormány ellen, hogy időközben a brit kormány, amelytől a feladatot kapta, kihátrált mögüle. De emellett atyai jó tanácsként a fiának is szánta a verset, ám mi is bátran odadughatjuk a saját porontyunk orra elé, hiszen a benne fogalt karakán erkölcsű, bölcs tanítás még ma is érvényes.

„ha szólsz a néphez s tisztesség a vérted, 
királyokkal jársz, s józan az eszed, 
ha ellenség, de jóbarát se sérthet, 
s mindenki számol egy kicsit veled, 
ha a komor perc hatvan pillanatja 
egy távfutás neked s te futsz vígan, 
tiéd a Föld és minden, ami rajta, 
és – ami több – ember leszel, fiam.”

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Kipling, a horogkereszt és a fehér ember felsőbbrendűsége

Kipling könyvborítóit gyakran díszítette horogkereszt, ám nem ez adott alapot a már fent említett megkérdőjelezhetőségére.

Amíg Hitler segítségével a nácik nem ejtették örökre túszul a szimbólumot, a szvasztika gyakran használt vallásos jelképe volt. A jószerencsét jelképezte a hindu és buddhista kultúrákban, főleg Indiában és Nepálban. Valószínűleg Kipling is itt találkozott vele.

Kiplinggel a fő gond az, hogy – hazájától távol élő gyarmati angolként – elkötelezett híve volt az imperializmusnak, és e gondolatiság a könyveiben is rendre visszaköszön. Ebből (azaz a gyarmatokon felnövő brit világból) kétfajta szemléletű ember születhetett meg: az egyik, mint Kipling, aki amerre csak utazott a világban, ott angol földet látott, megszelídítendő vadakkal, akiknek ajándékként hozzák el a civilizációt, ezért mély meggyőződéssel támogatta a birodalom törekvéseit. A másik, – mint például a szintén indiai születésű Orwell – pedig zsigerből ellenezte mások leigázását.

Persze lehet utólag finnyogva és eltartott kisujjal vizsgálgatni Kipling életművét, de egy pillanatra próbáljuk magunkat belehelyezni az ő cipőjébe.

A gyarmatosító brit birodalom kissé naiv, idealista gyermekeként abban hitt, hogy jelenlétük stabilitást, biztonságot, rendet, modernebb egészségügyi ellátást hoz a fejletlenebb civilizációk számára. Ebben a világban nőtt fel, az indiai nevelővel és inassal járt piacra, az ő meséiket hallgatta, sőt, a helyi nyelvet kisfiúként jobban beszélte, mint az angolt. Úgy vélte, hogy a gyarmatokon élőknek is be kell mindezt látniuk, és el kell fogadniuk a brit felsőbbrendűséget és irányítást – a szent cél érdekében.

Jó példa erre A fehér ember terhe című verse, amelyben az amerikai kolonizálásra buzdít, és amelyből kiderül, a fehér ember sok fájdalommal és gonddal terhes, ám erkölcsi kötelességének tartja a világ leigázását a civilizáció terjesztése érdekében, (annak gazdasági érdekeit pedig gavallérosan figyelmen kívül hagyva). Erre reagálva jegyezte meg Mark Twain:

„A fehér ember terhét már megénekelték. De ki fogja megénekelni a barna emberét?”

És valóban, a kérdés még mindig sok kultúrában ott lebeg a fejünk felett.

Forrás: Getty Images/Evening Standard

Isten nem ver bottal

A sors kegyetlen fintoraként is fel lehet fogni Kipling rettenetes tragédiáját, amely épp olyan ügyben érte, amiért leginkább kardoskodott. Az ünnepelt író 17 éves fia ugyanis az első világháború kirobbanásakor mindenképpen szeretett volna harcolni a birodalom védelmében, ám először nem akarták besorozni – az apjához hasonló – igen gyenge látása miatt.  Az akkor már világhírű, Nobel-díjas Kiplingnek semmibe nem került szívességet kérnie, és beprotezsálnia egyetlen fiát az Ír Nemzeti Gárdába. John 1915-ben, alig 18 évesen vesztette életét a loosi csatában. Ebből a személyes tragédiából született meg A fiam, Jack című megrendítően szomorú költeménye is. 

Büszkeség lett a kárhozat,
mindig 
és örökre már,
mert feláldoztad a fiadat
és többé már
nem adja vissza sem a szél, sem az ár.”

Film is készült belőle, Édes fiam, Jack címmel.

Rettenetes lelkiismeret-furdalásában az is közrejátszhatott, hogy Kipling már korábban elvesztette egy másik gyermekét is. Josephine az amerikai útjuk során, gyerekként halt meg tüdőgyulladásban.

Halála és halála még egyszer

Kipling hetvenévesen, egy gyomorfekély következtében fellépő belső vérzésben hunyt el. Ám még ezelőtt olvashatott saját haláláról, egy újság ugyanis tévedésből hamarabb értesítette a nagyközönséget a tragikus eseményről, mielőtt az bekövetkezett volna. A tőle megszokott kesernyés humorral így kommentelte a hírt: „Épp most olvastam, hogy halott vagyok. Kérem, ne felejtsenek el törölni az előfizetők listájáról.”

Halála után egyre hangosabbak lettek a negatív kritikai visszhangok, egyre sűrűbben olvasták fejére imperialista, übermensch nézeteit.

Én azonban mindezzel együtt azt gondolom, kár lenne nem árnyaltan, a kor szellemiségét is figyelembe véve olvasni Kipling műveit.

Legyen inkább az ő esete mindannyiunk életére intő példa: hiába alkotsz kiemelkedőt, ha letűnik egy megkérdőjelezhető erkölcsű, torz éra, az utókor  kíméletlenül rád fogja olvasni bűneid.

 

Fiala Borcsa

 

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT 

Kiemelt kép forrása: Getty Images/Hulton Archive